Holdvilág

Kedvenceim ezek a hétvégi napok. Ezek a semmi extra szombatok vagy vasárnapok, amikor Maki felkel reggel, de nem fekszik mellém és rúgja le a vesémet, hanem (miután bejelentette, hogy elmegy pisilni) szépen játszik a szobájában legalább még 40 percig hagyva, hogy éledezzek. Nyilván utána bejön, hogy éhes meg más hasonló szükségletek, úgyhogy szép lassan ráveszem magam, hogy kimásszak a meleg ágyból.

Komótosan elkezdjük együtt elkészíteni a babacsintát, közben odateszünk egy teát is. Hamarosan SirM is csatlakozik, úgyhogy tiszta családi idillben reggelizhetünk. Közben beszélgetünk, megtervezzük a napot. Például, hogy elmegyünk cipőt venni a fiúknak. Meg sapit. És nem főzünk, hanem majd a plázában kajálunk valamit. 

Mindenki nyugiban készülődik, nincs kapkodás, nem vagyunk időhöz kötve, nem kell senkihez igazodni. Így konfliktus is sokkal kevesebb van, néha egyáltalán nincs (max. Makival, hogy húzza végre a cipőjét).

A vásárlás általában rázósabb ügy, de a sikeres beszerzés mindenkinek kisimítja az idegszálait, amit a teli pocak már csak megkoronáz. Itthon aztán rápihenünk egy kis délutáni sziesztával, ami után mehet még egy Kaufland-kör, társasjátékozás és végül vacsi-fürdés-alvás.

Semmi extra, semmi egetrengető élmény, semmi amit ki lehetne tenni az instára. Csak egy kis nyugi.

(És igen, tudom, hogy a családunkban én vagyok a nyughatatlan, aki folyton menne valahova, aki nem bír megülni a seggén, de néha jó az ilyen szombat. Nem mellesleg most se ültünk itthon egész nap. :P)

Ilyenkor néhány napig mindig nagyon szomorú vagyok. A szokottnál is jobban érzem a hiányát közvetlenül azután, hogy elment. Annyira jó volt vele ez az egy hét. Más volt a napok dinamikája. Muki is imádta minden percét, hogy együtt játszhatnak. Láttam, ahogy szívja magába az összes pillanatot. Ahogy figyeli és tanulja, milyen nagyobbnak lenni.

Voltunk állatkertben, fancy cukrászdában, játszótereken, a Tegernseenél. Minden este társasoztunk, és nagyokat nevettünk. Sütöttünk együtt sütit és főztünk borsófőzeléket. Gyakoroltuk a matekot. Esténként felolvastunk egy újabb regényt (Esznek-e a halottak epertortát?). Beszélgettünk meghitten fontos és kevésbé fontos dolgokról. Olyanok voltunk, mint egy boldog család.

Pedig hát valahol az eszem tudja, hogy ezek a meghitt egy-egy hetek nem olyanok, mintha mindig együtt lennék. Ilyenkor nincsenek problémák, csak az öröm, hogy együtt tölthetünk időt.

Most pedig elment és itt maradtunk hárman. Próbálunk egész lenni így is. Visszatérni a megszokott kerékvágásba, a rutinjainkhoz, az élethez, amit kialakítottunk L. nélkül. Nem könnyű, kicsit olyan, mintha az élet megint visszadobott volna minket a start mezőre. Nem szeretem ezt az érzést. Szorongó, búskomor, elkeseredett leszek tőle. Kételkedő.

Ha leszámítom a költöztető autót és Cicu kitelepítését, akkor igazán turistás módon érkeztem meg Münchenbe. Először is értelemszerűen vonattal, bőrönddel és két gyerekkel. Aztán persze Hegyeshalomnál várakozni kellett 40 percet. Utána Bécsben mindenkit leszállítottak a vonatról. Salzburgig másodosztályon utaztunk egy vonaton, ahol hivatalosan valaki más helyén ültünk, és ami kb. minden bokorban megállt. Aztán Salzburgban uzsgyi át egy buszra, ami elzötyögött velünk végül Münchenbe, de nem ám a Hauptbahnhofra, hanem a szép kis buszpályaudvarra.

Délelőtt 10-kor indultunk el a lakástól és este fél kilencre érkeztünk meg a célhoz. SirM szétaggódta magát, és boldogan elismerte, hogy a nap hőse én vagyok (meg persze a két gyerek, akik cirkuszolás nélkül kibírták végig).

Kedd ünnepnap volt a bajoroknak, úgyhogy családilag kimentünk az Englische Gartenbe. Kissé készületlenek voltunk: nem vittünk homokozójátékokat a játszótérre (és senki nem volt hajlandó Mukival megosztani a sajátját) és L-nak is be volt ragtapaszozva a lába, úgyhogy a folyóparti móka is meg volt torpedózva.

Cserébe tegnap már felszerelkeztünk és eltöltöttem a gyerekekkel egy nagyon klassz délelőttöt ugyanott. :) Bámultuk a szörpösöket (nagyon meditatív), játszótereztünk, almát ettünk, ők mászkáltak a 15 fokos vízben, kavicsokat gyűjtöttünk, élveztük a nyarat és a parkot. Délután meg toltunk egy nagybevásárlást, de még azt is mindenki élvezte, annyira új volt minden.

Ma pedig becéloztuk az Olympia Parkot, felmentünk a toronyba és sétáltunk egy kicsit. Mondjuk a vurstlira nem készültem, így nem körhintáztuk Muki nagy szívfájdalmára.

Tényleg olyanok vagyunk, mint akik nyaralnak. Fura az egész és nem látom egyelőre, hogy hogyan fogunk ebből majd szépen átsiklani a hétköznapi életbe. Érzem a stresszt - magamon és a gyerekeken is. De közben érzem azt is, hogy milyen klassz felfedezni ezeket az új helyeket. 

Szokás szerint most is azzal kezdtem, hogy elolvastam a tavalyi évértékelést. Jót mosolyogtam rajta, aztán jót nevettem azon a rengeteg ponton, amit kitűztem az idei évre.

Hogy mivel telt 2022? Például azzal, hogy Manóc megtanult folyékonyan és érdekérvényesítően beszélni. Meg énekelni. Folyamatosan énekelni. Egy kis juke box az egész gyerek.

Részben a költségcsökkentés miatt, részben mert már Manóc is azt eszi amit a család többi tagja, elkezdtem rendszeresebben főzni. Ma már alig rendelünk. Kemény logisztika folyton változatos ételeket tenni az asztalra és nem elfelejteni, hogy mi az ami még van itthon, és mi az, amit venni kell.

Bár csak az idén fedeztük fel, de egy félévet így is elhordtam Manócot babaszertornára, ami nagyon jót tett neki, és amit mind a ketten nagyon élveztünk. Sajnos a bölcsi miatt már nem tudunk járni.

Manóc szobatiszta lett januárban, úgyhogy eladhattam a mosipelusokat (a pelusok árának több mint fele visszajött - muhaha). Az E-ék esküvőjén pedig sikeresen elkaptuk végre a covidot is mindannyian (L már másodszor), úgyhogy ezen a tűzkeresztségen is átestünk.

A nyarat félig a mamánál töltöttük, félig itthon. A közös családi nyaralás is kimondottan jól sikerült. :) Meg a kettesben eltöltött bónusz hétvége is, amit ráadásul Manóc is sikeresen vett.

Ami még fontos lehet. Anyám nyugdíjba ment, mostmár főállású nagymama. Manócról kiderült, hogy szenvedélyesen szereti a vonatokat. Ami még ennél is csodálatosabb, hogy a könyveket is imádja. Szinte minden nap jön, hoz valami mesekönyvet és közli, hogy olvassunk. Könyvtárba is beiratkoztunk, én ezzel csökkentettem a saját kiadásaimat - sikeresen. :)

Na meg van egy régiúj barátnőm, akiről kiderült, hogy eléggé számíthatunk egymásra. Elkísért kórházba, fogta a kezemet, mikor be voltam szarva.

És akkor most nézzük, miket végeztem az idei tervekből:

1. Sajnos terepre még nem tudtam kimenni, mert mire Manóc megérett rá, addigra bölcsibe kellett mennie és akkor nem akartam megborítani mégjobban a kis megszokott dolgait. Talán majd 2023-ban. De annyi előrelépés azért történt, hogy koordinátor lettem a szervezeten belül, amit nagyon szeretek csinálni.

2. A munkába végül november 17-én mentem vissza, és azóta is a kőkemény visszarázódásban vagyok. Nem abba a csapatba kerültem ugyanis, ahol korábban dolgoztam. Ez egy teljesen új munkakör, teljesen új tudást igényel és tök új emberekkel kell dolgozni. Na mondjuk legalább a közvetlen kollégák nagyon jófejek. Zakkant az összes. :)

3. Nem rajzoltam vagy festettem többet, viszont sokkal többet olvastam. Jobbára gyerekkönyveket, főleg Manócnak, de azért sok felnőtt olvasmány is sorra került.

4. Na a jó bölcsi, az hálazégnek sikerült. Nagyon elégedett vagyok a nevelőkkel, a vezetőséggel, a napirenddel, a felszereltséggel és még a kis csoporttársakkal is. Manóc is szereti, és ez a legfontosabb.

5. A spanyol tanulás sajnos nem fért bele. Most prioritást élvezett, hogy SirM megtanuljon rendesen angolul.

6. Ez a kettesben levés nem nagyon valósult meg, és ez azért érződik is. De legalább családként most több közös programunk is volt.

7. Nem csináltam végül tanfolyamot, de mégis elkezdtem újra vezetni. Ennek jó sztorija van, úgyhogy leírom. L már régóta jár lovagolni és egyszer SirM vitte el és onnan teljesen belelkesedve jött haza, hogy szerinte mennünk kéne nekünk is. Aztán ez elmaradt. De megint jött egy alkalom, hogy nekünk kellett L-t lovagolni kísérni és foglaltunk egy időpontot Manócnak is. És nagyon jó volt látni, ahogy a két gyerek élvezi a lovaglást. Olyannyira, hogy legközelebb már mi is felültünk a lóra! És bizony, azóta járunk családilag lovagolni. És mivel a lovarda az istenhátamögött van, ezért kocsival megyünk. Éljen a közösségi autózás!

+1 Ugyanmár! :D (de legalább a lovaglás sport)

--------------------------------------------------------------------------------------------

És akkor nézzük a terveket 2023-ra:

1. Nagy valószínűséggel beiratkozom német nyelvtanfolyamra.

2. Rendszeresen fogunk járni lovagolni továbbra is.

3. Elutazunk valahova családilag, ahol még nem jártunk.

4. Leszervezek végre egy fotózást.

Boldog új évet mindenkinek! :)

Tegnap volt imádott Papikám születésnapja, miközben már 2018 óta nincs velünk. Nem láthatta már a gyönyörű kis dédunokáját. Emlékszem, 2019-ben halottaknapján ott volt az egész család a sír körül. Mamikám teljesen összetörve sírdogált. Akkor mondtam neki, hogy nem hiszi el, de tudok mondani olyat, amitől egy egész kicsit jobban érzi majd magát. Akkor mondtam el neki, hogy várjuk Manócot.

Manóc a második keresztnevét Papikám (és apukám, és SirM és SirM apukája) után kapta. Hiszem, hogy ezzel csatlakozik egy olyan folytonosságba, ami fontos értékeket visz magával.

Gyakran eszembe jut Papa. Sok szép emlékem van róla.

Amikor kicsi gyerekek voltunk, akkor rengeteget énekelt nekünk. A karácsonyfa alatt is mindig ő vezette az éneklést. Ma is minden karácsonykor éneklünk, s közben belengi a szobát az emléke.
Elvitt minket a kocsmába, mert ott fagyit is lehetett venni, és mindig választhattunk magunknak valami játékot is.
Húzott minket a háztáji szekéren fáradhatatlanul.
Mindig a legnagyobb görögdinnyét vette meg a dudálós árustól.
Sakkozott velem.
Számtalan újságot és folyóiratot járatott, hatalmas könyvtára volt, amiből bármikor bármit elvihettem.
Mindig megoldotta az Élet és Tudományban a rejtvényeket.
Öreg fejjel megtanulta kezelni a számítógépet. Utána emailben küldte be a megfejtéseket. :)
Tudott zongorázni, hegedülni és tangóharmonikán is játszani.
Már hajnalban felkelt minden nyáron öntözni. Mire mi felkeltünk, már félpucéron tevékenykedett a kertben.
Mindig ingujjban járt.
Nagyon szeretett jókat enni és jókat inni.
Ő tanított meg minket kártyázni.
Kivitt minket a Túrra pancsolni és ölben egyesével behordott minket a homokpadra, amit mi csak szigetnek hívtunk.
Beengedte a kutyát és a macskát is a házba, pedig Mama nem engedte.
Nagyon szeretett sudokuzni.
Rajongott a szappanoperákért.
Egy csomó hülyeséget rendelt a tv shopból.
Tanító, könyvtáralapító, iskolaigazgató is volt.
Mérhetetlenül büszke volt minden unokájára. Egyformán szerette őket, mindet a saját külön egyéniségéért.
Mindenkinek adott, aki kért.
Soha nem volt olyan, hogy ne lett volna kedve játszani.

Sokszor eszembe jut, mennyire örülne Manócnak, és milyen nagyon szeretne vele játszani.

Nagyon hiányzol, drága Papikám!

Az elmúlt három hónap semmihez sem hasonlítható, amit korábban megéltem. Kicsit olyan, mintha kívülről szemlélném magam. Még mindig nehéz elhinnem, hogy ez a kisember hozzám tartozik és én hozzá tartozok.

Annyira szürreális, hogy amikor feléhajolok és megszólalok, azzal mosolyt csalok az arcára. Rámnevet pusztán azért, mert figyelek rá. Szeretem őt pusztán abból kifolyólag, hogy létezik. Hát mi ez már?

Az első 6-8 hét gyakorlatilag éber kóma volt. A jelszavunk a "Gyorsan aludjunk!" illetve a "Gyorsan együnk!" voltak. Volt egy este, amikor SirM a jóéjt helyett jóétvágyat mondott. :D Másból sem állt a nap, csak szoptatásból, pótlásból és fejésből. A fennmaradó 30-40 percekben pedig enni, mosakodni vagy aludni lehetett. Esetleg fogat mosni, de azt nem mindig sikerült.

Aztán életem fénye megtanult enni, én meg megtanultam megetetni őt. Igen, ezt mindkettőnknek tanulni kellett. Egy kisbabának egészen meglepő dolgokat is meg_kell_tanulnia. Sajnos az egy nagy lózung, hogy ösztönösen megy majd minden. Egy jó francokat. Cserébe minden tanulható. :)

Csodálatos kis kölyök. Már akkor imádtam, amikor még csak bennem volt. Már akkor tudtam, hogy mindenkinél jobban szeretem. Ennyi.

Mozogsz, hogy már kívülről is érezni. Apád teljesen el van ragadtatva tőle(d). Csillogó szemekkel nézi, ahogy egyre inkább egy növendék bálnára hasonlítok. :D

Én meg csak élvezem, hogy nődögélsz bennem, és random belemosolygok a világba, amikor érezlek. Beszélek hozzád, simogatlak - persze még csak kívülről. Hősiesen tűröm a vérvételeket, a vizsgálatokat, a fájdalmakat. Inkább érted aggódok, mint magamért.

Még mindig nincs neved. Lucát zavarja, néha engem is, de többnyire elég, ha kisfiamnak hívhatlak.

Már nem tudom begombolni az alsó gombot a kabátomon. Nincs már olyan nadrág, amelyik kényelmes lenne. Fáj, ahogy kifelé fordul a köldököm. Híztam 3 kilót. Cicu nem dagaszt a hasamon, viszont előszeretettel dorombol az ölemben.

És várunk. Mindannyian várunk Rád. :)

30 éves vagyok és a közelebbi baráti körömben, akikkel napi/heti kapcsolatot tartok senkinek nincs gyereke.

Senkinek.

Jelenleg részt veszek egy képzésen, ahova 45 és 23 év között változatos végzettségű, korosztályú emberek járnak, és a csoportomban egyetlen embernek van gyereke. Az oktatóink közül egyiknek sincs.

A gimnáziumi osztályunkban 32-en érettségiztünk. A legutóbbi osztálytalálkozó információi szerint mindenkinek van munkája, többnyire "átlagos" középosztálybeli életet élünk. Mindenkinek van diplomája. A mai nappal bezáróan két embernek van gyereke (egy harmadiknak pedig úton van a baba). Tehát van harminckét 30 körüli fiatal, akikből 3-nak van gyereke. Háromnak. Mondjuk házas sincs köztünk túl sok. A fiúk közül kettő, a lányok közül négy.

Ez csak így eszembe jutott a minap, mikor azon gondolkodtam, hogy egy gyerek mennyire változtat meg egy párkapcsolatot. És rá kellett jönnöm, hogy a felmenőimen kívül senkinek a példájára nem tudok tekinteni. Amikor a szabadidőmet szervezem, akkor elég programdús napokat kell elképzelni. Sokszor találkozok a barátaimmal, kocsmakvízre járunk, jógázok, kiállításokat nézünk meg, együtt vacsorázunk, moziba megyünk, színházba, kirándulunk, túrázunk, koncertre megyünk. Rajtunk kívül senkinek sem kell úgy igazítani a programját, hogy abba némi gyereknevelés is beleférjen. És még nekünk is van lehetőségünk olyan napokra szervezni, amikor az anyjánál van a gyerek.

El sem tudom képzelni, hogy milyen lehet 0-24ben szülőnek lenni. Milyen lehet az, mikor egy mozi is minimum szívességkéréssel kezdődik vagy bébiszittyóval. Mennyire lehet így tartani a kapcsolatot barátokkal, pláne olyanokkal, akiknek nincs gyereke. Hogyan lehet életben tartani egy kapcsolatot, nem belefásulni a mindennapokba, nem totálisan elveszteni a fókuszt egy párkapcsolatban.

Abban sem vagyok biztos, hogy meg akarom-e ezt kockáztatni.

Minden évben eljön az anyák napja, és én rendre kényelmetlenül érzem magam miatta. Általában nem tudok sem hálás, sem szeretetteli lenni, inkább kínos kötelesség az egész. Olyanokért kellene hálatelt szívvel vezekelnem, amiket nem kértem, és amiket anyám önként vállalt mikor úgy döntött, hogy nem vetet el.

Sosem volt jó viszony közöttünk, sosem találtuk a közös hangot. Nem volt közös témánk, nagyon különbözően láttuk a világot, a hasonló temperamentumunk pedig még azt is ellehetetlenítette, hogy legyintsünk a másik faszságaira.

Nem én voltam a jó kislánya, nem tudtam olyan lenni, amilyet elképzelt magának a várakozás 9 hónapja alatt. Erre ott volt és ott van most is a húgom. Nem tudtam a barátnője sem lenni, ahhoz túlságosan is különbözőek vagyunk (meghát szerintem egy gyereknek az anyja ne a barátja legyen, hanem az anyja).

Harminc éven át nem tudtunk mit kezdeni egymással. Aztán valami megváltozott. Vagy valamik.

Időben nagyjából egybeesett a válásom bejelentése a szüleim felé, illetve anyámnak az az érzelmi mélypontja, amit már nem tudott elmaszatolni ő sem. Talán nem volt egymástól teljesen független a két esemény, talán csak véletlen volt, de mikor nekem a legnagyobb igényem volt a szüleim felől a megértésre, anyám akkor lépett az önismeretnek egy olyan lépcsőjére, amin eddig még sosem járt -- és terápiára ment.

Azt gondoltam, hogy majd megint megkapom az önváddal elfedett hibáztatást, hogy nem az a gyerek vagyok, akit elképzeltek -- de tévedtem. Anyám vagy nem szólt semmit, vagy csupán néhány felületes mondatban a támogatásáról biztosított. Nem volt nagyon támogató, de legalább vádló sem. És innen már lehetett az egymáshoz való kapcsolódás irányába lépni.

Pár hónappal később már tudott kíváncsi lenni is. És tette ezt úgy, hogy életünkben először nem éreztem, hogy elvárásai vannak felém. Egyszerűen csak meg akart ismerni. Végre. Engem. Az életem. Azt, hogy hogyan rakom össze magam újra. Hogy mi mozgat, mit szeretnék, kit szeretek, hogyan csinálom.

És csodálatos módon ez azóta is tart. Támogat engem úgy, ahogy mindig szerettem volna. Harminc év és egy mindkettőnk számára komoly válság kellett ahhoz, hogy leromboljuk az egymás ellen felépített falak legnagyobb részét. Nem állítom, hogy mostmár legjobb barátok vagyunk, vagy hogy elmúlt az égbekiáltó különbözőségünk. Inkább csak mindketten eljutottunk oda, hogy a másikat tisztelve, személyét tiszteletben tartva próbáljunk közeledni.

Büszke vagyok magunkra.

Tepi ma azon sajnálkozott, hogy nem tudott nekem virágot rendelni, mire mondtam neki, hogy ezen igazán kár görcsölnie, elvégre ez a nap se különbözik olyan nagyon a többitől. Mivel nekem minden nap nőnap. Mondjuk ezt nem annyira értette, úgyhogy elmagyaráztam neki.

Merthogy a nőnap ugyebár nem arról szól, hogy a csodás csajoknak viszünk pár szál gazt, mer úgy illik oszt jóvan. A nőnap eredetileg sokkal inkább az egyenjogúságért vívott harcról szólt (és boldogabb országokban szól ma is). Arról, hogy milyen sokat elértünk már ezen az úton akkor is, ha még nagyon messze a cél.

Na ezért merem azt mondani, hogy nekem minden nap nőnap. Mert javarészt olyan férfiak vesznek körül a munkahelyemen, a barátaim között és a családomban, akik teljes mértékig egyenlő félként kezelnek engem. Nem kérdezik meg az állásinterjún, hogy akarok-e gyereket és ha igen, mikor nem. Kiveszik a részüket a házimunkából. A családi ügyeket a férj és a feleség közös döntésének tekintik -- pénzügyi téren is! Sokszor kikérik a véleményemet, és számít nekik, hogy mit mondok. Társként, partnerként, egyenrangú félként kezelnek.

Nem szolgaként és nem királylányként.

Szerencsés vagyok, hogy én így élhetem meg a kapcsolatomat az engem körülvevő, az életemet nagyban befolyásoló férfiakkal.

Nekem tényleg minden nap nőnap. Virág nélkül is. :)