Holdvilág

Ez az egész anyaság számomra sok szinten nehéz. Már eleve az, ahogy belecsöppentem ebbe a szerepbe - vagyis hogy valaki más gyermekének kellet, hogy az anyja legyek, de úgy, hogy közben azért mégse válhatok az anyjává. Egyaránt nehezített pálya volt ez L-nak is és nekem is. Az egész kapcsolatunk hullámhegyek és hullámvölgyek sokasága.

Ebben nyitott egy teljesen új fejezetet az elköltözésünk. Eltelt fél év, és most érkeztem el (azt hiszem) az első nyugvóponthoz ezzel az egész szituációval kapcsolatban. Ugyanis azzal, hogy eljöttünk, én megszűntem még olyan formában is az anyja lenni, ahogy eddig lehettem. És ezt egyáltalán nem volt könnyű sem megélni, sem elfogadni. Most jutottam el lélekben arra a pontra, hogy talán le tudom tenni azt a fajta aggódást és tenni akarást, ami az elmúlt több mint hét évben minden egyes napomat kitöltötte. Ez nem azt jelenti, hogy már nem szeretem őt, vagy hogy nem törődök vele. Inkább azt, hogy igyekszem ezt a törődést és szeretetet úgy transzformálni, hogy beleférjen a jelenlegi kereteinkbe. Mert már nincs napi kapcsolat, nincs esténként meghitt együtt beszélgetés, nincs folyamatos kontroll, ami segít kiszűrni a füllentéseket és az egyéb buktatókat. Nincs ráhatásom arra, hogy hogyan tanul, mennyit tanul, mivel tölti az idejét, kikkel kerül kapcsolatba. Az elmúlt félévben ezt a totális kontrollvesztést baromi nehéz volt megélni. Főleg úgy, hogy L. dolgai nem mindig alakultak jól.

Most viszont beérett a távolság és az idő. Igyekszem egy másfajta szerepet felvenni. Egy távolról is támogató hátteret. Többet úgysem tehetek. És azzal, hogy ezt elfogadom, a saját felelősségem is csökken és ez adhat némi megnyugvást.

Ha elvonatkoztatunk most L.-tól, akkor is azt látom, hogy most jutottam el először arra a pontra, hogy úgy érezzem, már nem húz minden erővel a múltam. A hátrahagyott emberek és lehetőségek. Már nincs visszaút, csak maximum egy másfajta út van. Vihet ez még Magyarországra, de abba az életbe amiből eljöttünk, abba már biztosan nem.

És ennek az egésznek én az elmúlt hónapokban csak a fájdalmát voltam képes megélni. Most először éreztem azt, hogy ez nem csak veszteség, hanem egy új fejezet is egyben. Lehetőségek. Utak, amikre rá lehet lépni. Ajtók, amiket ki lehet nyitni. Egy olyan másfajta élet, ami felszabadít az összehasonlítások alól. Ezt más nem csinálja. Itt és most nekem kell helytállnom, választanom, lépnem.

Nem állítom, hogy most hirtelen rózsaszín vattacukor felhő lett minden és hogy úgy érezném magam, mint 18 évesen, hogy még bármi lehet belőlem. Az életem fele jóformán eltelt. Már egy csomó minden nem lesz belőlem. De attól még megannyi élmény várhat rám. Csak nyitva kell tartanom a szemem.

Legalább mostmár nem a hátam mögé pislogok.

Nem tudom, hogy találkozott-e ezzel az érzéssel más kisbabás anya, de engem eléggé nyomaszt. Van egyfajta társadalmi nyomás azzal kapcsolatban, hogy egy otthon ülő anya nem csinál mást, csak játszik, főzőcskézik, takarítgat, semmi dolga. Csak a kenyeret pusztítja. Egy háztartásbeli. HTB.

Iszonyatosan rossz érzés. Semmirekellőnek és haszontalannak érzi magát az ember. Borzasztó kiszolgáltatottság.

Én az első perctől kezdve rettegtem tőle. Aztán kitaláltam, hogy önkénteskedek, hogy ne érezzem magam olyan haszontalannak.

És ez rengeteget segített. Köszönöm, hogy kaptam rá lehetőséget. Köszönöm, hogy úgy segíthettem, hogy közben én is sokkal jobban éreztem magam.

Nem ez volt életem napja. Kicsit sok volt már a feszkóból, úgyhogy délelőtt bőgtem egy isteneset. Aztán összeszedtem magam, mert egy kis önsajnálat még oké, de közben azért el kell látni Manócot is.

És akkor az anyuka lét egyik tipikus, ám annál meghatóbb jelenete: ülök a budin, a gyerekem nyilván bekísért. Magyaráz, tesz-vesz, majd egyszercsak megölel és életében először közli velem, hogy: "szeet".

Életem legszebb pillanata. :)

Mi minden nap levisszük legalább egyszer a levegőre.
Mi nem hagyjuk sírni.
Mi egyéves korán túlig szoptattuk.
Mi énekelünk, mondókázunk, olvasunk nekik.

Te eldobósba pelenkázod, én mosiba.
Te babakocsiban viszed, ő tricikliben, én a hátamon.
Te leülteted a képernyő elé, hogy "normálisan" egyen, nálunk nincs tévézés.
Te magad sütöd a kenyeret, ő nem ad neki cukrot, én megengedem, hogy egyen a nagyanyja sütijéből.
Te vele alszol, ő csak délután alszik vele, én külön szobában.
Te nem engeded, hogy felmásszon oda, az övé nem tud felmászni, én hagyom.
Te sok játékot veszel neki, ő sokat kapott a rokonoktól, én az egyszerűbb gyermekkorra törekszem.
Te nem adod bölcsibe, ő másfél évesen, én kétéves kor után.

Nem vagyunk egyformák, nem nevelünk egyformán, de egy valami mégis közös: nagyon szeretjük a gyerekünket.

Oké, elsősorban én tanulom őt. :D

Ma reggel például babacsintát csináltam neki (banános palacsintát), amit instamami módon elrendeztem egy tányéron és letettem mellé az asztalra. Egyszerre csak egyet adtam oda neki, azt is kis darabokra tépkedve, hogy ne legyen forró. Mit tesz erre az én drága gyerekem?

Nyilván betömködi a szájába az egészet, közben diszkréten fulladozik és szimultán követeli a következő adagot.

A második palacsintáig bírtam a dolgot, aztán fogtam az egész tányért és elé raktam. És láss csodát! Innentől kezdve tisztességesen harapdált bele. Okéoké, egyesével beleharapott egyet az összes tányéron lévőbe. :D De legalább már nem úgy akarta körbepisilni a területét, hogy egyszerre benyomja az egészet.

Szóval ma ezt tanultam én, és még dél sincs.

Azért se a hülye koronáról fogok írni. Akkor se, ha most irreálisan szenvedek tőle, mert nem lehetünk otthon a szüleinknél, hogy a kertben maszatoljunk, finomakat együnk, sütit süssünk és egymás agyára menjünk. Bármennyire is haragszok az egész világra azért, hogy nem úgy lesz, ahogy azt én elterveztem.

Inkább mesélek arról, hogy mióta babát várok, azóta bepillantást nyerhettem egy olyan emlékbirodalomba, ahova a körülöttem élő nőknek csak egy része nyerhet bebocsátást. Mert valahogy a nők, a családtagjaim, nem beszélnek a várandósságukról, a születésünkről, a szülésükről.

Vagyis eddig nem beszéltek.

De mióta tudják, hogy itt állok már én is ennek az egész misztériumnak (a védőnőm szerint legalábbis) a kapujában, azóta ők is befogadnak és mesélnek a saját élményeikről. És nem csak anyám (ő a legkevésbé), hanem a nagynéném, a nagymamám, a háziorvosom asszisztense vagy a vérvételes csajok is. Családtagok és idegenek befogadnak maguk közé és megosztanak velem érzékeny, személyes, fájó vagy szeretett élményeket és tapasztalatokat.

Miért ilyen tabu a szülés? Pedig látom, hogy mennyire szeretettel mesélnek róla. Hogy milyen meghatározó élménye egytől egyig mindnek, aki mesélt róla. Talán tényleg van benne valami sorsközösség és misztikum, ahogy a védőnőm emlegette.

Az én kedvenc történetem a nagymamámé, aki még sosem mesélte el ezelőtt, hogyan is szülte meg 18 évesen apámat. Pedig micsoda történet! :) Elmesélte, hogy neki olyan egyszerű várandóssága volt, hogy mondogatta is mindig, mintha nem is lenne. Hogy nagyapám milyen kétségbeesve szaladt el dédszüleimért, hogy hozzák a szekeret, mert itt az idő. Hogy az én drága nagyikám Pesten vásárolt magának szép hálóinget és papucsot a nagy napra, de amikor felkászálódott a szekérre a sok vánkos közé, akkor bizony a gyönyörű új papucs ott maradt az úton és ő mezítlábasan szülte meg a fiát. :D Hogy akkoriban ő csak szülőotthonba tudott menni, mert a kórház túl messze volt. Hogy csendesen vajúdott, összeszorított szájjal és rászóltak, hogy ilyenkor kiabálni illik és kell, mert még eltörnek a fogai. Hogy apám végül egész könnyen és komplikációmentesen jött a világra, mindenki boldog volt, hogy egészséges és nagyapám boldog volt, hogy mamikám is egészséges. És hogy az én drága nagymamámnak csak egy dolog kellett, mikor megkérdezték a szülés után, hogy jól érzi-e magát, szüksége van-e valamire: megmondta, hogy ő bizony nagyon éhes. :D Azt mesélte, sose evett olyan jóízűen, mint akkor.

Körülölel a sok történet, a női közösség, a közös sors. Talán tényleg misztikus. :)

Nem volt még rá precedens, hogy ennyire elhúzódott volna ez az írás, de 2019 és 2020 fordulója eléggé rendhagyóra sikerült, tekintve hogy rémesen beteg voltam. Este hat után már csak nyöszörögve fetrengtem, és csak azért bírtam ki éjfélig, mert pizsomában, paplan alatt feküdtem.

2019 sok tekintetben volt megpróbáltatásokban gazdag év. De ha visszatekintek, akkor nem a gyerekneveléssel kapcsolatos konfliktusok vagy a családi nehézségek jutnak eszembe, hanem az, hogy végül sikerült egy nagyon szimpatikus munkahelyen elhelyezkednem, illetve az, hogy mit küzdöttünk azért, hogy ma ott tartsunk, ahol. Lássuk mi valósult meg a terveimből:

-- A nyelvvizsgára még nem került sor, de időmtől és motiváltságomtól telően továbbra is szorgalmasan tanultam a spanyolt. Örömmel töltenek el az órák, és nagyon szeretem csinálni. Nem is a nyelvvizsga motivál, inkább a tanulás és a latin kultúra maga.

-- Meh, ez a sport dolog valahogy most sem sikerült.

-- A munkáról már szót ejtettem, ez komoly sikere volt ennek az évnek. Nagyon elégedett vagyok a munkahelyemmel, kedvelem a kollégáimat, szívesen megyek be, és amennyire csak lehet, low levelen tartom a stressz szintem.

-- A társasjáték még nem készült el, de nem adtam fel.

-- Ó igen, tánc! :) Beiratkoztunk tangózni, és annak ellenére (vagy épp azért :D), hogy minden órán összebalhézunk, mégis imádom. Mert sokat tanulok magamról, magunkról, az egymásra hangolódásról és az együttműködésről.

-- Azt hiszem, kicsit lazábban tudtam venni ezt az "anyaság" dolgot is. Sokat fejlődött az agressziókezelésem is, még ha nem is tökéletes ma sem. De minden nap nagyon igyekszem.

Amire még 2019-ből szívesen emlékszek vissza, az a rengeteg elolvasott könyv. Ez az olvasás éve volt - végre. :) De jó volt a nyaralás, a szülőknél "nyaralás", a hatalmas 12 órás társasjátéknapok, és minden perc, amit SirM-mel, a családommal és a barátaimmal tölthettem.

-------------------------------------------------------------------------------

Hogy mit várok, tervezek 2020-ra? Szerintem ez életem egyik legnehezebb kérdése. Én nagyon félek még csak elképzelni is. Még soha nem burkolózott ennyire ködbe a jövő és soha nem rejtegetett egyetlen év ennyiféle lehetőséget magában. Ígéretek, tervek helyett most inkább csak annyit próbálok, hogy engedve a grafomániámnak, az idén szorgosabban fogom dokumentálni az életünket.

Boldog 2020-at mindenkinek!

Minden évben eljön az anyák napja, és én rendre kényelmetlenül érzem magam miatta. Általában nem tudok sem hálás, sem szeretetteli lenni, inkább kínos kötelesség az egész. Olyanokért kellene hálatelt szívvel vezekelnem, amiket nem kértem, és amiket anyám önként vállalt mikor úgy döntött, hogy nem vetet el.

Sosem volt jó viszony közöttünk, sosem találtuk a közös hangot. Nem volt közös témánk, nagyon különbözően láttuk a világot, a hasonló temperamentumunk pedig még azt is ellehetetlenítette, hogy legyintsünk a másik faszságaira.

Nem én voltam a jó kislánya, nem tudtam olyan lenni, amilyet elképzelt magának a várakozás 9 hónapja alatt. Erre ott volt és ott van most is a húgom. Nem tudtam a barátnője sem lenni, ahhoz túlságosan is különbözőek vagyunk (meghát szerintem egy gyereknek az anyja ne a barátja legyen, hanem az anyja).

Harminc éven át nem tudtunk mit kezdeni egymással. Aztán valami megváltozott. Vagy valamik.

Időben nagyjából egybeesett a válásom bejelentése a szüleim felé, illetve anyámnak az az érzelmi mélypontja, amit már nem tudott elmaszatolni ő sem. Talán nem volt egymástól teljesen független a két esemény, talán csak véletlen volt, de mikor nekem a legnagyobb igényem volt a szüleim felől a megértésre, anyám akkor lépett az önismeretnek egy olyan lépcsőjére, amin eddig még sosem járt -- és terápiára ment.

Azt gondoltam, hogy majd megint megkapom az önváddal elfedett hibáztatást, hogy nem az a gyerek vagyok, akit elképzeltek -- de tévedtem. Anyám vagy nem szólt semmit, vagy csupán néhány felületes mondatban a támogatásáról biztosított. Nem volt nagyon támogató, de legalább vádló sem. És innen már lehetett az egymáshoz való kapcsolódás irányába lépni.

Pár hónappal később már tudott kíváncsi lenni is. És tette ezt úgy, hogy életünkben először nem éreztem, hogy elvárásai vannak felém. Egyszerűen csak meg akart ismerni. Végre. Engem. Az életem. Azt, hogy hogyan rakom össze magam újra. Hogy mi mozgat, mit szeretnék, kit szeretek, hogyan csinálom.

És csodálatos módon ez azóta is tart. Támogat engem úgy, ahogy mindig szerettem volna. Harminc év és egy mindkettőnk számára komoly válság kellett ahhoz, hogy leromboljuk az egymás ellen felépített falak legnagyobb részét. Nem állítom, hogy mostmár legjobb barátok vagyunk, vagy hogy elmúlt az égbekiáltó különbözőségünk. Inkább csak mindketten eljutottunk oda, hogy a másikat tisztelve, személyét tiszteletben tartva próbáljunk közeledni.

Büszke vagyok magunkra.

Kedves Anya!

Nekem valahogy sose volt könnyű veled. A kedvenc gyerekkori anekdotáim, amikkel apa szokott traktálni minket, mind arról szólnak, hogy nekem nem te vagy a támaszom. Hogy mi valahogy nem értjük meg egymást igazán.

Van néhány meghatározó emlékem rólad. Például amikor gúnyolódtál a gyermeki csacsiságomon. Amikor pofon ütöttél. Amikor napokig nem szóltál hozzám, hogy megbüntess. Amikor azt mondtad, hogy nálam önzőbb embert nem ismersz. Amikor azt mondtam neked, hogy "nem akarom, hogy a barátnőm legyél, azt akarom, hogy az anyám legyél".

Megbüntettél. Fájt. Biztos vagyok benne, hogy számtalanszor okoztam neked énis fájdalmat. Már sajnálom. Nem akarok kegyetlen lenni. És nem akarok olyan lenni, mint amilyen te voltál velem.

Évekig rettegtem attól, hogy nehogy gyerekem legyen. Két okból: egyrészt úgy gondoltam, hogy kitagadnál a családból, másrészt nem akartam anya lenni, mert nem akarom úgy csinálni, ahogy te csináltad.

Pedig sok dolgot jól csináltál. Már látom, hogy van mit eltanulni tőled.

Azt hiszem, a mi kapcsolatunk már mindig ilyen ambivalens lesz. Senki sem tud úgy megnyugtatni, mint te. Ha valami igazán aggaszt, és rá tudom venni magam, hogy elmondjam neked, akkor a te szavaid mindig megnyugtatnak. Nyilván kerülöm az efféle helyzeteket.

Én más anya szeretnék lenni. Olyan, aki nem nyomást gyakorol a gyerekére, hanem támasz számára. Akiben megbízhat, és aki ezt ki is tudja fejezni. Aki elfogadó. Aki mindig kész nevetni. Aki engedi hibázni a gyerekét.

Aki mindig megbocsát. Azonnal.

Tegnap este egy elég szerteágazó diskurzus keretében megütötte a szemem az "egyedülálló anya" kifejezés. Főleg azért, mert olyasvalakire lett használva, akit én valahogy sosem aposztrofáltam ekként. Bennem ez a kifejezés egy olyan képet kelt, hogy egyedülálló anya az, aki a gyermekét/gyermekeit egyedül neveli. A gyerek életvitel szerűen az anyjával él, az apa maximum vasárnapi apukaként van jelen, tartásdíj formájában, vagy még ezekben sem.

Ezzel szemben a tegnap este egyedülálló anyujával nem él a klasszikus formában életvitelszerűen a gyerek. Heti 2-3 estét nála alszik, a többit az apánál tölti. Beosztják, hogy akinél aludt a gyerkőc, az viszi reggel a bölcsibe, a másik fél pedig érte megy délután. Igyekeznek úgy rendezni a dolgaikat, hogy a gyerek mindennap mindkettőjükkel találkozzon. És ezt az egészet nem valami kőbevésett napirend szerint csinálják, hanem még némi rugalmasságot is képesek vinni a rendszerbe.

Nézzük akkor csak azt, hogy egyedülálló-e. De még ez sem igaz rá. Kétségtelenül egyedül él, de párkapcsolatban. Annak minden érzelmi támogatásával együtt. Sőt, az új pár szívesen tölt idő a gyerekkel, abszolút pozitívan veszi a tényt, hogy szíve választottjának van már egy csemetéje egy másik pasitól.

Nyilván gyereket nevelni úgy, hogy anya és apa külön élnek, külön háztartásban, külön érzelmi világban, nem egyszerű dolog. A páros, akikről mesélek, azt hiszem, egészen mintaszerűen próbálja ezt csinálni. Nyilván nem nehézségek és konfliktusok nélkül, de akkoris.

Én ezért valahogy nem éreztem úgy, hogy az "egyedülálló anya" mindenféle társadalmi elvárásokkal, előítéletekkel, sajnálattal és önsajnálattal telített kifejezése megállná a helyét a vázolt esetre. Akárhogy is nézem, azt látom, hogy a kapcsolatok, családok felbomlásából maradt szituációk leírására egyáltalán nem elégségesek a sztereotípiáink és az azokat leíró kifejezések. Jó lenne, ha ismertebbek lennének az ilyen példák és ilyen esetek is, de persze megbotránkozni jobban szeretnek az emberek, mint a "tanulj a jó példából" erkölcsi okításával távozni.