Holdvilág

Nem egyedi jelenség ez. Ha valaki kiszakad a megszokott környezetéből, akkor neki az a helyzet konzerválódik az elméjében, amiben utóljára része volt. Háborúból, fogságból hazatérők is gyakran számolnak be erről az érzésről, és bár itt én választottam ezt az utat, a furcsa érzés engem is utólért.

Mintha megállt volna az idő közel három éve. És ahogy távolodunk, úgy válik az egész egyre nyilvánvalóbbá. Eddig nem annyira éreztem. De mostmár egyre kevésbé vagyok képben az otthoni eseményekkel. A nagyobb léptékű dolgokat lekövetem a hírportálokból, de a popkultúrában már egyáltalán nem vagyok otthon. Ez mondjuk kevésbé zavar. De a barátok is elmaradnak szép lassan. Nem úgy, hogy már nem szeretnek. Csak egyszerűen más kapcsolódások fontosabbak lesznek. Nyanyettnak korábban eszébe sem jutott volna pl., hogy Á és a Zöldség nélkül nem mehetünk együtt hétvégézni. Most meg úgy ragaszkodott ehhez, hogy rendesen felemelte a hangját. Ráhagytam, mert nem akartam még nagyobb konfliktust, de tudom, hogy ez azzal fog járni, hogy végül nem megyünk majd sehova, mert hat embert képtelenség így összeszervezni. Végül inkább elhívtam Zsófiát.

De a családunk eseményei is lassabban jutnak el hozzám újabban. Anyám konkrétan egyszer sem hívott még fel idén. El van foglalva az új unokájával. Kicsit fura, mert évekig zaklatott. Nem mondom, hogy nagyon belefér az időmbe, hogy vele csevegjek, de az, hogy Mukira se kíváncsi, az mondjuk szar érzés. A gyereket szerencsére nem zavarja - ő annyira csak a mostban létezik, hogy fel sem fogja egyelőre.

És L. is mintha ugyanaz a kislány lenne. Nem látok rajta egetverő változásokat. Ugyanolyan játékos és gyermeteg mint volt. Pedig egész biztosan történtek komoly változások, csak egyszerűen nincs szemem rá, illetve még ha volna is, akkor is el van fedve előlem, mert azokkal a heti egyszeri telefonálásokkal eléggé sötétben vagyunk tartva.

De amúgy nem csak így állt meg az idő. Itt is egyhelyben topog. Mintha csak tegnap érkeztünk volna. Történnek így a dolgok, de mintha haladás nem lenne benne. Csak így vagyunk. Nincs mélysége az életnek, csak siklunk a felszínen.

És ennek az egésznek nincs előjele. Se nem pozitív, se nem negatív. Inkább csak fura.

"- mondtaja a macska."

Egész életemben akartam egy macskát. Anyám egymilliószor mondta el, hogy lakásban nem tarthatunk állatot, úgyhogy megfogadtam, hogy csak legyen egyszer saját háztartásom szarok én anyámra meg az elveire nekem juszt is macskám lesz.

Mondjuk kellett rá várni vagy negyedszázadot, de lett. Kiválasztottam a számtalan örökbefogadható cica közül egy internetes oldalon. A kis cirmos bundája, meg a szomorú kis tekintete azonnal megfogott. Az első ismerkedős napunkon aztán az is kiderült, hogy egyáltalán nem egy bánatos virágszál, hanem egy barátságos és játékos macs.

Mielőtt macskám lett, sokat gondolkodtam, hogy milyen nevet adok majd neki. De aztán az élet úgy hozta, hogy olyan cicám lett, akinek már volt neve. Nem is akármilyen. És hallgatott is rá. Aszja.

És Aszja jött, látott és leuralta az egész lakást. Onnantól kezdve nem voltak magányos percek, mert ő mindig ott volt. A jelenléte áthatott mindent, a nyávogása bezengte mind az 50 négyzetmétert. Hamarosan üdvözlési rituálénk is lett. Amikor beléptem az ajtón, már ott állt. Én ledobtam a táskám a székre, és amíg levettem a cipőmet és a kabátomat, addig ő a szoba szőnyegét kaparta mintegy macskaüdvözlés gyanánt. Aztán le kellett ülnöm az ágy szélére, ő pedig azonnal beugrott az ölembe, puszit adott, dagasztott és dorombolt. Pár perc (vagy néha sok perc) múlva pedig mindenki ment a dolgára. :)

Aszja tegnap örökre elaludt. Mostmár a macskamennyországban lopkodja le a zoknikat a száradóról. Ott szalad a befőttes gumi után, hogy visszahozza, és ott nyomja bele hajnalban purrogva a kis cirmos bundáját a még aludni vágyók arcába. Mostmár csak az emlékeinkben cirmog és nyávog, a szívem egy csücske pedig neki van fenntartva örökre.

Na, túl vagyok egy újabb mozgalmas éven. Kissé extrémen indult, tekintve, hogy a tavalyi szilvesztert két bögre tea és egy halom doboz és zsák társaságában töltöttük a kanapénkon egy üres és félkész lakásban. Mondjuk legalább vettünk két wc deszkát a tescóban, amiknek így ma van a születésnapjuk. :D

Viszont végre kész a lakás. Vannak benne bútorok, képek a falon, könyvek a polcokon. Már asztalunk és székeink is vannak. Vendégeket tudtunk hívni, akiket le tudunk ültetni a kanapéra. Főzhetek a konyhában, ahol elférek, és ahol a spájzban elférnek a befőttek is. Komolyan, mint egy otthon! :)

Ééééééés van CICU! <3
Örökbe fogadtuk Menyus és Raven egykori cicáját, akinek új otthonra volt szüksége. A kis fekete démon pedig jött, és mindenkinek meghódította a szívét. Purrog, nyávog és a lábunknál alszik. Szupercuki.

Az idei évre csak három célom volt, amikből végülis kettőt sikerült megvalósítani, ami nem is olyan rossz arány.

Végigcsináltam a sulit, ami elég kemény volt, de amit nagyon-nagyon élveztem. Tök jó volt tanulni! Úgy éreztem, hogy végre tudom, hogy mit kell csinálnom és képes is vagyok rá. A legjobb eredménnyel végeztem. :)

Mondjuk utána sikerült rosszul leszállnom a kanapéról és összehoznom egy porcleválást, ami hazavágta a közös nyaralásunkat. Nem egészen úgy sikerült így a nyár, ahogy terveztem.

Ebben az évben a legtöbb dolog nem éppen úgy sikerült, ahogy elterveztem. Például egyáltalán nem sportoltam, ha leszámítom a műtét utáni gyógytornát. És a munka dolog sem úgy alakult, ahogy reméltem.

Peru viszont... Ahhhh... Hát Peru csodálatos volt. Felülmúlta minden elképzelésemet. Csodálatosan bátrak voltunk, hogy bele mertünk vágni. Aztán még szuperebbek, hogy nem szerveztük túl a dolgot, hanem spontának voltunk és lazák. Imádtam Dél-Amerikát, és baromi jó utazás volt. :)

-----------------------------------------

És akkor most a tervek 2019-re.

-- Peru kedvet csinált ahhoz, hogy újra nekivágjak a spanyolnak, és most nem adom fel. 2019-ben nekiugrok a nyelvvizsgának is, hogy mikor újra elutazok Latin-Amerikába, akkor még autentikusabban élvezhessem. (nem mellesleg ezzel a bakancslistámon is kipipálnék egy tételt)

-- Sport, és most t_é_ny_l_e_g. Azt hiszem, ezzel az évvel a kellő motivációt is megkapom hozzá. És szerencsére SirM is partner ebben, úgyhogy ketten talán könnyebb lesz betartani.

-- Munka.

-- Megcsináljuk a társasjátékunkat.

-- Újra táncolni fogok. :)

-- Lazább pótanyu leszek.

Boldog 2019-et mindenkinek! :)

Mióta először elköltöztem otthonról, még minden nyáron haza is kellett cuccolnom. Néha nem csak nyáron - volt egy rossz emlékezetű decemberi villámköltözés is, amikor délben felhívtam apámat, jött, pakoltunk és délután 4-re már minden cuccom otthon volt.

És íme, eljött a június, és nekem nem kellett hazaköltözködni! Már itt vagyok otthon. Tulajdonképpen nem ehhez a 35 négyzetméterhez, a garázshoz vagy a jólfésült kertvárosi környezethez ragaszkodok, hanem P.-hez. Mellette vagyok otthon. Vele vagyok itthon.

Ez mostmár igazi otthon. Szőnyeg is van.

Még ennyi van a februárból. És még ennyi van az itt lakásból. És aztán pápá hangosan bevágott ajtók, pápá disznóóllá változtatott konyha és búcsút mondunk a lábujjhegyen való szeretkezésnek is. :D

Mikor arra gondolok, hogy életemben először egy olyan hely lesz az otthonom (!), ahol minden úgy lesz, ahogy én akarom, akkor szép következetesen kijavítom az egészet T/1.-re. Mi sem illusztrálja ezt jobban, mint hogy P. ma közölte, hogy bármennyire bosszant, akkor is a ruháimra pakolja a sajátjait és az új helyen kell egy-egy szék mindkettőnknek, ahová pakolunk. Vagy szokjak rá, hogy elpakolom a cuccaim.

Na én aztán biztosan nem.

Neszen nekünk kompromisszumok.

Különben meg sose nagyobb gondunk ne legyen. :)

Leszálltam ma a vonatról Debrecenben: végre itthon... :)

Ha ez egyáltalán lehetséges, akkor az idő mégjobban lelassult. Unatkozom és teljesen bénán ülök a millió teendő előtt. Undok egy érzés.

Lehet, hogy tudat alatt az idegesít, hogy 1,5 hét múlva haza kell költöznöm. Anyámhoz, oda, ahol csak azóta szeretek lenni, mióta 1-2 havonta kb. 1-2 napot kell összesen lennem. Erre most vár rám 3 gyötrelmesen hosszú hónap. Nem akarom.

Hazajöttünk. Már vagy két hete. Már itthon vagyok. Hol is? Ahol a szobám van, amit anyám rendszeresen átpakol? Ahol a legtöbbet hajtom álomra a fejem, mégis csupán egy nappali kanapéján? Az albérletben, ahol se saját szoba, se eltöltött idő?

Na mindegy, ma nem az otthontalanságomat akartam boncolgatni. Ma speciel nem is nyomasztott. Inkább annak akartam örülni, hogy van az Egyetem, meg az a légkör, amit imádok, meg a barátaim, akik hazavártak (peeeersze hogy imádom őket is :))) ééééés a bónusz: a gimis nyelvsuliban élveztem utoljára ennyire az angolt, mint most a szakkoliban. Lehet, hogy mégis ragadt rám valami az Újvilágban? Ha más nem, egy kis bátorság biztosan. :)