Holdvilág

A múltkor egy kedves barátnőm, akivel a kiköltözésünk óta kicsit eltávolodtunk ugyan, de azért a jó viszony megmaradt, na szóval Ő tette fel a kérdést, hogy mik a távlati terveink, mennyi pénzt akarunk gyűjteni mielőtt hazaköltözünk? Én meg néztem hülyén, hogy mégis miről beszél? Milyen pénz? Hol szedjük meg magunkat?

És basszus rá kellett jönnöm, hogy otthon még mindig az van a legtöbbek fejében, hogy Németország egyenlő azzal, hogy az ember többet keres, jobban él. És akkor innen nézve már nem vagyok meglepődve azon a sok fanyalgón se, akik azt mondjak, hogy "jaaaaj, ez már nem az a Németország, mint ami 10-20 évvel ezelőtt volt". És ha innen nézzük, akkor valóban nem. Az ne akarjon ide költözni, aki abban bízik, hogy itt majd sokszorosát keresi az otthoni béreknek és emiatt magasabb életszínvonalon fog élni, mert ez így általánosságban nem igaz.

Mert az igaz, hogy nagy általánosságban és csak a pucér pénzt nézve magasabbak a fizetések, csakhogy a megélhetés költségei is sokkal magasabbak lehetnek. És még ez sem mindig igaz, mert van az a szűk réteg, akinek magasan fizető munkahelye lesz a kisvárosban is, ahol olcsóbb lakást bérelni és így érezheti, hogy ő jelentősen jobban él, mint otthon.

De azért ne feledjük, hogy a lakhatás költsége sokszorosa is lehet az otthoni áraknak. Továbbá a bölcsi, ovi itt bizony fizetős móka (főleg a bevándorlóknak, akik értelemszerűen nem tudtak a gyerek születésekor feliratkozni a kilométeres várólistára).

Nyilván az én mintám egy kicsit torz, tekintve hogy Németország legdrágább városában élek. De azért azt fontos hozzátenni, hogy Münchenben az emberek müncheni fizetést kapnak.

Egyébként mindent összevetve jó nagy hülyeségnek tartom a pénz miatt való Németországba költözést. Már csak azért is, mert maga a költözés (pláne gyerekkel) egy eléggé költséges dolog tud lenni. És itt most nem elsősorban arra gondolok, hogy a furgon meg a benzin. Inkább arra, hogy ki kell venni egy lakást. Abba bele kell tolni rögtön két-három havi kauciót (ez olyan 3-6 ezer euro, nem viccelek, nem túlzok). Ezután be kell bútorozni, mert itt bútorozott lakást nem nagyon kapsz. Ezt úgy kell érteni, hogy konyhabútor sincs benne (vagy ha van, akkor ki kell fizetned az előző lakónak, aki volt oly jófej, hogy otthagyta neked), és hopp, megint ugrik pár ezer euro is akar. És még mindig csak ott tartunk, hogy van tető a fejed fölött. Ha a gyereked kicsi és te dolgozni akarnál vagy szeretnéd, hogy közösségbe kerüljön és megtanulja a nyelvet, akkor mindjárt szembe kell nézned vele, hogy nagyon sok városban nincs szabad férőhely a bölcsiben vagy az oviban, ugyanis itt egyik sem kötelező. Marad tehát az, hogy vagy Tagesmuttihoz adod, vagy magánintézménybe. Eszméletlen pénzekbe kerül mindkettő. És ha nem ismered a rendszert, nem tudsz elég jól németül, akkor még a potenciális állami támogatásokat sem tudod megigényelni, vagy csak később, így ezt a pénzt is meg kell szépen előlegezned a saját kis kasszádból.

Aki Németországba (de megkockáztatom: bárhova) akar kiköltözni, annak én ezt csak egy komolyabb anyagi tőke esetén tudnám nyugodt szívvel ajánlani. Borzasztó sok pénz megy el. Olyan, mintha kezdenéd elölről az életedet. Van pár cuccod, de semmi tapasztalatod. Minden új, minden ismeretlen, nem tudod melyik pékségben, hentesnél érdemes vásárolnod, hogy kitől kérj segítséget, semmit nem tudsz, semmin nem tudsz spórolni. Idővel majd igen, de először kell egy alap, amire majd felépítesz mindent. Na ez az alap kerül kvasok pénzbe és tapasztalatba és stresszbe.

Szóval visszatérve a mi helyzetünkre: nem, nem keressük hülyére magunkat. Sőt, megkockáztatom, hogy egy kicsivel meg szerényebben is élünk, mint otthon (pedig amúgy mindkettőnk fizetése jóval magasabb, mint Magyarországon volt). Így egy év elteltével mar egész tűrhetően kiismerjük magunkat a környéken. Tudjuk mit hol vásároljunk, tisztában vagyunk az adózás alapjaival, a kérhető szociális támogatások egy részével, az egészségügyben is szereztünk már egy kis rutint. Ezek mind óriási segítséget nyújtanak. Már nem kell kicentizni hó végén a pénzt. Sőt.

De hogy pár év múlva nem leszünk multimilliomosok, azt borítékolnám. Mondjuk nem is ezért jöttünk.

Azért vagyunk itt, mert így egy sóhajjal mondhatom, hogy nem érdekel, hogy hány mobilt vesznek el. Hogy hány Celsius fok van az iskolában. Hogy az elektronikus ebédjegyet kinyomtatva kapják meg a gyerekek. Hogy kirúgják a Madách igazgatóját csak azért, mert élt a jogaival. Hogy Iványi iskoláit gusztustalan módon zárják be.

Ez már nem az én gondom. Nem azt mondom, hogy nem fáj vagy hogy nem bosszant. De legalább azt a terhet letettem, hogy a saját gyerekem miatt betegre aggódjam magam.

Lehet, hogy itt sem lesz tökéletes az iskola. De ha nem jó, akkor megyünk tovább. Már tudjuk, hogy képesek vagyunk rá. Bármire.

Eltelt az első év és idejét érzem valamiféle számvetést adni. Mar csak azért is, hogy a saját magam számára is láthatóvá tegyem az elmúlt idő nehézségeit, örömeit és eredményeit.

Nem könnyű ilyen számvetést csinálni, hiszen ez egyfajta szembenézés is. Azt kaptuk, amit vártunk? Megérte? Jobb lett? Jó egyáltalán?

Nos, én megpróbáltam minél kevesebb elvárással indulni, hogy ezzel megpróbáljam elkerülni a nagy csalódásokat. Rá kellett azonban jönnöm, hogy a csalódásokat nem tudom elkerülni.

Alapvetően két dolog motivált minket. Az egyik a kíváncsiság, hogy milyen lehet máshol. Az érzés, hogy ez egy lehetőség, amit hiba lenne elszalasztani, hiszen haza még ezután is lehet menni.

A másik a Magyarországon lévő siralmas politikai és közéleti helyzet. Nameg persze az egészségügy és az oktatás. Ezek bennem olyan mértékű frusztrációt voltak képesek okozni, ami a mindennapjaimra is rányomta a bélyegét. Az egészségüggyel még csak-csak meg tudtunk birkózni, mert egyrészt voltak orvos ismerősök, másrészt meg tudtuk fizetni a magánellátást. Az oktatásnál viszont sajnos elképesztően drága a magániskola, amit két gyerek részére nem tudtunk nyugodt lelkiismerettel kigazdálkodni.

Ezek a dolgok itt részben megszűntek. Egyrészt azért, mert Muki még nem iskolás, L. pedig nem jött. Másrészt azért, mert itt az egészségügy is máshogy működik.

Majdnem leírtam, hogy ráadásul az egészségügynek még csak nagyon kis szeletét sikerült kipróbálni, de aztán rá kellett jönnöm, hogy ez csak részben igaz. A háziorvosi ellátást és a gyerekorvost természetesen az elsők között kellett intézni. És ez egyáltalán nem volt egyszerű, mert elkepesztően telítettek a praxisok. Magam se gondoltam, hogy hány könyörgő emailt kell majd megírnom már az elején csak azért, hogy Mukinak legyen egy igazolása arról, hogy egészséges és oviba járhat. Amúgy ezek a kezdeti határidős teendők borzasztóan frusztrálóak voltak és erősen próbára tették a stressztűrő képességemet.

Amivel még biztosan lesz egy jó kis köröm, az a hematológia. Sajnos azzal nem boldogultam olyan könnyedén, de ez is annak köszönhető, hogy csak magyar nyelvű papírjaim vannak.

Nyilván nem is én lennek, ha nem kellett volna mar az első évben mentőt hívni hozzám. Szerencsére semmi extra, jól vagyok, és így volt lehetőségünk letesztelni a kórházi ellátást is, ami amúgy teljesen rendben van.

Szóval az egészségügyet illetően én a nyelvi nehézségek leküzdése után azt várom, hogy legalább olyan jó ellátást fogunk kapni, mint otthon a magánban.

Ami az ovit illeti, az eléggé más mint Magyarországon, de ennek ellenére színvonalas és én személy szerint elégedett vagyok vele. Egyedül a zenei nevelés ami egy kicsit hiányzik nekem. (Meg persze a teljesség kedvéért hozzátenném, hogy itt nem kötelező az óvoda, úgyhogy a gyerek magánintézménybe jár, mert ott volt csak szabad hely. Ennek horribilis ára van, de az önkormányzat részben finanszírozza ezt számunkra.)

Innen nézve tehát megérte eljönni.

De van azért az éremnek másik oldala is.

A családunk, elsősorban L., rettenetesen tud hiányozni. Az együtt töltött időt nem tudja pótolni a videotelefonálás, bárhányszor is hívjuk egymást egy héten. Megszenvedjük ezt a helyzetet mindannyian. Az ünnepek, amikor hazautazunk, a közös nyaralás egy kicsit enyhítenek rajta, de valójában mindenki tudja, érzi, hogy ez nem ugyanaz. Ráadásul a szabadnapjaink száma véges, a 30 napunkból alsó hangon nyolcat utazással töltünk, hogy láthassuk egymást. A fennmaradó 22 nap meg olyan kevés. Ráadásul így minden szabadságunk Magyarországon telik. Esélyünk sincs arra, hogy világot lássunk, vagy legalább az új országunkat egy kicsit jobban megismerjük. Az utazásra költött pénzről meg nem is beszelve.

Amikor arra gondolok, hogy mi a legnehezebb itt kint, akkor mindig arra jutok, hogy a jól bejáratott megoldási sémák hiánya a legrosszabb. Mert ez mindent lefed. Lefedi, hogy fogalmam sincs hogyan forduljak szakorvoshoz, hogy nem tudom hogyan találhatnék színvonalas úszásoktatást, hogy nincs fodrászom, nem ismerem a hentest, a péket, a menzán a nénit, hogy nincsenek barátaink, ismerőseink, akikhez fordulhatnánk jó szóért, támogatásért, időt együtt tölteni, bármiért. Valahol az eszem tudja, hogy egy ilyen hálót kiépíteni nem két perc, még csak nem is egy év, és hogy türelmesnek kellene lennem. De megértem, mikor valaki azt mondja, hogy nem akar költözni, mert nem akarja a semmiből újra felépíteni az életét, mert az piszok nehéz.

Tényleg az. És teljesen biztos vagyok benne, hogy nem is fogom tudni felépíteni itt úgy a dolgaimat, mint otthon, mert egyszerűen nem lehet. Egyedül abban bízok, hogy Mukinak viszont már sikerülhet. Én miatta csinálom.

És még egy dolog miatt. Mert ez kaland. Mert lehetőség. Mert esély. Mert tanulás. Valami, amivel én is több leszek.

A tabus csoportban egy másik anyuka pár napja szintén Bayernbe költözött. Igaz, ők 6 évig nélkülözték apukát, aki 3 hetente töltött otthon 1-1 heteket. Szóval ők most nagy örömmámorban úszva élik meg a családegyesítést. A gyerekei az első perctől kezdve otthon érzik magukat és már alig várják a sulit és az ovit.

És akkor itt vagyunk mi. Én nem úszok örömmámorban. Muki sok tekintetben hazavágyik, vagy legalábbis a megszokott dolgokhoz. Mióta L. elment, azóta meg pláne keresi a helyét. Vágyik az ovira, de látom, hogy mennyire frusztrálja minden újdonság és idegenség.

Engem szinte agyonnyom a rengeteg adminisztratív és egyéb teendő, amik szorongást keltenek bennem és amik egyre nagyobb mértékben tornyosulnak előttünk. Nagyon magas a stressz szintem és ez nyilván nem tesz jót a türelmemnek sem. Annyi mindent kell tenni és nagy szükségem lenne, hogy ezt az egészet átkeretezzem.

Megpróbálom.

A lakás szép és egyre otthonosabb. Van terünk. Még a fogyatékosságaival együtt is élhető.
Minden nap haladok egy lépést a teendőkkel. Az egy lépés nem kevés.
Sokkal közelebb van a természet, sokkal csendesebb a környék.

Oké, ennyi sikerült most. Megpróbálok ebben megnyugodni egy kicsit.

Ha leszámítom a költöztető autót és Cicu kitelepítését, akkor igazán turistás módon érkeztem meg Münchenbe. Először is értelemszerűen vonattal, bőrönddel és két gyerekkel. Aztán persze Hegyeshalomnál várakozni kellett 40 percet. Utána Bécsben mindenkit leszállítottak a vonatról. Salzburgig másodosztályon utaztunk egy vonaton, ahol hivatalosan valaki más helyén ültünk, és ami kb. minden bokorban megállt. Aztán Salzburgban uzsgyi át egy buszra, ami elzötyögött velünk végül Münchenbe, de nem ám a Hauptbahnhofra, hanem a szép kis buszpályaudvarra.

Délelőtt 10-kor indultunk el a lakástól és este fél kilencre érkeztünk meg a célhoz. SirM szétaggódta magát, és boldogan elismerte, hogy a nap hőse én vagyok (meg persze a két gyerek, akik cirkuszolás nélkül kibírták végig).

Kedd ünnepnap volt a bajoroknak, úgyhogy családilag kimentünk az Englische Gartenbe. Kissé készületlenek voltunk: nem vittünk homokozójátékokat a játszótérre (és senki nem volt hajlandó Mukival megosztani a sajátját) és L-nak is be volt ragtapaszozva a lába, úgyhogy a folyóparti móka is meg volt torpedózva.

Cserébe tegnap már felszerelkeztünk és eltöltöttem a gyerekekkel egy nagyon klassz délelőttöt ugyanott. :) Bámultuk a szörpösöket (nagyon meditatív), játszótereztünk, almát ettünk, ők mászkáltak a 15 fokos vízben, kavicsokat gyűjtöttünk, élveztük a nyarat és a parkot. Délután meg toltunk egy nagybevásárlást, de még azt is mindenki élvezte, annyira új volt minden.

Ma pedig becéloztuk az Olympia Parkot, felmentünk a toronyba és sétáltunk egy kicsit. Mondjuk a vurstlira nem készültem, így nem körhintáztuk Muki nagy szívfájdalmára.

Tényleg olyanok vagyunk, mint akik nyaralnak. Fura az egész és nem látom egyelőre, hogy hogyan fogunk ebből majd szépen átsiklani a hétköznapi életbe. Érzem a stresszt - magamon és a gyerekeken is. De közben érzem azt is, hogy milyen klassz felfedezni ezeket az új helyeket.