Van egy szuper gyógytornászom. Szakemberként is szuper, hiszen egyrészt szép eredményeket értünk el, másrészt rá tudott venni, hogy hetente legalább háromszor tornázzak! És mégsem csak ezért szeretem, hanem mert nagyon egy hullámhosszon vagyunk. Már az első alkalommal kiderült, hogy baromi jókat tudunk beszélgetni. Aztán nemsokára az is világossá vált, hogy elég hasonló az élethelyzetünk is. Hasonló korú gyerekeink vannak és ráadásul ők is az ország elhagyására készülnek - Svédországba költöznek jövő év elején. Már megvan a férje munkahelye, a város ahová mennek, a gyerekek helye. Már csak egyetlen lécet kell megugraniuk, mégpedig a nyelvtudást. Ezen okból heti több alkalommal mindketten szorgosan tanulnak svédül a férjével.
Aztán az eheti sessionünkön arról mesélt, hogy mennyire kínlódik ezzel az egész nyelvi dologgal. Hogy keveredik a fejében a magyar, a svéd és az angol. Hogy nem azon a nyelven jutnak eszébe a szavak, amin kéne, hogy az oktató sose dicséri meg csak pampog, hogy nem elég semmi: se a tudás, se a beletett idő, se az erőfeszítés. Teljesen reménytelennek látta a helyzetet és feltette a kérdést, hogy már maga se tudja néha, hogy minek is csinálja.
Hogy egyszerűbb lenne maradni a seggükön.
Ez volt az a pont, amikor emlékeztettem rá, hogy miért csináljuk. De a saját érveimet tudtam csak hozni, a saját nézőpontomat. Hogy a gyerekeink miatt, meg hogy ne ilyen oktatás, meg ne ilyen egészségügy meg ne ez a megbélyegző, homofób, rasszista légkör. És akkor egyszer csak volt a beszélgetésben egy pont, amikor arra jutottunk, hogy jobb, ha egyáltalán nem sorolunk indokokat. Mindenkinek megvan a maga motivációja. Arra is, ha elmegy és arra is, ha marad.
Mert ahogy hangosan soroltam a saját érveimet, rá kellett jönnöm, hogy kimondva ezek tűnhetnek úgy, mintha én azt gondolnám, hogy mindenki, aki nem így cselekszik, az felelőtlen, nem szereti eléggé a gyerekeit vagy hülye, mert nem látja a gondokat.
Miközben én egyáltalán nem így gondolom. Senki cipőjében nem tudok járni, mint ahogy más se az enyémben. A saját érveim is csak egy leegyszerűsített halmaz, aminek természetesen egyúttal része az is, hogy amúgy is messze éltem a családomtól, hogy elég magamnakvaló természetű vagyok, hogy mindig is szerettem volna kipróbálni, milyen külföldön, hogy megtehettem, mert volt tőkém, lehetőségem, családi hátterem hozzá. Másnak más az élete, neki azzal kell boldogulnia. Nem jobb egyikünk döntése sem, csak más. A saját körülményeinkhez, lehetőségeinkhez, személyiségünkhöz passzoló.
Szóval jól van ez így. Sepregessünk szépen a saját portánkon.