Holdvilág

Hogy is gondolhattam, hogy te...? Az én fájdalmamnak már csak bennem van létjogosultsága. Ha valaki olyan görcsösen próbál nyomot hagyni a világban mint én, akkor...

Már nem tudom pontosan meghatározni, hogy mi fáj bennem.

***

Amikor már nem tudod megmondani, hogy mitől is fáj, hogy mi fáj igazából:

hogy elhagytad, aki szeretett? hogy megcsaltad azt, akit szerettél? a hiány? hogy elhagyott, akit szerettél? hogy megcsaltad azt, aki szeretett? hogy elhagytad azt, akit szerettél? hogy egy szemernyi befolyásod sem maradt az események számodra fontos szeletére? hogy nem érted? hogy bűntudatod van? hogy félsz?

De lehet, hogy az egészet egy teljesen másik oldalról kellene megközelíteni és azt kellene sorba venni, hogy mire vágysz. Hogy mit is szeretnél. Hogy mi az, ami könnyebbé tenne.

***

Amikor az utolsó ajtót is rávágják az orrodra, akkor tényleg nem marad más választásod.
Hány becsukott ajtó mögött várakozik hány kis darabkánk, hátha újra kinyílik még résnyire.
Így szórjuk el szépen magunkat az életbe.

Folyamatosan agyalok. Többek között arról is, amit a pszichomókus mondott. De egyszerűen nem látom át, nem tudom megfejteni, nem találom a kulcsot. Nem tudom, hogy miért így élem meg a dolgokat. Nem tudom elmagyarázni az okát. Csak próbálom megérteni.

Csak azt látom magam körül, hogy kizárni valakit, elutasítani valakit, az mindig haragból fakad. Lehet, hogy egy része önvédelem, de nem tudok olyan példát mondani, aki ne érzett volna haragot is.

Szösz neheztelése (haragja) irányomba sosem múlt el. Annyira elutasító volt, amivel hosszú tipródás és próbálkozás után nem tudtam mit kezdeni. Úgy éreztem,h énis hibás vagyok. A bűntudat csak nagyon lassan hagyott alább. Igyekeztem,h ne így alakuljon, de végül ez lett.

A Kicsire annyira haragudott (haragszik) Tomi, hogy mindent megtett, hogy még az emlékét is kitörölje.

Hevi képtelen Tmihez szólni, vagy szeretettel gondolni rá. Leginkább sehogy nem beszél róla. Valahogy mindenki úgy gondolja, hogy a harag, a megbántottság nem múlik el belőle. Nem tudom, pontosan mi történt köztük, hogy ez így alakult, de még kívülről nézni is rossz.

J. soha többé nem szólt Tepihez, nem vette fel a telefont, nem válaszolt az üzenetekre, kiradírozta.

Hát nekem ne mondja senki, hogy ennyi szeretetlenséget, haragot könnyű elfogadni. Hol van a megbocsátás? Hol van az egymás iránt érzett szeretet és tisztelet? Kitörölték magukból az összes boldog emléket?

Én nagyon sok mindent elfelejtek. Remélem, hogy tényleg nem őrzök haragot mélyen sem. Bizakodó fajta vagyok. Általában járnak a második (harmadik) esélyek. Nem ugyanúgy, de járnak. És a segítséget, a szeretetet nem felejtem el. Én nem felejtek el szeretni. Minden szép, boldog emlék el van raktározva. Nem törlök ki senkit.

És nem értem azokat, akik nem így vannak. Egyszerre dolgozik bennem, hogy legyek empatikus, igyekezzek megérteni mások motivációit és érzéseit. És az is, hogy "ne tégy olyat mással, amit magadnak nem kívánnál" — bennem ez a mondás valahogy mindig úgy csapódott le, hogy ami nekem rossz, az rossz másnak is – az rossz másnak is, ami nekem rossz. Mintha mindannyian egészen hasonlóan lennénk összerakva. És minden egyes alkalommal, mikor azt látom, hogy valaki radikálisan nem úgy működik mint én, megijedek. Mi segít így eligazodni, ha még a saját megítélésemben sem bizakodhatok?

***

Fájok. Félek.

Ki ad reményt? Mi ad reményt?

Előszöris, lehet, hogy a zene gyógyít, de nekem erről a dalról valahogy nem a gyógyulás jut eszembe. Hanem egy csomó minden más. Mosolygás és könnyek egyszerre. Szerintem legalább harmincszor ment le ma. De még le fog menni párszor.

Beszélgetésfoszlány:

- hogy vagy?
- áhhh, szarul. mint amikor szerelmi bánata van az embernek és nem tudja hogyan vágjon hozzá jópofát
- minden rendbe fog jönni
- igyekszem megmaradni. de kibaszottul nehéz
- el fog múlni
- a kérdés, hogy mi marad utána

***

Kifaszolok a ridegségedtől meg a csendedtől. (Most is szól a higgadt hang a fejemben, de a zene meg az oroszlán elnyomják.) Van számodra mondanivalóm. Sok. Nem ide kéne leírnom őket. Egy részüket nem is fogom ide leírni. De azért azt tudjad, hogy nem tetszik a vörös papnőd. Nem is szép. Ha már vörös, akkor a Havas John vadember csaja sokkal jobb. (azért amikor kimondta, hogy "nem tudsz te semmit Havas John", elmosolyodtam :)) Továbbra sem értem, hogy mit lehet bírni Jamie-ben. Engem borzalmasan irritál. De azt már kezdem érteni,h a Kutyában mi az érdekes. Amúgy meg túl sok a csöcs. Még csak a második évadnál járok, de szerintem jövőhét végére lekavarom az összes részt. Na mindegy. Most ennyi.

***

Az jutott még eszembe, hogy mennyi zene van, ami emlékeztet valamire vagy valakire. Össze fogom itt gyűjtögetni a blogon.

Esik a hó. Kavarog. Jó nézni az ablakból, úgyhogy elhúztam a függönyöket.

Fáj. És sajnálom. És félek. De nem bánom. Egyetlen percet se. Egyetlen mozdulatot sem. Egy sem volt hazug. Egy sem akart ártani. És megmarad minden kitörölhetetlenül. Ha nem akarod, akkor is. Efelett már senkinek nincs hatalma. Egy részed, egy kicsiny darabkád örökre továbbél bennem. Megőrzöm, ne félj, a legnagyobb becsben és szeretetben.

Egyszer azzal próbáltak vígasztalni, hogy egy fiú miatt nem éri meg sírni. Megpróbáltam nekik elmagyarázni, hogy csak és kizárólag úgy éri meg. Senki és semmi más miatt nem éri meg szenvedni és szomorúnak lenni, csak azokért, akiket szeretünk.

Még mindig esik a hó. Az egyetlen jó dolog a télben. Meg a karácsony.

Hullámzok.

Találtam egy tumblr oldalt. Vannak rajta igazán jó írások. Sírtam rajtuk. Például ez a kettő:

— http://kepzeldel.tumblr.com/post/84530097453/az-utolso-tanc
— http://kepzeldel.tumblr.com/post/109337168728/te-meg-en

Szerintetek én nem kérek segítséget. Sose. Alkatilag vagyok rá képtelen. De most látom énis,h segítségre lenne szükségem. Az öngyilkosság, önmagunk bántása mindig segélykiáltás. Én nem akarom bántani magam. Én most kiáltok: segítsetek!

De nem tudtok. Senki sem oldhatja meg helyettem. Bezártam magam a problémába és kiejtettem a kulcsot a rácsok között.

Van olyan, hogy már késő? Hogy rájössz a megoldásra, de már nem az a megoldás?

"egy kis mese ahova a valóság elől menekültél és szerintem ő is" ----- Egy kis mese. Megírom ezt a mesét.

Kishit (http://www.muut.hu/korabbilapszamok/035/kemeny.html)

Ilyen az életközépi válság? Most szokás mindent felégetni és újrakezdeni? Vagy belesüppedni a megszokottba? Vagy van középút, ahonnan látni a fényt?

Néha arra gondolok, hogy mindentől és mindenkitől távol lenne a legbiztonságosabb. Úgy senkit sem bánthatok. Elfutnék a felelősség elől? Lehet. Mekkora az esély, hogy én mégegyszer ilyen helyzetbe kerülök? Van, aki szerint ebből biztosan tanulok és legközelebb nem csúszok bele. De ehhez erősebb falakat kellene építeni. Ehhez kevésbé kellene kíváncsinak lenni másokra. Ehhez nem lenne szabad ilyen kendőzetlenül belegyalogolni mások életébe. Gátlások nélkül. Félelemtelenül. De ha gátlásokból és félelemből építek falat, akkor nem ugyanúgy elveszítem magam?

Amikor az ilyen kérdésekig jutok, akkor mindig az tolakodik be a fejemben,h kapával a kézben a kemény munka közben pont leszarnám az egészet. Boldogok a lelki szegények, mert övék a mennyeknek országa.

Vígasztalan vagyok.

Van Móra Ferencnek egy regénye, az Aranykoporsó. Még a gimiben olvastam. Abból van ez a néhány sor:

"Az ember nem azt szereti, akit akar, hanem akit tud."
"- Azt mondd meg nekem, anyám, van-e nekem lelkem?
A császárné szeméből kiszaladt a könny. Ráperdült kis Tit hajára. Minden gondolkozás nélkül felelt.
- Ha fáj, kis Tit, akkor van.
- Akkor jó, anyám - sóhajtott kis Tit megkönnyebbedve. - Akkor nekem már régen van lelkem, mert régen fáj."

Úgy szeretnék neked egy jó nevet választani. Mert már nem TT. Definiálnom kell téged, hogy lassan megérthessem a helyedet az életemben, amit választottál magadnak, amibe én kényszerítettelek, ami így alakult. SirM. Ez szerintem még talán tetszeni is fog. :)

A Soproni Virágének is sokszor eszembe jut:

Eredeti írásmóddal:

Vyragh thudyad, theuled el kell mennem,

És the yerthed kel gyazba ewelteznem.

Mai írással:

Virág tudjad, tőled el kell mennem,

És te éretted kell gyászba öltöznöm.

Ha ez nem vegytiszta őszinteség, akkor semmi.

Még mindig esik a hó. Még mindig szép.

Közben végtelenítve pörög ez a szám:

Nyilván levágós, hogy mennyire rémesen érzem magam. És hogy mennyire nem tud segíteni senki. És nem tudom, hogy hogy segítsek magamon. Lehet, hogy tényleg őszintén szembe kell néznem önmagammal. Mindennel. És próbálom is.

"Tedd vagy ne tedd, de ne próbáld."

Nem hiszem, hogy bárki segíteni tud ebben a helyzetben. Néha próbálom azt hinni, hogy végülis mindegy, hogy hogyan döntök, mert pont úgy lesz jó. Mert hoz majd jó dolgokat a rossz mellé. Csak ez a lebegés ilyen nehéz.

"jó megértettem

szar kurvaszar

nincs nyugtod odabent

nincs nyugtod otthon

nincs nyugtod velem

és mindenki basztat hogy semmi se jó

te meg ha belepusztulsz se fogsz mindenkinek megfelelni"

Nyilván ez és így fáj a legjobban. A barátaim elé is képtelen vagyok igazán kiállni. Tudom, hogy ha saját magammal elrendezem a dolgot, akkor mind ott lesznek mellettem és támogatni fognak. Mert még a hibáimmal együtt is szeretnek.

"Respect és kitartás! Mindig hajnal előtt a legsötétebb az éjszaka."

"Őszintén sajnálom, hogy ennyire magad alatt vagy, bármi is áll a hátterében. De soha ne feledd: ez nem szégyen. Az én szememben paradox mód az igazán erős az, aki a gyengeségét is emelt fővel, őszintén felvállalja. Kitartást!"

Az utóbbi hetekben sokat sírtam, de ma gyakorlatilag bármitől sírva tudok fakadni. Például ezektől a soroktól is.

A kontrollon is bepánikoltam, amikor a kedves, de kissé ügyetlen vérvételes hölgyhöz kerültem. Ugyanahhoz, aki a múltkor félóráig próbálta összerakni a kémcsőt, a tűt és az egyéb kellékeket, miközben minden kiesett a kezéből. Ma megszúrt, aztán megpróbálta leragasztani a tűt, de közben vmit elrontott, mert nem jött a vér. Mondtam neki, hogy inkább húzzuk ki akkor a tűt és szúrjon másik vénát. Kihúzta, erre spriccolt a vér. Majdnem elájultam. Meg persze megijedtem, hogy ha a másik karomon is elrontja, akkor micsinálunk. Úgyhogy ültem a székben félig fekve, folyt a könnyem és próbáltam nem totálisan elveszteni a kontrollt. Szegény megijedt és mindenhogy segíteni próbált. Nyugtatott ahogy csak tudott. Amikor fölém hajolt, megérintette a medálomat, elmosolyodott és azt kérdezte: "holdacska?". Megnyugodtam. Tudtam, hogy jó kezekben vagyok.

Egyébként hamar végeztem a kórházban, mert a doki ment vmi előadást tartani, és ahogy mentem a metróhoz, az aluljáróban furulyázott egy férfi. Egy nagyon ismerős darabot játszott. Azt hiszem, mi is játszottuk valamikor régen, sok-sok évvel ezelőtt. Szépen zenélt. És nekem az jutott az eszembe, hogy "én csak a zenészeknek adok". Megálltam, belenyúltam a táskámba a pénztárcámat keresve. Láttam a szemem sarkából, hogy figyel. Volt nálam egy százas, meg egy ötvenes, és némi még apróbb. Elkezdtem kiválogatni a százast meg az ötvenest, de aztán inkább felmarkoltam az egészet és odaadtam neki. Eltartotta a furulyát a szájától, azt mondta "New York?" és kacsintott. Szép napot kívántam neki és tovább mentem. De a lépcső tetején már sírtam. A Lehelen leszálltam és visszafordultam. Visszamentem, hogy leüljek mellé kicsit az aluljáróban.

Nem örült neki, hogy ott ülök, mert rontottam az esélyeit, de azért nem volt goromba vagy ilyesmi. Egy cigi erejére abba is hagyta a zenét és beszélgetett velem. Nem mentünk bele túl személyes témákba. Leginkább sírtam kicsit és hallgattam ahogy kocsmabölcselkedik. Nem akarom őt megítélni az együtt töltött negyedóra alapján, mint ahogy ő sem ítél meg engem. Néhány járókelő furcsán nézett ránk, pénzt senki nem adott amíg ott voltam. Nem bántam meg, hogy odaültem mellé.

A sebezhetőség bátorrá tesz. Ha már mindent elvesztettél, akkor nem tudnak bántani. Senki és semmi.

nagyon nagyon

Most írhatnám, hogy nekem van a legnagyszerűbb férjem az egész kerek világon, de ez pontosan azt a lényeget fedné el, ami az igazság.

Írom inkább helyette azt, hogy milyen csodálatos ember az én férjem (hah! :)), mert úgy él, hogy én nagyon szeretve érzem magam tőle, és Feldmár mindig azt mondja, hogy nem az a lényeg, hogy hányszor mondom el valakinek, hogy mennyire szeretem, hanem hogy a másik boldog-e velem, jó-e neki ez így, szeretve érzi-e magát. Szóval én boldog vagyok, mert Tepi olyan, amilyen. És például ilyeneket tesz meg értem, nekem:

– Elmosogat akkor is, ha nem kérem. És kiviszi a szemetet. És egyáltalán bármilyen házimunkát megcsinál.

– Elkísér a boltba, az orvoshoz, a piacra, vagy akárhová csak akarom.

– Gesztenyét hoz nekem Csillebércről. Nem is egyet!

– Megsimogatja helyettem is a telepi kóbormacskát, és le is fotózza nekem.

– Rózsát hoz az évfordulónkra, amit én teljesen elfelejtettem.

– Meghallgatja a legapróbb részletekig minden mondanivalómat (ami nem kevés!), és még szereti is.

– Azt mondja a telefonba, hogy vesz májkrémet vacsorára, de aztán lusta sorbanállni, úgyhogy inkább mignon-t vesz nekem, mert tudja, hogy mennyire szeretem.

A sort nyilván a végtelenségig lehetne folytatni, de a lényeget talán ennyi is megvilágítja. Én boldog vagyok, és tudom, hogy sokszor nem mutatom ki eléggé, hogy mennyire fontos ő számomra és milyen hálás vagyok érte.

Csak remélni tudom, hogy amikor azt mondom neki, hogy "szeretlek", akkor tényleg szeretve érzi magát és boldog velem ő is.

Van a fb-on ez a hülye funkció, hogy az ember kiírhatja a státuszaként kis smile-val, hogy hogyan érzi magát. Sokat kellene fizetni, hogy használjam, de kétségtelen, hogy most (is) szeretettnek érzem magam.

Elég csak ránéznem a szekrénysor hátuljára, amit fényképekkel dekoráltam ki. Huszonhárom kép az elmúlt három évből. Államvizsga, diplomaosztó, baráti sörözés, házibuli, szilveszter, farsang, barátok, család. Az egyik képen Tepi van, a kis Hercegnőt tartja a kezében, aki akkor kábé akkora lehetett, mint egy vekni kenyér. Mosolyog a kamerába, mint a világ legboldogabb embere, kezében a gyerekkel, mintha ez lenne a legtermészetesebb, legodavalóbb helyzet.

És én hozzámegyek ehhez a nagyon csodálatos emberhez.

Vannak filmek, amikről sokat és jól lehet írni. Vannak emberek, akik sokat és jól foglalkoznak filmekkel, és így könnyen és gördülékenyen tudnak róluk írni. Ez nem ilyen film és én nem ilyen ember vagyok.

Mielőtt a nagyközönség számára is elérhetővé vált a Szerelempatak, a legtöbb hírportál lehozott róla egy-egy méltató ismertetést, úgyhogy nagy várakozással néztem meg. Nem kellett csalódnom, igazán hangulatteremtő film. Olyan, hogy az ember mélázva ringatja a fejét a zenére és jókat kuncog a hallottakon, a fülnek kedves nyelvjáráson.

Szép képek harmonikusan rendezve. Lassan hömpölyögnek, nincs igazán sodró lendület vagy egy szál, amire fel lenne fűzve az egész. Inkább egy kis bepillantás egy olyan világba, ami minden tekintetben nagyon messze van tőlünk. Kicsit megrendezett, kicsit mesterséges az interjúk miatt, de az öregek őszintesége feledteti ezt és természetessé teszi a film nagy részét.

Nekem az jutott eszembe közben, hogy milyen jó lehet ebben a nyugodt életben lenni, falun. De persze tudom, hogy ez csak egy kamerán keresztül megszűrve ilyen. Rég nincsenek már illúzióim a falusi világról (testközelből is van szerencsém belenézni és úgy egyáltalán nem idilli), és pláne tisztában vagyok a saját határaimmal. De most nem is erről akartam írni.

Inkább arról a tanulságról, ahogy ezek az idős emberek élnek. Kedves szórakozásuk például felmenni a hegyre, ott szalonnát sütni, beszélgetni. Eltelik, eltelhet így is egy nap. :) Egymással közösségben és annyi örömöt megélve, amennyit csak lehet, amennyit csak tudnak. Nyilván nem egy mese az életük, fel-felvillannak kevésbé vidám sorsdarabkák is. Így teljes a kép: születés, szeretés, esküvő, temetés. Üzentek még egy tanulságot: akkortól kell csinálni a szerelmet, amikortól jól esik, s addig, ameddig bírjuk.