Holdvilág

Ez az egész anyaság számomra sok szinten nehéz. Már eleve az, ahogy belecsöppentem ebbe a szerepbe - vagyis hogy valaki más gyermekének kellet, hogy az anyja legyek, de úgy, hogy közben azért mégse válhatok az anyjává. Egyaránt nehezített pálya volt ez L-nak is és nekem is. Az egész kapcsolatunk hullámhegyek és hullámvölgyek sokasága.

Ebben nyitott egy teljesen új fejezetet az elköltözésünk. Eltelt fél év, és most érkeztem el (azt hiszem) az első nyugvóponthoz ezzel az egész szituációval kapcsolatban. Ugyanis azzal, hogy eljöttünk, én megszűntem még olyan formában is az anyja lenni, ahogy eddig lehettem. És ezt egyáltalán nem volt könnyű sem megélni, sem elfogadni. Most jutottam el lélekben arra a pontra, hogy talán le tudom tenni azt a fajta aggódást és tenni akarást, ami az elmúlt több mint hét évben minden egyes napomat kitöltötte. Ez nem azt jelenti, hogy már nem szeretem őt, vagy hogy nem törődök vele. Inkább azt, hogy igyekszem ezt a törődést és szeretetet úgy transzformálni, hogy beleférjen a jelenlegi kereteinkbe. Mert már nincs napi kapcsolat, nincs esténként meghitt együtt beszélgetés, nincs folyamatos kontroll, ami segít kiszűrni a füllentéseket és az egyéb buktatókat. Nincs ráhatásom arra, hogy hogyan tanul, mennyit tanul, mivel tölti az idejét, kikkel kerül kapcsolatba. Az elmúlt félévben ezt a totális kontrollvesztést baromi nehéz volt megélni. Főleg úgy, hogy L. dolgai nem mindig alakultak jól.

Most viszont beérett a távolság és az idő. Igyekszem egy másfajta szerepet felvenni. Egy távolról is támogató hátteret. Többet úgysem tehetek. És azzal, hogy ezt elfogadom, a saját felelősségem is csökken és ez adhat némi megnyugvást.

Ha elvonatkoztatunk most L.-tól, akkor is azt látom, hogy most jutottam el először arra a pontra, hogy úgy érezzem, már nem húz minden erővel a múltam. A hátrahagyott emberek és lehetőségek. Már nincs visszaút, csak maximum egy másfajta út van. Vihet ez még Magyarországra, de abba az életbe amiből eljöttünk, abba már biztosan nem.

És ennek az egésznek én az elmúlt hónapokban csak a fájdalmát voltam képes megélni. Most először éreztem azt, hogy ez nem csak veszteség, hanem egy új fejezet is egyben. Lehetőségek. Utak, amikre rá lehet lépni. Ajtók, amiket ki lehet nyitni. Egy olyan másfajta élet, ami felszabadít az összehasonlítások alól. Ezt más nem csinálja. Itt és most nekem kell helytállnom, választanom, lépnem.

Nem állítom, hogy most hirtelen rózsaszín vattacukor felhő lett minden és hogy úgy érezném magam, mint 18 évesen, hogy még bármi lehet belőlem. Az életem fele jóformán eltelt. Már egy csomó minden nem lesz belőlem. De attól még megannyi élmény várhat rám. Csak nyitva kell tartanom a szemem.

Legalább mostmár nem a hátam mögé pislogok.

A tabus csoportban egy másik anyuka pár napja szintén Bayernbe költözött. Igaz, ők 6 évig nélkülözték apukát, aki 3 hetente töltött otthon 1-1 heteket. Szóval ők most nagy örömmámorban úszva élik meg a családegyesítést. A gyerekei az első perctől kezdve otthon érzik magukat és már alig várják a sulit és az ovit.

És akkor itt vagyunk mi. Én nem úszok örömmámorban. Muki sok tekintetben hazavágyik, vagy legalábbis a megszokott dolgokhoz. Mióta L. elment, azóta meg pláne keresi a helyét. Vágyik az ovira, de látom, hogy mennyire frusztrálja minden újdonság és idegenség.

Engem szinte agyonnyom a rengeteg adminisztratív és egyéb teendő, amik szorongást keltenek bennem és amik egyre nagyobb mértékben tornyosulnak előttünk. Nagyon magas a stressz szintem és ez nyilván nem tesz jót a türelmemnek sem. Annyi mindent kell tenni és nagy szükségem lenne, hogy ezt az egészet átkeretezzem.

Megpróbálom.

A lakás szép és egyre otthonosabb. Van terünk. Még a fogyatékosságaival együtt is élhető.
Minden nap haladok egy lépést a teendőkkel. Az egy lépés nem kevés.
Sokkal közelebb van a természet, sokkal csendesebb a környék.

Oké, ennyi sikerült most. Megpróbálok ebben megnyugodni egy kicsit.

Ha leszámítom a költöztető autót és Cicu kitelepítését, akkor igazán turistás módon érkeztem meg Münchenbe. Először is értelemszerűen vonattal, bőrönddel és két gyerekkel. Aztán persze Hegyeshalomnál várakozni kellett 40 percet. Utána Bécsben mindenkit leszállítottak a vonatról. Salzburgig másodosztályon utaztunk egy vonaton, ahol hivatalosan valaki más helyén ültünk, és ami kb. minden bokorban megállt. Aztán Salzburgban uzsgyi át egy buszra, ami elzötyögött velünk végül Münchenbe, de nem ám a Hauptbahnhofra, hanem a szép kis buszpályaudvarra.

Délelőtt 10-kor indultunk el a lakástól és este fél kilencre érkeztünk meg a célhoz. SirM szétaggódta magát, és boldogan elismerte, hogy a nap hőse én vagyok (meg persze a két gyerek, akik cirkuszolás nélkül kibírták végig).

Kedd ünnepnap volt a bajoroknak, úgyhogy családilag kimentünk az Englische Gartenbe. Kissé készületlenek voltunk: nem vittünk homokozójátékokat a játszótérre (és senki nem volt hajlandó Mukival megosztani a sajátját) és L-nak is be volt ragtapaszozva a lába, úgyhogy a folyóparti móka is meg volt torpedózva.

Cserébe tegnap már felszerelkeztünk és eltöltöttem a gyerekekkel egy nagyon klassz délelőttöt ugyanott. :) Bámultuk a szörpösöket (nagyon meditatív), játszótereztünk, almát ettünk, ők mászkáltak a 15 fokos vízben, kavicsokat gyűjtöttünk, élveztük a nyarat és a parkot. Délután meg toltunk egy nagybevásárlást, de még azt is mindenki élvezte, annyira új volt minden.

Ma pedig becéloztuk az Olympia Parkot, felmentünk a toronyba és sétáltunk egy kicsit. Mondjuk a vurstlira nem készültem, így nem körhintáztuk Muki nagy szívfájdalmára.

Tényleg olyanok vagyunk, mint akik nyaralnak. Fura az egész és nem látom egyelőre, hogy hogyan fogunk ebből majd szépen átsiklani a hétköznapi életbe. Érzem a stresszt - magamon és a gyerekeken is. De közben érzem azt is, hogy milyen klassz felfedezni ezeket az új helyeket. 

Helló Budapest! Helló mindenki!

Megjöttünk, beköltöztünk. Borzalmas csomagolással és búcsúzással teli napok után korán reggel, mikor a furgon kifordult a Füredinél, a sírás fojtogatta a torkom. Aztán mindent felrámoltunk a hatodikra és én itt maradtam egyedül egy huzattól becsapott szobaajtóban állva. Egy jól szituált csavarhúzó és a budi kulcsának segítségével aztán megoldottam a helyzetet és elkezdhettem pakolni takarítani. Nem volt túl felvillanyozó a rumli közepén magányoskodni. Kb. olyan elveszettnek éreztem magam, mint kis Vuk.

Aztán T segített és aztán hazajött Tepi is, és nem sokára már majdnem otthon kinézete volt a lakásnak. Sőt, egyre jobb úton haladunk felé. A konyha például már teljesen a mi képünkre formált kupit mutatja. :P

Amúgy meg Pest jó hely. Nekem tetszik. Tetszik:

- hogy az ablakból a hegyekre látni
- hogy nem kell várni igazából a buszra (se a villamosra, se a metróra, se a hévre), mert olyan hamar jön
- hogy szép
- hogy vannak hidak
- hogy olyan új még és fel lehet fedezni
- hogy mindig van valami program
- hogy itt is vannak barátaim
- hogy itt a munkahelyem
- hogy még a család egy része is nagyon közel van

Keleti régióban, hiába nagyváros, hiába mondják a pesti rokonok, hogy milyen lendületesen fejlődik, hiába van itt egyetem meg kettes villamos, mégsem terem halomba a munka. Ha az ember úgy dönt, hogy szeretne a végzettségét kihasználva elhelyezkedni, akkor meg pláne beszűkülnek a lehetőségek. És lehet a multikat ostorozni, de ha nem lenne itt ez a néhány multicég, akkor nagy bajban lennének a frissen végzett hallgatók (is). Tulajdonképpen, ha egyetemet végeztél, akkor három fő lehetőséged van: vagy megpróbálsz az egyetem közelében maradni, vagy elmégy egy multihoz, vagy itthagyod a várost.

Az egyetem közelében maradni egyáltalán nem könnyű, hosszú távon csak nagyon keveseknek adatik meg. Én itt maradtam, ameddig csak lehetett. Najó, majdnem addig. De már nincs maradásom.

Multihoz sem szeretnék menni, mert a diplomám és a nyelvtudásom maximum a call centert vagy valami ahhoz nagyon hasonló pozíciót tenne lehetővé, de azt hiszem, az nem lenne nekem való. Mondanom sem kell, hogy a végzettségemmel meg köszönő viszonyba se lenne.

Marad tehát az elmenés nyugat felé, a fővárosba. Tepi szerint olyan ez, mint mikor egy halom ember felkerekedett és nekivágott a vadnyugatnak. Bár fogalmuk se volt, hogy ott mi várja őket, de abban biztosak voltak, hogy ott, ahol éppen vannak nincs maradásuk, nincs elég jó lehetőségük. Pontosan így vagyunk ezzel mi is. Lehet, hogy nem ez lesz a végállomásunk, de az első lépés az úton.

Megyünk és szerencsét próbálunk. Mint a szegényember legkisebb fia, aki nyakába vette a tarisznyáját benne a hamuba sült pogácsával és nekivágott az útnak. Mi is megyünk. Én gyakornoknak, Tepi interjúra kedden, elköltözünk májusban.

Néha az élet csak úgy meglódul velünk. Nem így tervezzük, nem számítunk rá, de egyszerűen így alakul. Vannak olyan lehetőségek, amikről úgy érezzük, nem hagyhatjuk ki őket.

Nem is olyan régen Kr. küldött nekem egy gyakornoki állás lehetőséget. Jelentkeztem rá, meg is volt a skype interjú. Én úgy érzem, hogy egész jól sikerült. Kreatív, érdekes feladat lenne, de nagyon karcsú órabérért és az egész csupán 4-6 hónapig tartana. Viszont mivel részmunkaidő, lehetne a phd mellett csinálni. És persze kitűnő gyakorlati lehetőséget és tapasztalatot jelentene. Március elejére ígértek döntést.

Még egy hét is alig telt el az említett skype interjú óta, amikor Kr. küldött egy másik álláslehetőséget. Egy elég komoly cég keresett teljes állásra embert. Ez is szakmába vág, ami azért nyelvész végzettséggel nem is olyan egyszerű dolog. Gondoltam, mivel nem potyognak olyan sűrűn az ilyen lehetőségek, teszek egy próbát ezzel is. Kalandos interjún vagyok túl, aminek igazán pozitív volt mind a két óra hosszája. Ma pedig kaptam az emailt, hogy megfeleltem és behívnak egy második körre is. Izgulok.

Ja igen. Mindkét említett lehetőséghez fel kell költöznünk Pestre.

Megpróbáltam elköltöztetni a blogot, de egyelőre megakadtam a folyamattal. A blog.hu-t elvből kizártam, nem pályázok sem index, sem origo címlapra, meg a magyar blogszolgáltatókat ezennel elkerülném. Szemügyre vettem még a wordpress-t, de nem tetszett a kezelőfelülete. Eredetileg is a gugli blogrészlege volt a cél, de két dolog elrettentett. Egyrészt nem sikerült átköltöztetni az itteni bejegyzéseket, másrészt (és ez sokkal jobban zavar) a bejegyzések szerkesztésénél egyszerűen nincs feltüntetve a tördelés, ami nekem, aki a kényelmes és átlátható freeblog-on szocializálódtam, rettenetesen zavaró. Viszont a sablonok között találtam olyat, ami tetszik.

Ez vezetett arra, hogy egy kicsit belenyúljak ebbe az én minimalista blogsablonomba. Az eredményt magatok is láthatjátok, de lehet, hogy eztán is hozok némi új színt. :)

Hamarosan idevésem a szokásos évzáró összefoglalómat, de most tényleg csak néhány apróságra gondoltam:

- Előszöris megint vacakol a freeblog. Zoli már régebben elhatározta, hogy elköltözik, aliza már elköltözött, ahogyan maitai is. Énis el fogok költözni. P. segít, hogy hiánytalanul átvándoroljanak a bejegyzések, esetleg a kommentek is. De majd észreveszitek, nem maradtok le semmiről, elvégre az a cél, hogy az olvasók is velem költözzenek. :)

- Megnéztem ma A hobbitot. Hát, végülis vállalható film, de azért nem egy LOTR. Túl hosszú lett, amit most kicsit szükségtelennek érzek. Volt egy-két céltalan jelenet, illetve nekem kicsit túl sok és túl hosszú ork-kaszabolás. Viszont a zene és a táj szokás szerint zseniális, a Bilbót játszó színész pedig piros pontot kap az alakításáért. Galadriel ruhája pedig meseszép.

- Olvasom a Vágy és vezeklést, de tisztára görcsbe van a gyomrom, mert már tudom, hogy a szereplők menthetetlenül a vesztükbe rohannak. (láttam ugyebár a filmet)

- Különben meg túl vagyunk a karácsonyi őrületen, oda-vissza utazgatáson, és végre itthon. Ahol a legeslegjobb.

- Egyébként a legjobb ajándékok a P.-nek adott repülés, meg a Gonoszmáténak varrott kisegér, meg D.-nak a fűszerpolc, mert annyira nagyon örültek. :)

Mióta először elköltöztem otthonról, még minden nyáron haza is kellett cuccolnom. Néha nem csak nyáron - volt egy rossz emlékezetű decemberi villámköltözés is, amikor délben felhívtam apámat, jött, pakoltunk és délután 4-re már minden cuccom otthon volt.

És íme, eljött a június, és nekem nem kellett hazaköltözködni! Már itt vagyok otthon. Tulajdonképpen nem ehhez a 35 négyzetméterhez, a garázshoz vagy a jólfésült kertvárosi környezethez ragaszkodok, hanem P.-hez. Mellette vagyok otthon. Vele vagyok itthon.

Tényleg sok minden történt mostanában. Kicsit olyan, mintha megint eltelt volna egy hónap egy hét alatt. Ezzel a költözéssel mintha új életet kezdtünk volna.

Dolgozó nő vagyok, tanítok, tanulok. A munkámat amúgy nagyon szeretem. Élvezem magát a munkát is, élvezem a tényt is, hogy megteremtjük az anyagi hátteret az önálló életünkhöz. Apropó önálló élet: baromi jó érzés reggel hangosan megbeszélni, hogy hogy aludtunk, csörömpölve kávét főzni, pucéron mászkálni zuhanyzás után és hangosan szexelni a konyhában (is).

NK-val pletyóztunk egyet tegnap délután. Rákérdezett, hogy milyen az együttélés, hogy bírom az emblematikusan rémes első két hetet. Megnyugtatott, hogy nem vagyok ufó, ez tényleg ilyen. Nem számít, hogy már együtt éltünk, mert most csak ketten vagyunk és le kell játszanunk, hogy kinek hol vannak a határai és ez ilyen. Idegesítjük egymást. Elmúlik. Asszem nekünk megvan az a helyzeti előnyünk, hogy már az elmúlt öt hónapban is együtt laktunk, úgyhogy most úgy látom, a két hét helyett csak kb. 6 rémes napunk volt. hálazégnek

Ja igen, munka még. Csapatépítő vacsi volt szerda este a Főnökéknél. Elmentünk P.-vel és nagyon örültem neki, hogy ő is jól érezte magát és asszem jó benyomást is tettünk. Tényleg jó este volt. :)

Barátok fronton nagyon igyekszem mindenkivel találkozni, időt szakítani egy-egy estére, egy kávéra vagy legalább egy emailre. Nem valami egyszerű. Minden hétköznapomon dolgozok/tanulok, csinálnom kéne a konferencia előadásomat, hétvégenként a család tart ránk időnként (gyakran) igényt és a legfontosabb, hogy P.-re legyen elég idő. Ölelésre, összebújásra, beszélgetésre.

Felnőttlét..