Holdvilág

Már gyerekként is A kis hableány volt a kedvenc mesém. Mondjuk akkoriban elsősorban a zene varázsolt el, de biztos vagyok benne, hogy a folyamatos elvágyódás és kivancsiság már akkor is dolgozott bennem. Ès minél többet olvastam, minél többet ismertem a világból, annál jobban akartam, hogy még többet lássak.

Egy csomó ideig csak olvastam a világról. Aztán egyszercsak rájöttem, hogy utazni nem csak mamához lehet. Mi sosem jártunk a családdal nyaralni, szóval nekem ez egy egészen egyedülálló tapasztalás volt.

Nem tudom hány éves lehettem, mikor először éreztem azt, hogy ide nekem egy bőröndöt, és én bárhová kész vagyok elmenni. Ès azt sem tudnám pontosan megmondani, hogy mikortól éreztem azt, hogy ha lehetőségem adódna, akkor azonnal pakolnék és mennék külföldre élni. De például ez a poszt is jól mutatja, hogy nagyon is foglalkoztatott engem ez az egész már sok évvel ezelőtt is. Arra is határozottan emlékszem, mikor B. arról panaszkodott, hogy a menyasszonya nem akar vele Csehországba költözni, pedig neki állást ajánlott a Google (ez volt élete álma). Mondtam is neki, hogy én mennék vele, már csomagolnám is a bőröndöt.

Nyilvánvalóan fogalmam se volt róla, hogy a lehetőség megteremtődéséhez igencsak sokat kell saját magunknak is tenni.

Emlékszem, mennyit dilemmáztunk, hogy jöjjünk-e vagy sem. Ha nem lenne L., akkor mondjuk feleennyit se gondolkoztunk volna. De végsősoron az volt az ultimate érvem magam felé, hogy sose bocsátanám meg magamnak, ha nem próbálnám meg. Egész életemben erre vártam és majdnem megfutamodtam. De milyen jó, hogy nem tettem.

Ez az egész anyaság számomra sok szinten nehéz. Már eleve az, ahogy belecsöppentem ebbe a szerepbe - vagyis hogy valaki más gyermekének kellet, hogy az anyja legyek, de úgy, hogy közben azért mégse válhatok az anyjává. Egyaránt nehezített pálya volt ez L-nak is és nekem is. Az egész kapcsolatunk hullámhegyek és hullámvölgyek sokasága.

Ebben nyitott egy teljesen új fejezetet az elköltözésünk. Eltelt fél év, és most érkeztem el (azt hiszem) az első nyugvóponthoz ezzel az egész szituációval kapcsolatban. Ugyanis azzal, hogy eljöttünk, én megszűntem még olyan formában is az anyja lenni, ahogy eddig lehettem. És ezt egyáltalán nem volt könnyű sem megélni, sem elfogadni. Most jutottam el lélekben arra a pontra, hogy talán le tudom tenni azt a fajta aggódást és tenni akarást, ami az elmúlt több mint hét évben minden egyes napomat kitöltötte. Ez nem azt jelenti, hogy már nem szeretem őt, vagy hogy nem törődök vele. Inkább azt, hogy igyekszem ezt a törődést és szeretetet úgy transzformálni, hogy beleférjen a jelenlegi kereteinkbe. Mert már nincs napi kapcsolat, nincs esténként meghitt együtt beszélgetés, nincs folyamatos kontroll, ami segít kiszűrni a füllentéseket és az egyéb buktatókat. Nincs ráhatásom arra, hogy hogyan tanul, mennyit tanul, mivel tölti az idejét, kikkel kerül kapcsolatba. Az elmúlt félévben ezt a totális kontrollvesztést baromi nehéz volt megélni. Főleg úgy, hogy L. dolgai nem mindig alakultak jól.

Most viszont beérett a távolság és az idő. Igyekszem egy másfajta szerepet felvenni. Egy távolról is támogató hátteret. Többet úgysem tehetek. És azzal, hogy ezt elfogadom, a saját felelősségem is csökken és ez adhat némi megnyugvást.

Ha elvonatkoztatunk most L.-tól, akkor is azt látom, hogy most jutottam el először arra a pontra, hogy úgy érezzem, már nem húz minden erővel a múltam. A hátrahagyott emberek és lehetőségek. Már nincs visszaút, csak maximum egy másfajta út van. Vihet ez még Magyarországra, de abba az életbe amiből eljöttünk, abba már biztosan nem.

És ennek az egésznek én az elmúlt hónapokban csak a fájdalmát voltam képes megélni. Most először éreztem azt, hogy ez nem csak veszteség, hanem egy új fejezet is egyben. Lehetőségek. Utak, amikre rá lehet lépni. Ajtók, amiket ki lehet nyitni. Egy olyan másfajta élet, ami felszabadít az összehasonlítások alól. Ezt más nem csinálja. Itt és most nekem kell helytállnom, választanom, lépnem.

Nem állítom, hogy most hirtelen rózsaszín vattacukor felhő lett minden és hogy úgy érezném magam, mint 18 évesen, hogy még bármi lehet belőlem. Az életem fele jóformán eltelt. Már egy csomó minden nem lesz belőlem. De attól még megannyi élmény várhat rám. Csak nyitva kell tartanom a szemem.

Legalább mostmár nem a hátam mögé pislogok.

Oké. Beléptem, hogy írjak egy bejegyzést, de a főoldalról elolvasva egy posztot totál elfelejtettem, hogy én miről is akartam írni... Inkább leírom, mi jutott helyette eszembe.

Ez már a harmadik blog, amibe belefutok naivan és a (tealjashazaáruló)gyerehaza(derögtön).org fantasztikus tíz pontjára reagál. Minden szavukkal együtt tudok érezni a kedves blogolóknak. A 10 pont írója szerintem főleg irigy. Aztán másodsorban fűtik még olyan érzelmek, amiket ő hazaszeretetnek nevez, szerintem meg "dögöljön meg a szomszéd tehene is" mentalitás.

Én itthon vagyok és vajmi kevés esélyem van elmenni innen. Magyar szakos (na erre mondja valaki, hogy nem "magyar"!) diplomával talán ez nem is olyan nagy csoda. A kilátásaim nem túl fényesek. Jó esélyem van mondjuk minimálbéren vagy munkanélküli segélyen nyomorogni. És természetesen nem a szakmámban elhelyezkedni. De nem büdös a munka és morgásért nem adnak kenyeret. Szóval majd lesz valami. De azoktól, akik elmehetnek innen és megpróbálhatják máshol is, azoktól én bizony nem sajnálom a lehetőséget. Tudom, hogy külföldön sincs ám kolbászból a kerítés - unalomig ismételgetett frázis - de nem Magyarország az egyetlen hely, ahol élni lehet. Inkább dögöljön meg a szomszéd disznója és legyen kolbászból a kerítés - ott is, itt is.

Én egy lusta blogger vagyok. Vagy inkább elfoglalt. De voltam külföldiában, és már régóta el akarom mesélni, úgyhogy el fogom.

Szóval meglátogattam D.-t egy pár hete Németországban. Életemben először repültem, ami számomra nagyszerű élmény volt: Megcsodálhattam éjjel Kölnt (és hazafelé Budapestet is) felülről. Mintha egy hatalmas karácsonyi égősor bonyolult mintázata bontakozna ki a párából. Mesés. :)

Nem akarok igazán részletekbe menő elemzést írni, inkább csak megörökíteném azokat a dolgokat, amik mély nyomot hagytak bennem (túl azon, hogy nagyon jól éreztem magam D.-vel, sokat beszélgettünk, meg nevettünk, meg hülyéskedtünk).

Szóval: első nap az úticél Köln volt. Már volt karácsonyi vásár, sok kedves németke, mérsékelt hideg. A dóm meseszép. Felmásztunk a toronyba, ami még a tébolyító tériszonyom ellenére is megérte. Végig az járt a fejemben, hogy milyen öreg, és hogy mennyire részletgazdag.

Volt még Rajna parti séta, meg csoki múzeum (3 órán keresztül benn voltunk, képzelheted, hogy élveztem :)). Este meg sétáltunk a sétáló utcában. Ahol sok volt az utcazenész meg a koldus! És ez alól nem volt kivétel a Dóm környéke sem.

20-30 méterenként ült egy fiatal férfi vagy nő, olyan harminc körüliek, és koldultak. Törökülésben a földön és kutyával! Igen, minden koldus mellett ült egy rendezett eb, az ebek többségén kis kutyapulcsi, előttük kajás tálka.

Németországban amúgyis szinte mindenkinek van kutyája. D. szerint sok embernek nem is gyereke, hanem kutyája van. A boltokba is bejöhetnek, még szájkosár sem kell nekik (álltam a H&M-ben, nézegettem a felsőket, mikor megfordulva egy marha nagy szürke jószágba ütköztem).

Sok az utcazenész meg a biciklis is. Mindenfelé bicikliutak, jó lenne, ha már itthon is itt tartanánk.

És ami még meglepett: Elsétáltunk vmelyik délelőtt a temető mellett is. Tudom, morbid vonzódás, de szeretek temetőkben sétálni, szal mondtam D.-nek, hogy menjünk be. Pici kis városrész pici kis temetője volt. Gyönyörűen rendezett sírok, ápolt utacskák, minden olyan.. új? Igen, bizony, a sírkövek nagyrésze újra volt cserélve, szolíd márványlapok, minimális giccs, alig néhány szobrocska, minden sír meggereblyézve, kigyomlálva, beültetve virágokkal. Hol lát itthon ilyet az ember? Egészen természetes dolog,h a régi sírokat már nem gondozzák olyan rendszeresen, hogy a kősírokat belepi a moha, hogy a sírkődivat is megváltozik az évtizedek során. Tudom én, hogy ez egy kicsi városka, meg fiatalka is, de azért nem ennyire. Aztán meglett a titok nyitja is: mégpedig a sírok mellé tűzdelt kis kártyákban. Sírkőgondozó cég, kéremszépen...

Szóval élmény volt, kulturális különbség volt, világlátás az idei évre kipipálva.