Holdvilág

Kedvenceim ezek a hétvégi napok. Ezek a semmi extra szombatok vagy vasárnapok, amikor Maki felkel reggel, de nem fekszik mellém és rúgja le a vesémet, hanem (miután bejelentette, hogy elmegy pisilni) szépen játszik a szobájában legalább még 40 percig hagyva, hogy éledezzek. Nyilván utána bejön, hogy éhes meg más hasonló szükségletek, úgyhogy szép lassan ráveszem magam, hogy kimásszak a meleg ágyból.

Komótosan elkezdjük együtt elkészíteni a babacsintát, közben odateszünk egy teát is. Hamarosan SirM is csatlakozik, úgyhogy tiszta családi idillben reggelizhetünk. Közben beszélgetünk, megtervezzük a napot. Például, hogy elmegyünk cipőt venni a fiúknak. Meg sapit. És nem főzünk, hanem majd a plázában kajálunk valamit. 

Mindenki nyugiban készülődik, nincs kapkodás, nem vagyunk időhöz kötve, nem kell senkihez igazodni. Így konfliktus is sokkal kevesebb van, néha egyáltalán nincs (max. Makival, hogy húzza végre a cipőjét).

A vásárlás általában rázósabb ügy, de a sikeres beszerzés mindenkinek kisimítja az idegszálait, amit a teli pocak már csak megkoronáz. Itthon aztán rápihenünk egy kis délutáni sziesztával, ami után mehet még egy Kaufland-kör, társasjátékozás és végül vacsi-fürdés-alvás.

Semmi extra, semmi egetrengető élmény, semmi amit ki lehetne tenni az instára. Csak egy kis nyugi.

(És igen, tudom, hogy a családunkban én vagyok a nyughatatlan, aki folyton menne valahova, aki nem bír megülni a seggén, de néha jó az ilyen szombat. Nem mellesleg most se ültünk itthon egész nap. :P)

Ilyenkor néhány napig mindig nagyon szomorú vagyok. A szokottnál is jobban érzem a hiányát közvetlenül azután, hogy elment. Annyira jó volt vele ez az egy hét. Más volt a napok dinamikája. Muki is imádta minden percét, hogy együtt játszhatnak. Láttam, ahogy szívja magába az összes pillanatot. Ahogy figyeli és tanulja, milyen nagyobbnak lenni.

Voltunk állatkertben, fancy cukrászdában, játszótereken, a Tegernseenél. Minden este társasoztunk, és nagyokat nevettünk. Sütöttünk együtt sütit és főztünk borsófőzeléket. Gyakoroltuk a matekot. Esténként felolvastunk egy újabb regényt (Esznek-e a halottak epertortát?). Beszélgettünk meghitten fontos és kevésbé fontos dolgokról. Olyanok voltunk, mint egy boldog család.

Pedig hát valahol az eszem tudja, hogy ezek a meghitt egy-egy hetek nem olyanok, mintha mindig együtt lennék. Ilyenkor nincsenek problémák, csak az öröm, hogy együtt tölthetünk időt.

Most pedig elment és itt maradtunk hárman. Próbálunk egész lenni így is. Visszatérni a megszokott kerékvágásba, a rutinjainkhoz, az élethez, amit kialakítottunk L. nélkül. Nem könnyű, kicsit olyan, mintha az élet megint visszadobott volna minket a start mezőre. Nem szeretem ezt az érzést. Szorongó, búskomor, elkeseredett leszek tőle. Kételkedő.

AV Freron, akit követek facebook-on, ma kiposztolta, hogy a lánya a saját pénzéböl a saját bankkártyájával elsőként egy táskát vett. És ez a kis szösszenet sokakban ébresztett kedves emlékeket az első fizetésünk elköltéséről. Bennem is. :)

Nem volt minden első fizum emlékezetes. Az USA-ban megkeresett első fizetésemre emlékszem ugyan, de hogy mit vettem belőle, arra nem. Valszeg csupa praktikus holmit. Aztán a PG-nel való munkámért kapott első fizetés sem maradt emlékezetes. Az utána következő rémséges helyre meg gondolni se szeretek.

Az első IT-s melómat viszont megünnepeltem, erre határozottan emlékszem. Hallgattam Pharrell Williamstől a Happy-t és vettem magamnak egy pulcsit a BP Shop Macskafogós kollekciójából, amin az áll, hogy "Bitch please". A mai napig megvan és a mai napig szoktam hordani. Arra emlékeztet, hogy képes vagyok nehéz helyzetekben is helyt állni és magas léceket is megugrani.

A következő ilyen mérföldkő, amiről úgy gondoltam, hogy szintén érdemes megemlékezni, az az első németországi munkahelyem. Itt az első fizetésemből megvettem a 7 Harry Potter kötetet németül, díszkiadásban. Mert úgy éreztem, hogy megérdemlem, és mert ez egyúttal egy hasznos dolog is, egy örök érték.

Jó érzés ezekre a tárgyakra nézni és visszaemlékezni a diadalittas pillanatokra, amikor azt éreztem, hogy valamit jól csináltam és most ezért learathatom a babérokat.

Még úgy is jó érzés, hogy tudom, mennyire pici lépések ezek valójában, mert a hegycsúcsokról mindig újabb völgyek és hegyek látszanak csak.

A minap beleszaladtam a hírbe, hogy a Heim Pál Gyermekkórház kapott adományba wc papírt, szappant és kézfertőtlenítőt. Mondjuk a hír azért lett hangos, mert a kórház úgy állította be, hogy a teli raktárba érkezett a tkp. felesleges adomány.

A dolog több kérdést is felvet, de most maradjunk annál, hogy mi a bánatnak nincs kitéve a váróba wc papír és szappan, ha amúgy tele a raktár??

És még erre is érkezett válasz a hölgytől, aki úgy gondolta, hogy megvédi a mundér becsületét. Szerinte ugyanis minden reggel tesznek ki, de csak egyet, mert a gaz betegek és hozzátartozóik ellopják azokat! Skandallum! Nyilván a folyékony szappant is a zsebükben viszik haza...

De nem akarok álszent lenni. Nekem voltak olyan egyetemi (!) csoporttársaim, akik ellopkodták az egyetemi mosdókból a wc papírt, hogy hazavigyek az albérletbe. Nem éltünk nagy lábon, és úgy gondolták, ott fogják meg a pénzt, ahol tudják.

És amúgy itt a gond. Hogy az általános életszínvonal annyira alacsony Magyarországon, hogy én kajak el tudom hinni, hogy valakinek igenis számít, hogy ad-e ki pénzt a budipapírra vagy sem. És ez azért finoman szólva is tragikus.

Németországban azért nem lopják el az amazonos csomagot a küszöbről és azért nagyvonalúbbak (aka jobb fejek) az emberek, mert egész egyszerűen egy bizonyos életszínvonal felett élnek és nincsenek rászorulva, hogy szarrágó módon viselkedjenek.

Bárcsak meg lehetne ugrani ezt otthon is.

A múltkor egy kedves barátnőm, akivel a kiköltözésünk óta kicsit eltávolodtunk ugyan, de azért a jó viszony megmaradt, na szóval Ő tette fel a kérdést, hogy mik a távlati terveink, mennyi pénzt akarunk gyűjteni mielőtt hazaköltözünk? Én meg néztem hülyén, hogy mégis miről beszél? Milyen pénz? Hol szedjük meg magunkat?

És basszus rá kellett jönnöm, hogy otthon még mindig az van a legtöbbek fejében, hogy Németország egyenlő azzal, hogy az ember többet keres, jobban él. És akkor innen nézve már nem vagyok meglepődve azon a sok fanyalgón se, akik azt mondjak, hogy "jaaaaj, ez már nem az a Németország, mint ami 10-20 évvel ezelőtt volt". És ha innen nézzük, akkor valóban nem. Az ne akarjon ide költözni, aki abban bízik, hogy itt majd sokszorosát keresi az otthoni béreknek és emiatt magasabb életszínvonalon fog élni, mert ez így általánosságban nem igaz.

Mert az igaz, hogy nagy általánosságban és csak a pucér pénzt nézve magasabbak a fizetések, csakhogy a megélhetés költségei is sokkal magasabbak lehetnek. És még ez sem mindig igaz, mert van az a szűk réteg, akinek magasan fizető munkahelye lesz a kisvárosban is, ahol olcsóbb lakást bérelni és így érezheti, hogy ő jelentősen jobban él, mint otthon.

De azért ne feledjük, hogy a lakhatás költsége sokszorosa is lehet az otthoni áraknak. Továbbá a bölcsi, ovi itt bizony fizetős móka (főleg a bevándorlóknak, akik értelemszerűen nem tudtak a gyerek születésekor feliratkozni a kilométeres várólistára).

Nyilván az én mintám egy kicsit torz, tekintve hogy Németország legdrágább városában élek. De azért azt fontos hozzátenni, hogy Münchenben az emberek müncheni fizetést kapnak.

Egyébként mindent összevetve jó nagy hülyeségnek tartom a pénz miatt való Németországba költözést. Már csak azért is, mert maga a költözés (pláne gyerekkel) egy eléggé költséges dolog tud lenni. És itt most nem elsősorban arra gondolok, hogy a furgon meg a benzin. Inkább arra, hogy ki kell venni egy lakást. Abba bele kell tolni rögtön két-három havi kauciót (ez olyan 3-6 ezer euro, nem viccelek, nem túlzok). Ezután be kell bútorozni, mert itt bútorozott lakást nem nagyon kapsz. Ezt úgy kell érteni, hogy konyhabútor sincs benne (vagy ha van, akkor ki kell fizetned az előző lakónak, aki volt oly jófej, hogy otthagyta neked), és hopp, megint ugrik pár ezer euro is akar. És még mindig csak ott tartunk, hogy van tető a fejed fölött. Ha a gyereked kicsi és te dolgozni akarnál vagy szeretnéd, hogy közösségbe kerüljön és megtanulja a nyelvet, akkor mindjárt szembe kell nézned vele, hogy nagyon sok városban nincs szabad férőhely a bölcsiben vagy az oviban, ugyanis itt egyik sem kötelező. Marad tehát az, hogy vagy Tagesmuttihoz adod, vagy magánintézménybe. Eszméletlen pénzekbe kerül mindkettő. És ha nem ismered a rendszert, nem tudsz elég jól németül, akkor még a potenciális állami támogatásokat sem tudod megigényelni, vagy csak később, így ezt a pénzt is meg kell szépen előlegezned a saját kis kasszádból.

Aki Németországba (de megkockáztatom: bárhova) akar kiköltözni, annak én ezt csak egy komolyabb anyagi tőke esetén tudnám nyugodt szívvel ajánlani. Borzasztó sok pénz megy el. Olyan, mintha kezdenéd elölről az életedet. Van pár cuccod, de semmi tapasztalatod. Minden új, minden ismeretlen, nem tudod melyik pékségben, hentesnél érdemes vásárolnod, hogy kitől kérj segítséget, semmit nem tudsz, semmin nem tudsz spórolni. Idővel majd igen, de először kell egy alap, amire majd felépítesz mindent. Na ez az alap kerül kvasok pénzbe és tapasztalatba és stresszbe.

Szóval visszatérve a mi helyzetünkre: nem, nem keressük hülyére magunkat. Sőt, megkockáztatom, hogy egy kicsivel meg szerényebben is élünk, mint otthon (pedig amúgy mindkettőnk fizetése jóval magasabb, mint Magyarországon volt). Így egy év elteltével mar egész tűrhetően kiismerjük magunkat a környéken. Tudjuk mit hol vásároljunk, tisztában vagyunk az adózás alapjaival, a kérhető szociális támogatások egy részével, az egészségügyben is szereztünk már egy kis rutint. Ezek mind óriási segítséget nyújtanak. Már nem kell kicentizni hó végén a pénzt. Sőt.

De hogy pár év múlva nem leszünk multimilliomosok, azt borítékolnám. Mondjuk nem is ezért jöttünk.

Azért vagyunk itt, mert így egy sóhajjal mondhatom, hogy nem érdekel, hogy hány mobilt vesznek el. Hogy hány Celsius fok van az iskolában. Hogy az elektronikus ebédjegyet kinyomtatva kapják meg a gyerekek. Hogy kirúgják a Madách igazgatóját csak azért, mert élt a jogaival. Hogy Iványi iskoláit gusztustalan módon zárják be.

Ez már nem az én gondom. Nem azt mondom, hogy nem fáj vagy hogy nem bosszant. De legalább azt a terhet letettem, hogy a saját gyerekem miatt betegre aggódjam magam.

Lehet, hogy itt sem lesz tökéletes az iskola. De ha nem jó, akkor megyünk tovább. Már tudjuk, hogy képesek vagyunk rá. Bármire.

Eltelt az első év és idejét érzem valamiféle számvetést adni. Mar csak azért is, hogy a saját magam számára is láthatóvá tegyem az elmúlt idő nehézségeit, örömeit és eredményeit.

Nem könnyű ilyen számvetést csinálni, hiszen ez egyfajta szembenézés is. Azt kaptuk, amit vártunk? Megérte? Jobb lett? Jó egyáltalán?

Nos, én megpróbáltam minél kevesebb elvárással indulni, hogy ezzel megpróbáljam elkerülni a nagy csalódásokat. Rá kellett azonban jönnöm, hogy a csalódásokat nem tudom elkerülni.

Alapvetően két dolog motivált minket. Az egyik a kíváncsiság, hogy milyen lehet máshol. Az érzés, hogy ez egy lehetőség, amit hiba lenne elszalasztani, hiszen haza még ezután is lehet menni.

A másik a Magyarországon lévő siralmas politikai és közéleti helyzet. Nameg persze az egészségügy és az oktatás. Ezek bennem olyan mértékű frusztrációt voltak képesek okozni, ami a mindennapjaimra is rányomta a bélyegét. Az egészségüggyel még csak-csak meg tudtunk birkózni, mert egyrészt voltak orvos ismerősök, másrészt meg tudtuk fizetni a magánellátást. Az oktatásnál viszont sajnos elképesztően drága a magániskola, amit két gyerek részére nem tudtunk nyugodt lelkiismerettel kigazdálkodni.

Ezek a dolgok itt részben megszűntek. Egyrészt azért, mert Muki még nem iskolás, L. pedig nem jött. Másrészt azért, mert itt az egészségügy is máshogy működik.

Majdnem leírtam, hogy ráadásul az egészségügynek még csak nagyon kis szeletét sikerült kipróbálni, de aztán rá kellett jönnöm, hogy ez csak részben igaz. A háziorvosi ellátást és a gyerekorvost természetesen az elsők között kellett intézni. És ez egyáltalán nem volt egyszerű, mert elkepesztően telítettek a praxisok. Magam se gondoltam, hogy hány könyörgő emailt kell majd megírnom már az elején csak azért, hogy Mukinak legyen egy igazolása arról, hogy egészséges és oviba járhat. Amúgy ezek a kezdeti határidős teendők borzasztóan frusztrálóak voltak és erősen próbára tették a stressztűrő képességemet.

Amivel még biztosan lesz egy jó kis köröm, az a hematológia. Sajnos azzal nem boldogultam olyan könnyedén, de ez is annak köszönhető, hogy csak magyar nyelvű papírjaim vannak.

Nyilván nem is én lennek, ha nem kellett volna mar az első évben mentőt hívni hozzám. Szerencsére semmi extra, jól vagyok, és így volt lehetőségünk letesztelni a kórházi ellátást is, ami amúgy teljesen rendben van.

Szóval az egészségügyet illetően én a nyelvi nehézségek leküzdése után azt várom, hogy legalább olyan jó ellátást fogunk kapni, mint otthon a magánban.

Ami az ovit illeti, az eléggé más mint Magyarországon, de ennek ellenére színvonalas és én személy szerint elégedett vagyok vele. Egyedül a zenei nevelés ami egy kicsit hiányzik nekem. (Meg persze a teljesség kedvéért hozzátenném, hogy itt nem kötelező az óvoda, úgyhogy a gyerek magánintézménybe jár, mert ott volt csak szabad hely. Ennek horribilis ára van, de az önkormányzat részben finanszírozza ezt számunkra.)

Innen nézve tehát megérte eljönni.

De van azért az éremnek másik oldala is.

A családunk, elsősorban L., rettenetesen tud hiányozni. Az együtt töltött időt nem tudja pótolni a videotelefonálás, bárhányszor is hívjuk egymást egy héten. Megszenvedjük ezt a helyzetet mindannyian. Az ünnepek, amikor hazautazunk, a közös nyaralás egy kicsit enyhítenek rajta, de valójában mindenki tudja, érzi, hogy ez nem ugyanaz. Ráadásul a szabadnapjaink száma véges, a 30 napunkból alsó hangon nyolcat utazással töltünk, hogy láthassuk egymást. A fennmaradó 22 nap meg olyan kevés. Ráadásul így minden szabadságunk Magyarországon telik. Esélyünk sincs arra, hogy világot lássunk, vagy legalább az új országunkat egy kicsit jobban megismerjük. Az utazásra költött pénzről meg nem is beszelve.

Amikor arra gondolok, hogy mi a legnehezebb itt kint, akkor mindig arra jutok, hogy a jól bejáratott megoldási sémák hiánya a legrosszabb. Mert ez mindent lefed. Lefedi, hogy fogalmam sincs hogyan forduljak szakorvoshoz, hogy nem tudom hogyan találhatnék színvonalas úszásoktatást, hogy nincs fodrászom, nem ismerem a hentest, a péket, a menzán a nénit, hogy nincsenek barátaink, ismerőseink, akikhez fordulhatnánk jó szóért, támogatásért, időt együtt tölteni, bármiért. Valahol az eszem tudja, hogy egy ilyen hálót kiépíteni nem két perc, még csak nem is egy év, és hogy türelmesnek kellene lennem. De megértem, mikor valaki azt mondja, hogy nem akar költözni, mert nem akarja a semmiből újra felépíteni az életét, mert az piszok nehéz.

Tényleg az. És teljesen biztos vagyok benne, hogy nem is fogom tudni felépíteni itt úgy a dolgaimat, mint otthon, mert egyszerűen nem lehet. Egyedül abban bízok, hogy Mukinak viszont már sikerülhet. Én miatta csinálom.

És még egy dolog miatt. Mert ez kaland. Mert lehetőség. Mert esély. Mert tanulás. Valami, amivel én is több leszek.

Ez az egész anyaság számomra sok szinten nehéz. Már eleve az, ahogy belecsöppentem ebbe a szerepbe - vagyis hogy valaki más gyermekének kellet, hogy az anyja legyek, de úgy, hogy közben azért mégse válhatok az anyjává. Egyaránt nehezített pálya volt ez L-nak is és nekem is. Az egész kapcsolatunk hullámhegyek és hullámvölgyek sokasága.

Ebben nyitott egy teljesen új fejezetet az elköltözésünk. Eltelt fél év, és most érkeztem el (azt hiszem) az első nyugvóponthoz ezzel az egész szituációval kapcsolatban. Ugyanis azzal, hogy eljöttünk, én megszűntem még olyan formában is az anyja lenni, ahogy eddig lehettem. És ezt egyáltalán nem volt könnyű sem megélni, sem elfogadni. Most jutottam el lélekben arra a pontra, hogy talán le tudom tenni azt a fajta aggódást és tenni akarást, ami az elmúlt több mint hét évben minden egyes napomat kitöltötte. Ez nem azt jelenti, hogy már nem szeretem őt, vagy hogy nem törődök vele. Inkább azt, hogy igyekszem ezt a törődést és szeretetet úgy transzformálni, hogy beleférjen a jelenlegi kereteinkbe. Mert már nincs napi kapcsolat, nincs esténként meghitt együtt beszélgetés, nincs folyamatos kontroll, ami segít kiszűrni a füllentéseket és az egyéb buktatókat. Nincs ráhatásom arra, hogy hogyan tanul, mennyit tanul, mivel tölti az idejét, kikkel kerül kapcsolatba. Az elmúlt félévben ezt a totális kontrollvesztést baromi nehéz volt megélni. Főleg úgy, hogy L. dolgai nem mindig alakultak jól.

Most viszont beérett a távolság és az idő. Igyekszem egy másfajta szerepet felvenni. Egy távolról is támogató hátteret. Többet úgysem tehetek. És azzal, hogy ezt elfogadom, a saját felelősségem is csökken és ez adhat némi megnyugvást.

Ha elvonatkoztatunk most L.-tól, akkor is azt látom, hogy most jutottam el először arra a pontra, hogy úgy érezzem, már nem húz minden erővel a múltam. A hátrahagyott emberek és lehetőségek. Már nincs visszaút, csak maximum egy másfajta út van. Vihet ez még Magyarországra, de abba az életbe amiből eljöttünk, abba már biztosan nem.

És ennek az egésznek én az elmúlt hónapokban csak a fájdalmát voltam képes megélni. Most először éreztem azt, hogy ez nem csak veszteség, hanem egy új fejezet is egyben. Lehetőségek. Utak, amikre rá lehet lépni. Ajtók, amiket ki lehet nyitni. Egy olyan másfajta élet, ami felszabadít az összehasonlítások alól. Ezt más nem csinálja. Itt és most nekem kell helytállnom, választanom, lépnem.

Nem állítom, hogy most hirtelen rózsaszín vattacukor felhő lett minden és hogy úgy érezném magam, mint 18 évesen, hogy még bármi lehet belőlem. Az életem fele jóformán eltelt. Már egy csomó minden nem lesz belőlem. De attól még megannyi élmény várhat rám. Csak nyitva kell tartanom a szemem.

Legalább mostmár nem a hátam mögé pislogok.

2023 egy kihívásokkal teli, eseménydús, nehéz év volt. Tavaly decemberben már körvonalazódott, hogy mi vár ránk, de egyrészt nem mertem mélységében belegondolni, másrészt elképzelni sem tudtuk, hogy valójában mi lesz.

Január végén aztán SirM elment Münchenbe, én pedig egyedül maradtam a két gyerekkel. A logisztika nagy fegyelmet igényelt mindenkitől, de a gyerekek jelesre vizsgáztak. Pedig szegény Manócnak nem egyszer volt olyan napja, hogy reggel hétkor már a bölcsiben volt és csak négy után tudtam értemenni. Természetesen mindkettőjüket megviselte, hogy nincs jelen az apjuk. Viszont a nehéz helyzetben is nagyon ügyesek voltak és jól lehetett velük együttműködni.

SirM-nek nagyon tetszett Bayern és az új munkahelye, úgyhogy március végére már egyre jobban látszott, hogy ebből bizony relokáció lesz. Húsvétkor aztán meglátogattuk, ami nem egészen úgy sikerült, mint szerettük volna: L. beteg volt és az időjárás is elég cudar volt velünk. Ezek után elég nyilvánvalóvá vált, hogy L. nem akar majd velünk költözni, de azért adtunk egy esélyt neki és olyan lakást béreltünk, amiben neki is jut egy szoba, ha meggondolja magát.

Én amennyire csak lehetett, jegeltem magamban az aggódást, hogy milyen lesz elmenni. Inkább mindig csak az éppen soronkövetkező dologra összpontosítottam, illetve igyekeztem annyi időt a barátaimmal és a családommal tölteni, amennyit csak lehet. A nyár nagyrésze emellett pakolással telt. Jóformán egyedül rámoltam össze minden cuccunkat, ami eszméletlen nagy meló volt. Ha a végén D. és Emi nem segítenek be, akkor tuti nem készülök el mire a költöztetők odaérnek. 

Maga a költözés egész gördülékenyen ment, mivel találtam egy nagyon rendes magyar fickót, aki még Cicut és engem is kihozott a cuccunkon felül. L-t is elhoztuk még a nyár utolsó két hetére, hogy legalább lássa, hogy hova mentünk. Azt hiszem, amúgy még tetszett is neki a város, de azért nem annyira, hogy itt akarjon élni.

A rengeteg adminisztratív teendő aztán nagyon elvitte az egész szeptembert és még az október egy részét is. November óta meg intenzív nyelvtanulás van. Manóc is igyekszik az óvodában, ősz végére már kis barátai is lettek, habár a nyelv még mindig nehezen megy neki. Pedig magyarul gyönyörű összetett mondatokban beszél gazdag szókinccsel. Látszik is rajta, hogy frusztrálja, hogy ugyanez németül nem sikerül.

Egyébként az év végére egész helyrerázódtunk. Már van bejáratott rutinunk, szeretett helyeink, még néhány barátkezdemény is, akikkel kapcsolódni tudunk. Az advent is jól sikerült, még úgy is, hogy fokozottan éreztem a L. hiányát közben. Viszont mostmár Manóc is tudta értékelni a cetlis adventi kalendáriumot, sőt rajzoltam is neki minden zsebbe egy-egy adventi figurát, amit minden reggel hatalmas örömmel vett magához. Azóta is kérdezgeti, hogy ma lesz-e cetli, és nehezen érti meg, hogy advent csak 24 napig van minden évben. :)

Ha a 2023-ra tervezett dolgokat vesszük sorra, akkor ez az idei mérleg:

1. Online tanultam németül Edittől nyárig, ami nagyon jó volt, mert megalapozott egy csomó mindent. Aztán novemberben pedig végre be tudtam iratkozni nyelvsuliba, amit nagyon szeretek. Eva szuper tanár, és még egy kis szociális kapcsolódásra is szert tudtam tenni Özge személyében. :)

2. A lovaglást megtartottuk az utolsó otthon töltött percig. SIrM nélkül is rendületlenül mentem a gyerekekkel, pedig összelogisztikázni, hogy kocsi is legyen, a gyerekülést is lecipeljem és a két gyereket se nagyon hagyjam magára, azért nem volt kis feladat. Itt kint egyelőre nem fér bele a büdzsébe a lovaglás, de ha már nekem is lesz munkám és a mindenféle bevételeink is rendeződnek, akkor nagyon szeretném, ha eljárnánk.

3. Nagyon szerettem volna valami különleges nyaralást, de ez végülis ebben a formában nem valósult meg. Ha viszont azt nézzük, hogy családilag eljutottunk Münchenbe, ahol soha előtte nem járt még egyikünk sem, akkor meg mégis.

4. Nos, ha úgy vesszük, ez is megvalósult. Végre vannak normális, jó minőségű képek négyünkről, ahol a ruházatunk, a frizuránk és a jókedvünk is kifogástalan. Soha rosszabbat! :)

-----------------------------------------------------------

És akkor lássuk, hogy milyen tervekkel lehetne nekimenni a 2024-es esztendőnek.

1. Diéta, de most komolyan. Legalább egy hónapig csinálni szeretném az IF-et. Nem feltétlenül azért, mert olyan rémesen el lennék hízva, de azért némi önfegyelem nem árt. Emellé pedig megcsinálom végre a szétnyílt hasizom tornát, hátha lesz valami szemmel látható eredménye.

2. Nagyon szeretném, ha újra el tudnánk járni lovagolni.

3. Mindenképpen találnom kell munkát. És nagyon jó lenne valami olyat, ahol jól is érzem magam.

4. Ki kell adnunk a pesti lakást, lehetőleg valami normális bérlőnek. Van ezzel kapcsolatban egy elég erős félsz bennem, főleg hogy Noocyval olyan jó dolgunk van.

5. SirM bedobta pár napja, hogy tavasszal elutazhatnánk külföldre hármasban. Ennek annyira tudnék örülni, de azért nagyon nem akarom beleélni magam.

6. Szeretnék évvégére eljutni egy erős felsőfok közeli német szintre, hogy asszertívan tudjam képviselni Manóc érdekeit, mert úgy látom, hogy erre nagy szükségünk lesz.

7. Olyan jó lenne legalább egy jó barátot találni itt kint is. (És nem az otthoniak helyett, mert ők változatlanul nagyon hiányoznak, hanem melléjük, mert amúgy elég magányos vagyok.)

És ennyi. A többit az időre bízom. Aztán egy év múlva ugyanitt majd számot vetek újra. Addig is boldog új évet mindenkinek!

1. L. Ritók Nóra: Kettészakadt világ
Ezzel a könyvvel indítani az évet elég kemény volt. Igazán teljes képet ad a mélyszegénységben élők helyzetéről, amit minden magyar embernek jó lenne meglátnia. Főképp a döntéshozóknak. Miközben olvastam, folyamatosan azt éreztem, hogy reménytelenül nehéz helyzetben vagyunk és ez tovább lökdösött a külföldre költözés útján.

2. Berg Judit: Maszat karácsonya
Aranyos kis könyv a karácsonyról, ami a magyar hagyományok szerint íródott és ráadásul van annyira sejtelmes, hogy nem tematizálja azt sem, ki hozza az ajándékokat a fa alá.

3. Wéber Anikó: Az osztály vesztese
Én már másodszor olvastam ezt a könyvet, most esti meseként L-nak. Még mindig tetszett, ahogy bemutatja, milyen sokféleképpen lehet megélni ugyanazt az egy napot, illetve hogy milyen sokféle nehézség, sors tud megbújni egyetlen osztályteremben is.

4. Karin Tidbeck: Amatka
Ahh, micsoda agyament könyv! És mégis mennyire tetszett. Még Moskát Anita ajánlotta egyszer az instán, így amikor megláttam a könyvtárban, nem haboztam hazavinni. Kis hiányérzetet hagyott bennem, hiszen közel sem magyarázott meg mindent, de kétségtelenül nagyon ötletes a világépítése.

5. Dániel András: Egy kupac kufli
A kufliszerelem beütött Mukinál is és azóta is tombol töretlenül. Pedig még Scherer Péter előadásában nem is hallotta. Mondjuk az biztos, hogy ez az abszolút kedvenc részünk - a varázsgombák miatt. :D

6. Robert Galbraith: A Koromfekete szív
Rowling saját élményeiből merítve írta le, milyen érzés a zaklatás és a média manipulációja. Elég fordulatos a krimi szál, de engem már rég jobban érdekel Strike és Robin kapcsolata.

7. Julia Donaldson: A legcsinosabb óriás
Cuki kis verses mese, amit énekelve olvasok Manócnak.

8. Dániel András: Jó éjszakát, kuflik!
Ez volt az első kufli sztori, amit anno még L. mesélt nekünk. Ő az oviban ismerte meg a könyvet, szóval ez volt a kapudrogunk.

9. Mérő Vera: Lúg
Ezt a könyvet is a könyvtárból sikerült kihoznom, de valószínűleg jó lenne belőle egy saját példány. Ez is tipikusan egy olyan könyv, amit mindenkinek a kezébe adnék, hadd lássák, mit jelent a bántalmazás, hogy működik az igazságszolgáltatás ma Magyarországon, és mit jelent az igényes publicisztika és dokumentumregény-írás.

10. Enid Blyton: Noddy legújabb kalandjai Játékvárosban – Bújócska Robival
Hogy én ezt a könyvet mennyire utálom!

11. Arany László: A kiskakas gyémánt félkrajcárja
Gyönyörűen illusztrált könyvtári példány volt, öröm volt több este is felolvasni.

12. J.D. Barker: Szíve helyén sötétség
Adtam egy utolsó esélyt Barkernek és nem bántam meg. Ez a könyv zseniális volt! Igazi, tökéletesen adagolt, finoman misztikus thriller. Minden sorát faltam. Imádnám, ha írna még ilyet.

13. Celeste Ng: Kis tüzek mindenütt
Te jó ég, milyen jó kis könyv volt ez! Izgalmas családregény. Még a hibáival együtt is nagyon szerethető.

14. Berg Judit: Sári a Vadasparkban
Szokásos cukiság Agócs Írisz csodaszép rajzaival.

15. Eduardo Trujillo: Keresd meg a vonatokon és állomásokon!
Manócnak tetszik ez a könyv, pedig számos bénaság van benne. De legalább én is tanultam néhány új dolgot a vonatokról.

16. Eduardo Trujillo: Keresd meg a futballpályán!
Egy másik kissé igénytelen kiadású gyerekkönyv. Pedig az ötlet jó, és igényesebb fordítással, lektorálással ez egy jó könyv is lehetett volna.

17. Frida Kahlo: Napló
Megvallom őszintén, nem egészen erre számítottam. Frida Kahlo sokkal kevésbé volt grafomán, mint mondjuk én. De még így is érdekes adalékokat tudhatunk meg erről a fantasztikus nőről. Mondjuk ez nem egy könnyű tengerparti olvasmány, az biztos.

18. Victoria Parker: Képes családi Biblia
Végre a végére értünk ennek a hosszú történetfolyamnak, amit még tavaly kezdtünk el L-nak olvasni. Bár én már számos történetet ismertem, de jó volt a más ismerteket újra feleleveníteni, és persze sok történettel meg még most találkoztam először, ezeket meg jó volt megismerni. A Biblia az általános műveltség része, ez vitathatatlan.

19. Neil Gaiman: Szerencsére a tej
Már régóta a polcon állt, de végre sorra került. L-nak olvastam el egyetlen szuszra, annyira imádta. Először csak a felét toltam le, de mikor kijöttem a Manóc elaltatásából, akkor kisettenkedett, hogy nem fejezném-e be a könyvet. Vicces volt, igazi Gaiman féle agymenés, amit az illusztráció profi módon megtámogatott, és aminek a fordítóját is dicséret illeti, mert a számos szóvicc és egyéb poén gazdagon fordul elő a könyvben.

20. Harcos Bálint: Szofi nagy képeskönyve
A könyvhéten vadásztam le Mukinak, és jó érzékkel választottam ki, mert nagyon megszerette. Alapvetően cuki kis történetek vannak benne a dacos Szofiról, de annyira bájos a szöveg és az illusztráció is, hogy még azt is megbocsátom, hogy Szofi büntetlenül rendetlenkedhet.

21. Dan Simmons: Hyperion
Kérdeztem G. barátomat, hogy mennyire keményvonalas sci-fi, bírnám-e. Azt mondta, hogy ha az egész zsánerben soha egy sort se írtak volna ezen kívül, akkor se lenne hiányérzete. Ez kellő garancia volt számomra, hogy szeretni fogom. És igen, nem egyszerűen szerettem, imádtam. Persze a Terror óta tudhatom, hogy Simmons zseniálisan ír: okosan, olvasmányosan, izgalmasan. A világépítés, az események logikája, a feszültségteremtés, a karakterek - hibátlanok. Annyira szerettem, hogy jó esélye van felkerülni az újraolvasós listámra is.

22. David Almond: Szárnyak titka
Kiscsaj koromban olvastam ezt a könyvet, aztán most felolvastam L-nak is. Neki kevésbé tetszett, mint anno nekem. Félt is tőle picit. Én is megláttam már a gyengeségeit a könyvnek, bár gyerekkönyvként szerintem még most is nagyon színvonalas. Csak hát én felnőttem közben...

23. Dan Simmons: Hyperion bukása
Amit elmondtam a Hyperionról, az erre a kötetre is maradéktalanul áll. A két könyv együtt egy egész. Szép, díszdobozos kiadásban.

24. Pam Jenoff: Nő kék csillaggal
Pam Jenofftól már olvastam korábban, ami nagyon tetszett nekem. Ez a regénye is a második világháborúba vezet vissza, de valahogy egy kicsit kevésbé hiteles. A főszereplők motivációt én nem tudtam minden esetben magamévá tenni. Ennek ellenére egy izgalmas, jó könyvet olvashattam el így.

25. Móra Ferenc: Kincskereső kisködmön
Ezt a könyvet is általános iskolásként olvastam utoljára, na mondjuk akkor elég alaposan. Sok mindenre emlékeztem a történetekből a mai napig. Móra stílusa nekem kicsit szentimentális, romantizáló. Az én szegénység-tapasztalásom ettől sokkal pragmatikusabb és sötétebb. Jó azért néha ilyen kedves, mesés szegénységről is olvasni, nem csak a szomorú valóságról.

26. Jack Ketchum: A szomszéd lány
Attyavilág, hogy ez micsoda brutális horror volt! Bekerült nálam a top horror könyvek közé, az biztos. Ketchum minden motivációt hitelesen és precízen bont ki, és tökéletesen mutatja meg, hogy az embernél nincs nagyobb szörnyeteg.

27. Louis Sachar: Bradley, az osztály réme
Szintén gyerekkori olvasmányélményem ez a könyv, de már gyerekként is többször olvastam. Most is jó volt, semmit nem vontak le az értékéből az eltelt évek. Az embernek még mindig erősen kedve van tanítani, ha elolvassa ezt a könyvet.

28. Janikovszky Éva: Már óvodás vagyok
Manócnak olvastuk így az ovikezdéshez, a kezdeti nehézségek könnyebb leküzdéséhez. Még ma is aranyos könyv, annak ellenére, hogy bizonyos jelenetei rosszul öregedtek, egy mai óvodásnak már nem mondanak semmit (pl. a fűtő bácsi). A családi szótárunkba mindenesetre nagyon szépen beépült, hogy "Juj, azt már megmondom!".

29. Dániel András: A kuflik és a mohamanyi
Nem hiszem, hogy a kuflikon van még mit ragozni. Kísért minket ez a könyv számos metrózáson.

30. Dániel András: Kuflik a hóban
Manócnak valamiért ez az egyik kedvenc kuflis kötete. Néha úgy érzem, hogy százszor is elolvastam.

31. J. M. Miro: Hétköznapi szörnyetegek
Furcsa könyv volt, semmiképp sem olyan, amilyenre a fülszöveg és az ajánlója alapján számítottam. Sokáig nem is tudtam eldönteni, hogy szeressem-e vagy sem, mert valahogy egyik szereplője sem tudott igazán közel férkőzni a szívemhez. Azért a következő rész érdekel.

32-38.  J. K. Rowling: Harry Potter sorozat
A nehéz életszakaszokban fontos támaszom ez a hét könyv. Nem volt kérdés, hogy a költözéshez is elő kell vennem.

39. Giulietta Fiore: Sompolygó Samu és a léggömb
Már L. is nagyon szerette Sompolygó Samut, és Manóc is megkedvelte a ravasz bársonyrókát, de a legnagyobb rajongója még mindig SirM.

40. Dániel András: A kuflik és a nagy eső
Az animációs kufli epizódok közül nekem ez a kedvencem a sikító pillangó miatt, és bár papíron ez nincs, de még így is cuki rész.

41. Kiss Judit Ágnes: Babaróka ajándéka
Anno egy gyerekkönyvesbolt eladója ajánlotta nekem, meg is kaptuk tavaly karácsonyra, de csak az idén került sorra. Nekem egy picit csalódás volt, nem talált meg minden ponton, de Manóc élvezte és az ovikezdés nehézségeinek egy részét segítette ez a könyv, úgyhogy nem tudom azt mondani, hogy nem jó. De azért a sétáló tulipán egy kicsit sok nekem.

42. Dániel András: Szerintem mindenki legyen kufli!
Vannak ettől jobban sikerült kuflis könyvek, de mondjuk bármelyik Babarókát kenterbe veri még így is.

43. Kiss Judit Ágnes: Babaróka kertje
Erről a kötetről is azt tudom elmondani, mint az előzőről.

44. Szlavicsek Judit: Viharcsapda
Fodor Marcsi promózta be ezt a könyvet és az ajánlója alapján nagyon rákészültem. Kicsit túlzott elvárásaim lehettek, mert így egy kis csalódás volt a könyv. Pedig nem volt rossz, csak valahogy mégis kevés volt. Szépen tartotta a feszültséget, lassan bontakoztak ki a különböző motivációk, de valahogy még sem állt össze igazán ütőssé számomra. Talán nem volt elég hihető. Egy közepesen jó krimi volt.

45. Jack Ketchum: Holt idény
Látszik azért, hogy ez Ketchum első regénye, de az is látszik, hogy egy zseni első regénye is messze az átlag felett van. Igazi, vérben tocsogós testhorror, ami azért megadja még az olvasónak, hogy nyugodtan hátra tudjon dőlni (nem úgy, mint A szomszéd lány).

46. Dániel András: A világ első kuflizenekara
Ennek a felolvasásával mindig bajban vagyok egy kicsit, mert én sose tanultam igazán hangszeren játszani, pedig milyen jó lett volna.

47. Dániel András: Kuflik a láthatatlan réten
Én egészen szeretem ezt a részt. Dániel András hatalmas érdeme, hogy bár gyerekkönyvet ír, de nem átallja a felnőtt olvasók számára is élvezetes rajzokkal teletűzni, humoros kiszólásokkal fűszerezni, és ami még ezeknél is fontosabb, hogy a nyelvezete nincs lebutítva. Gazdag szókincse rengeteg szinonimával, választékos kifejezéssel ismerteti meg észrevétlenül is a gyerekeket, akik a sokadik újraolvasás végére szivacsként szívják magukba ezt a sok új kifejezést.

48. Alix E. Harrow: Tízezer ajtó
Érdekes, izgalmas, kedves fantasy történet, ahol a gonosz elnyeri méltó büntetését és a végén minden jóra fordul.

49. Celeste Ng: Amit sohase mondtam el
A kis tüzek után már nem tudott olyan ütős lenni, pedig ez is nagyon jó volt. De valahol ugyanazt a témát dolgozta fel és már nem tudott az újszerűségével levenni annyira a lábamról. Azért még így is megvennék és elolvasnék mindent, amit ez a nő írt, mert tőle még a nem 100%-os is kenterbe ver egy csomó könyvet.

50. Marc-Uwe Kling: Das Neinhorn
A csacsogóban ajánlotta egyszer valaki ezt a könyvet a dackorszak átvészeléséhez, és amikor úgy döntöttünk, hogy beszerzünk pár német nyelvű mesekönyvet, akkor nem volt kérdés, hogy ez lesz az egyik. És mennyire jó döntés volt! Tele van parádés szóviccekkel, amikért SirM és én is rajongunk. Azt pedig külön jó, hogy Manóc egy ilyen okos, vicces, ötletes könyvön keresztül ismerkedik a német nyelvvel és kultúrával. (Arról nem is beszélve, hogy már az egész család szuperül tudja mondani, hogy "Nein", "Doch", Was?" és "Na und?")

51. Eric Carle: Die kleine Raupe Nimmersatt
A jól ismert telhetetlen hernyócska németül is ugyanolyan cuki.

52. Richard Scarry: Tesz-vesz a világ
Gyerekként nagyon szerettem a Tesz-vesz várost. Felnőtt fejjel azért látom, hogy itt-ott nem tökéletes, de a nosztalgia és a rajzok még mindig be tudják rántani az embert.

53. Jacek Dukaj: Extensa
Dedikált példányom van. És ez egy roppant okos könyv. Csak én nem vagyok elég okos hozzá. Egy kicsit jobban kellene értenem a kvantum fizikához. De még így is nagyon tetszett. Feltétlen újraolvasom, ha végre kikupáltam magam részecskefizikából és kvantum mechanikából.

54. Dániel András: Kiránduló kuflik
Ez a 20. kuflis könyv, ami megjelent, és azt kell mondjam, töretlenül tetszik. A kirándulás helyett beránduló kuflik ötlete - LOL.

55. Matthew McConaughey: Attól még
Ezt a könyvet L. kapta karácsonyra a nagynénjétől, de amíg a család a bejglit majszolta, én gyorsan elolvastam. Igazán igényes illusztrációk és fontos, velős üzenetek alkotják a könyvet. Az üzenetek mindegyike arról szól, hogy attól még, hogy valami úgy tűnik mintha, az még nem biztos, hogy úgy igaz. Hogy a világ nem fekete és fehér, hogy a tetteinknek következményei vannak, de a sorsunkat igyekezhetünk kézben tartani. Még a végén megveszem magamnak is, annyira jó.

56. Varró Dániel: Csütörtök, a kisördög
Agócs Írisz és Varró Dani párosa garancia a jó szórakozásra. Hogy a könyv egyszerre lesz szép, kedves, vicces és ötletes. Nem ez Varró Dani legkiforrottabb könyve, de Varró Dani is egy olyan szerző, aki bármihez nyúl, az jó.

57. Laurell K. Hamilton: Izzás
Ajjj, hát hogy lehet így zárni egy könyvet?! A könyv felénél azt éreztem, hogy nem történik semmi, sok a duma, kevés az igazi tartalom, de aztán kiderült, hogy az egész könyv csak egy roppant részletes felvezetése a nagyszabású események megoldásának. Hát lekaparom a falat, mire kijön a következő rész.

58. Farkas Róbert: Első könyvem a téridőről
D. megvette az összes eszes róka mesét Manócnak, és valahogy pont ezt sikerült először elolvasni. Nekem nagyon tetszik, pedig a felét se sikerült megemésztenem. Látom, hogy Mukinak is nagyon feladja a leckét, és mindezek ellenére nem adja fel, kéri, hogy újra és újra olvassuk. Imádom, hogy ilyen kitartóan tud lelkesedni!

-----------------------------------------------------------------

Hogy mi volt 2023 legjobb könyve? Ez megint egy nagyon nehéz kérdés. Gyerekkönyvek közül talán a Neinhorn-t emelném ki. Ez hagyta a legmélyebb nyomot mindannyiunkban, bár legtöbbet a kuflikat olvastuk el.

A felnőtt könyvek között az idén is nagy a verseny. A Hyperion duológia, a Lúg, A szomszéd lány és a Szíve helyén sötétség is mély benyomást tett rám. A maga nemében mindegyik fontos és jó könyv, de ha mindenképp bökni kell egy kedvencet, akkor legyen a Szíve helyén sötétség, mert az volt az év legnagyobb pozitív meglepetése.

Egyébként a moly statisztikái szerint elolvastam 58 könyvet és 14.128 oldalt. Tiszta büszke vagyok magamra. :)

Bővítettem a bakancslistámat (itte van). Mondjuk van pár pont rajta, amit kicsit máshogy látok már. Közel sem élveznek már (akkora) prioritást, bár nem bánnám, ha teljesülnének. Egy évvel ezelőtt még az Oktoberfestre kijutni is csak egy távoli álom volt, most meg délutáni program lett belőle.

Ezzel csak azt akarom mondani, hogy a jövő olyan ködös és olyan elképesztő változásokat hozhat, hogy komikus visszanézni bizonyos múltbeli elképzeléseinkre. Inkább előre nézek, kíváncsian.