Ilyenkor néhány napig mindig nagyon szomorú vagyok. A szokottnál is jobban érzem a hiányát közvetlenül azután, hogy elment. Annyira jó volt vele ez az egy hét. Más volt a napok dinamikája. Muki is imádta minden percét, hogy együtt játszhatnak. Láttam, ahogy szívja magába az összes pillanatot. Ahogy figyeli és tanulja, milyen nagyobbnak lenni.
Voltunk állatkertben, fancy cukrászdában, játszótereken, a Tegernseenél. Minden este társasoztunk, és nagyokat nevettünk. Sütöttünk együtt sütit és főztünk borsófőzeléket. Gyakoroltuk a matekot. Esténként felolvastunk egy újabb regényt (Esznek-e a halottak epertortát?). Beszélgettünk meghitten fontos és kevésbé fontos dolgokról. Olyanok voltunk, mint egy boldog család.
Pedig hát valahol az eszem tudja, hogy ezek a meghitt egy-egy hetek nem olyanok, mintha mindig együtt lennék. Ilyenkor nincsenek problémák, csak az öröm, hogy együtt tölthetünk időt.
Most pedig elment és itt maradtunk hárman. Próbálunk egész lenni így is. Visszatérni a megszokott kerékvágásba, a rutinjainkhoz, az élethez, amit kialakítottunk L. nélkül. Nem könnyű, kicsit olyan, mintha az élet megint visszadobott volna minket a start mezőre. Nem szeretem ezt az érzést. Szorongó, búskomor, elkeseredett leszek tőle. Kételkedő.
