Holdvilág

Mi minden nap levisszük legalább egyszer a levegőre.
Mi nem hagyjuk sírni.
Mi egyéves korán túlig szoptattuk.
Mi énekelünk, mondókázunk, olvasunk nekik.

Te eldobósba pelenkázod, én mosiba.
Te babakocsiban viszed, ő tricikliben, én a hátamon.
Te leülteted a képernyő elé, hogy "normálisan" egyen, nálunk nincs tévézés.
Te magad sütöd a kenyeret, ő nem ad neki cukrot, én megengedem, hogy egyen a nagyanyja sütijéből.
Te vele alszol, ő csak délután alszik vele, én külön szobában.
Te nem engeded, hogy felmásszon oda, az övé nem tud felmászni, én hagyom.
Te sok játékot veszel neki, ő sokat kapott a rokonoktól, én az egyszerűbb gyermekkorra törekszem.
Te nem adod bölcsibe, ő másfél évesen, én kétéves kor után.

Nem vagyunk egyformák, nem nevelünk egyformán, de egy valami mégis közös: nagyon szeretjük a gyerekünket.

Még a gimiben kitaláltuk A.-val, hogy mi, na mi aztán nem leszünk olyanok, mint az anyáink. Ez nem valami könnyen kivitelezhető dolog (nevelés-öröklődés elleni harc), de azért próbálkozunk.

De azt hiszem, van még néhány apróság, amit esetleg megszívlelhetünk, ha a sors furcsa fintora során gyerekünk lesz. (most nem szeretném boncolgatni a ki milyen életre vágyik témát; ennek köszönhető ez a szóhasználat)

Szóval. Fontos jótanács. Egy gyereket legjobb esetben is kb. 20 éves koráig lehet nevelni. Utána minden erőlködés falrahányt borsó, befolyásolás, visszataszító majomszeretet és a vágy, hogy a kedves szülő élhesse a gyereke életét.

Tanítsd meg a gyereked mindenre, amit jónak látsz, szeresd, neveld, és mikor lejárt az időd és már felnőtt, akkor a legjobb amit tehetsz, hogy belátásod szerint támogatod és szereted őt.

Ehhez még annyit fűznék hozzá, hogy minden kedves anyuka, aki megpróbálja irányítani a kisfiát, gondolkozzon el azon, hogy ő randizott volna-e valaha egy olyan 30+ pasival, aki még az anyjával él (akár képletesen).