Holdvilág

Hát ez is eljött. Nevelgettük, féltettük, próbáltuk minél nagyobb önállóságra ösztönözni, de azért erösen kontroll alatt is tartottuk. De mostmár sokkal kisebb (és egyre kisebb) lesz a hatásunk. Mert szeptember 15-én elkezdett iskolába járni.

Mindannyian nagyon izgultunk, mert valójában a német iskolarendszerrel egyikünknek sincs tapasztalata. Egyelöre, így az elsö hét után azt mondhatom, hogy jól vettük a kezdeti akadályt.

A Schultütét megpakoltuk mindenféle jósággal, a legnagyobb sikert a kis kézi mikroszkóp aratta. Megvettük a szükséges felszerelést, a jó minöségü iskolatáskát. Elkísértük az évnyitóra mindketten, és én egész nap ott is maradtam, hogy átsegítsem az elsö nappal járó tengersok új helyzeten.

Az évnyitó igazán kedves és meghitt volt. Csak az elsösök vettek részt rajta (és a szüleik). Az igazgatónö tartott egy ötperces beszédet, aztán a másodikosok elénekeltek egy dalt, amivel az elsösöket köszöntötték. Ezután pedig mindig kiáltt az egyik osztály tanító nénije és név szerint magához szólította egyesével az osztálya diákjait. Mindenkivel kezet fogott, megsimogatta a buksiját és a többiekhez terelte, majd amikor teljes volt a létszám, felmentek a terembe. Mindenkit megtapsoltunk, minden gyerek úgy érezhette, hogy öt személy szerint ünneplik és várják.

Ezután a gyerekeknek lezajlott a teremben az elsö óra, míg a szülöket kávé és süti várta a tornateremben. Amikor vége lett a "tanításnak", átkísértem Makit a Hortba. Ott is hatalmas szeretettel fogadták, egy nagyobb lány rögtön ugrott, hogy filceket adjon neki, hogy kidekorálhassa a saját vászontáskáját, amiben majd a cuccai lesznek, és választhatott helyet az öltözöben, ahova pedig rögtön kitették a nevét.

Egy teljesen pozitív elsö napot jó hangulatú második, harmadik és negyedik nap követett. Maki megtanult nélkülem, a társaival átsétálni a Hortba, lettek kis barátai, egyre bátrabban lavírozik az új helyzetben. Én túlestem az elsö szülöi értekezleten, ahol szerencsére szinte mindent értettem, úgyhogy kifejezetten pozitív szájízzel jöttem haza (annak ellenére is, hogy két órán keresztül tartott).

És hogy miben más a bajor iskola?

Egyelöre erröl elég kevés infónk van. Meg hát lehet, hogy nem minden bajor iskola ilyen. De amiket eddig tudunk, azok ezek. Az osztály létszáma 20 fö, nagyjából fele-fele arányban a fiúk és a lányok. A gyerekeknek csak délelött van tanítás, utána vagy a suliban kapnak délutáni felügyeletet (Mittagsbetreung) vagy külsö helyszínen (fizetösen, de az állam által támogatottan, ez a Hort). Elvárják a gyerekektöl, hogy egyedül menjenek iskolába, és a Hortba is alapvetöen önállóan sétálnak át - annyi, hogy az egy intézménybe tartó diákok együtt mennek. A mi sulinkban egy támogatási program keretében kapnak a gyerekek reggelit. Nincs minden nap tesi órájuk. Délutáni szakkört egyet választhatnak - Maki kertészkedni jár (volt még sport és kórus). A szülök nem mászkálhatnak be a suliba, infót az applikációban kapnak a gyerekekröl (a Krétához hasonló app).

Kábé ennyi. Innen meg meglájuk.

Eltelt három év. Sok dolog könnyebb lett, van ami egyáltalán nem. Van, amit csak megszoktam, van, amit meg is szerettem. Például nagyon szeretem a helyet, ahol lakunk. Már elve München egy annyira jó város. Nem csodás, nem sodró, nem pezsgö, nem gyönyörü - hanem jó. Jó benne lenni, jó benne lakni, jó ide hazajönni. Ha csak az elmúlt három évet nézem, akkor is sok városban jártam: Róma, Barcelona, Hamburg, Ulm, Nürnberg, Salzburg, Bécs, Regensburg, Augsburg, St. Pölten, Budapest (és ezek csak a nagyobb városok). És bárhol voltam, folyamatosan azt éreztem, hogy szép, szép, de München jobb.

Münchenbe egyszerüen jobb érzés hazamenni. Jobb élni.

Messziröl jutottam el idáig. Sok minden történt az elmúlt három évben. És én még mindig nem érzem azt, hogy megtaláltam a helyem a világban. Persze lehet, hogy egyszerüen ez az érzés nekem nem tud eljönni. (G. barátom kérdezte pont, hogy egyáltalán éreztem-e ilyesmit valaha, és a válaszom "nem" volt.) Mindenesetre sok mindent tanultam, sok új dolgot tapasztaltam, megismerkedtem egy csomó érdekes, söt rengeteg kedves emberrel is. A nyelvi akadályt valószínüleg soha nem fogom teljesen legyözni (ha csak abból indulok ki, hogy az angollal mi a helyzet), de remélem, hogy egy nap már legalább kompetensebbnek fogom magam érezni. Talán egy nap majd találok itt egy olyan barátot, akivel nem lesz akadály a nyelv, a távolság, az eltérö életritmus vagy világlátás. De az is lehet, hogy ezt sok emberböl kell összeraknom, ahogy teszem most is.

Szép lassan építkezek. Úgy tünik, ezt nem lehet siettetni. Próbálom nem hagyni, hogy a problémák teljesen maguk alá temessenek. Próbálok kicsit pozitívabb lenni. Nem szorongani. Nem aggódni "hitelbe".

Szép cél a következö egy évre.

Annyira hiányzol, hogy azt elmondani sem lehet. Ez a bejegyzés inkább azokat a kis dolgokat hivatott rögzíteni, amiknek nem akarom megadni az esélyt, hogy valamiképpen elfelejtödjenek. Talán nem is tudnának, de jobb biztosra menni.

Amikor 8 évvel ezelött elöször találkoztunk, akkor még Menyushoz mentünk, hogy megismerkedjünk veled és lássuk, van-e kölcsönös szimpátia. Részünkröl azonnali volt a dolog, és mivel te is barátságos voltál a magad óvatoskodó módján, így mindenki nyugodt szívvel ment bele az átköltöztetésedbe.

Emlékszem, hogy az elsö napodon bebújtál a lépcsö alá. Hogy elöször olyan almot vettünk neked, amit nem szerettél, úgyhogy másikfajta kellett, az elsö verzió maradékát pedig Tepi vitte el a cicáinak.

Az eredeti neved Lilith volt, de Menyus azt mondta, nem hallgatsz rá, úgyhogy L-ra való tekintettel átneveztünk Cicura, mert azt ö is ki tudta mondani.

A vártnál hamarabb kezdtél hozzánk ragaszkodni, mellénk bújni a kanapén és hamarosan a lábamnál aludni.

A ruhaszárítóra felkötöttük neked L. régi similabdáját, amivel szerettél játszani - egészen addig, míg évekkel késöbb Muki meg nem rágta a labdát, amit így ki kellett dobni.

Imádtál a lépcsönél lévö ablakban ülni és onnan mekegni a madarakra, amik elöszeretettel incselkedtek veled az ablak alatt lévö fáról.

Sose karmoltál vagy haraptál meg senkit. Bence volt az egyetlen, aki kihúzta nálad a gyufát. Az elsö találkozásotokkor végigkergetett a nappalin hangos "cicaaaa" kiabálással, majd miután sarokba szorított, közölte, hogy "tudtátok, hogy ez a macska rúg?"

Mindig is hangos voltál. Nagyon. Miután Muki megszületett, szeretted azt csinálni, hogy miközben óvakodtam ki a szobájából altatás után, te csakazértis beálltál az ajtóba és teljes hangerövel nyávogva megpróbáltad bosszúból felkelteni.

Egyszer SirM véletlenül bezárt téged a wc-be, amíg elvitte reggel L-t a suliba. Minden körmödet leszaggadtad, mire hazajött és kiengedett. Én a szekrénybe zártalak be véletlenül, de az hamarabb kiderült. Mondjuk ez utóbbi többször is elöfordult - nem csak velem. Valamiért imádtál a ruhás szekrényben heverészni.

Mindig is vonzott minden ruhadarabunk. Leginkább azokon szerettél feküdni. Meg a párnámon. Meg az ágyak alatt - még Pesten. Az utolsó idökben Muki szönyege volt a kedvenc helyed. Biztos vagyok benne, hogy még most is van ott a kis puha szörödböl.

Az, hogy mindenhol macskaször van, nagyon hamar elfogadott része lett az életünknek.

Mielött Muki megszületett, elöszeretettel aludtál a kiságyában. Utána távol tartottad magad töle - sokáig nem kedvelted öt. Már Münchenben voltunk, mire összenöttetek. Onnantól viszont szívesen dörgölöztél a lábához, és egyetlen esti mesét sem mulasztottál el együtt meghallgatni. Életem legidillibb képei közé tartozik, ahogy ülünk mindannyian a Muki ágyán, olvassuk a mesét és közben téged cirógatunk.

Hiányzol.

Megetted a virágaimat. Kezdted a Papikámtól kapott gyönyörü pistikével, aztán megzabáltad az aloékat, az agglegénypálmát, a vízipálmát (attól még hánytál is), az oxalist pedig csak nagy eröfeszítések árán tudtam megmenteni töled. Mostmár lehetne virágom, de kell a francnak, inkább te lennél itt.

Mennyire szerettél rohangálni éjjel mikor rád jött az ötperc. És mennyire szeretted a nedves tápot. Emlékszem, egyszer olyan meggyözöen alakítottad az éhezö macskát, hogy egy este kétszer is megetettünk - anyukám meg végignézte a dolgot és csak utána jegyezte meg. :D

Utáltad a hordozódat. Mindig olyan hangosan nyávogtál benne, hogy az egész busz minket bámult. Amikor az utolsó perceidben bebújtál oda menedéket, biztonságot, valami otthonosat keresve, azt hittem megszakad a szívem.

Amikor Münchenbe készültünk és én ott álltam veled az üres lakásban, hogy beadjam a nyugtatót, amivel majd könnyebben viseled az utat, akkor vált elöször világossá számomra, hogy ez a gyógyszer dolog veled sosem lesz sétagalopp. Nem etted meg a nyugtatót. Bécsig folyamatosan nyávogtál. Az utolsó hetekben is erövel kellett odaadni neked a gyógyszert, de megtettem, mert abban bíztam, hogy nyerünk még egy kis idöt - mindössze 10 napot kaptunk. Semmire sem volt elég.

Pesten mikor megterveztük a nappaliba a polcokat, még nem sejtettük, hogy cicamászókát építtetünk. Münchenben is megtaláltad a szekrény tetejét.

A kis puha fekete szörödbe fúrtam az arcom még akkor is, amikor már semmi sem fájt neked.

Minden este jelezted 10 óra körül, hogy ideje aludni mennünk. Ha nem mentünk veled, akkor befeküdtél az ágyba nélkülünk és ott vártál ránk.

Elöszeretettel aludtál a takaró mértani közepén, a lábaim között, hogy mozdulni se tudjak.

Mindig elöre megérezted, amikor hosszabb idöre elutaztunk.

Amikor hazamentünk, rendszerint elénk jöttél az ajtóba. Most nem jön senki, hiába várom. Mindig úgy léptem ki a lakásból, hogy elköszöntem töled. Magamban még most is elköszönök.

Elmondhatatlanul üres a lakás nélküled.

Amikor én szültem a fiamat, még egyetlen barátomnak sem volt gyereke. A családban sem volt még senkinek, söt a közelében sem jártak a dolognak. Totál egyedül voltam ezzel az egész anyaság-érzéssel, és nem is igazán találtam benne magam. Mármint a gyerek cuki volt, jó volt vele, de sokkal több konfliktust hozott az életembe, mint amennyit elbírtam. És persze egy csomó aggódást és bizonytalanságot is.

Az elsö perctöl kezdve az volt a mondása SirM-nek, hogy neki nem kell több gyerek, van kettö, ráadásul fiú is, lány is, ö köszöni szépen készen van. Ezzel én is rendben voltam, elvégre Mukinak van testvére, nem egyke. Nem berzenkedtem a dolog ellen, én sem éreztem a vágyat, hogy gyorsan szüljek még egyet. Elég volt megemészteni a covidot, a bezártságot, azt, hogy mennyire egyedül maradtam a legtöbb feladattal. Utána visszamentem dolgozni, ami azért jelentett nagy megkönnyebbülést, mert engem folyamatosan nyomasztott az az érzés, hogy amíg én otthon vagyok a gyerekkel, addig egy kenyérpusztító vagyok csupán, aki nem csinál elég hasznos feladatot, nem tanul, nem dolgozik, nem érdemel meg semmit. Anyósom is elöszeretettel hangoztatta, hogy ö végig dolgozott amíg otthon volt a három gyerekkel. És persze az is közrejátszik, hogy tudtam, minél több év marad ki, annál kevésbé leszek hasznavehetö a munkaeröpiacon, annál kevesebb lesz az esélyem, és egzisztenciálisan annál inkább sakkban tartható vagyok.

Aztán SirM kitalálta, hogy költözzünk külföldre, és én belementem. És L. nem jött. És hirtelen nem lett Mukinak testvére, és én megint le voltam nullázva szakmailag (és mindenhogy máhogy is), és egyedül maradtam teljesen. Semmilyen mentális vagy fizikai segítségem nem maradt. Fizikai azóta sincs, és azért a lelki dolgokkal is állhatnék jobban ahhoz, hogy tényleg komfortos legyen.

Mindehhez hozzájött az, hogy ez az egész költözés iszonyatosan megviselte az egész családot. Föleg a gyerekeket és engem. Valójában nem tudni, hogy ha maradtunk volna, Muki akkor is ilyen nehéz kölyök lenne-e. Simán lehet, hogy igen. De az is biztos, hogy akkor ott lennének mellettem azok a lányok, akikkel összekapaszkodtunk a legelején. Akik nekem a mai napig hiányoznak, de akik már túlléptek ezen, élik tovább az életüket nélkülem. És azóta a barátnöim és a családtagjaim közül is többen odaértek, hogy lett gyerekük. De én kimaradtam a dolgokból. Csak a távoli barát/rokon vagyok, de nem az, aki vigyáz a tiédre, hogy cserébe te is az enyémre.

Meghát azóta Muki megnött annyira, hogy már ellátja javarészt saját magát, éjszaka alszik, nappal eljátszik egyedül is, eszik, öltözik, pakol önállóan. Én is ki tudok már mozdulni, egész hétvégékre itt lehet hagyni az apjával, nyáron egy hónapot a nagyszüleinél tölt - és én ezt élvezem. Nekem jó nélküle lenni is.

És akkor közben itt vannak körülöttem azok, akik szeretnek anyák lenni, akik élvezik a gyerekeikkel eltöltött idöt, akik úgy érzik, ebböl egy kevés. Nekik kell a babaillat, a babusgatás, a szerepjáték, a futkározás, a homokozó. Ök azok, akik könnyen veszik az akadályokat, akik nem szorongnak, akik mellett sok esetben egy olyan férj van, aki szintén nem aggódik és aki élvezi a gyerekekkel töltött idöt.

Egyre több embernek lesz körülöttem második, harmadik, söt negyedik gyereke. Hallgatom anyámtól, hogy az egykék önzök és szar emberek, hallgatom, hogy mennyire látszik, ha valakinek nincs testvére. És lelkiismeretfurdalásom van, hogy megfosztottam a gyerekem valamitöl, ami fontos, és hogy megfosztom magamat is. Miközben minden porcikámmal azt érzem, hogy nekem nem hogy kettö, de egy gyereket se kellett volna soha szülnöm. Söt, L-tól is távol kellett volna tartanom magam. Nem vagyok jó ebben a szülöség dologban, és full elcsesszük Muki életét (és a sajátunkat is visszavonhatatlanul).

Najó, befejeztem a picsogást. Csak ki akartam ezt írni magamból, hátha segít egy kicsit könnyebben vinni ezt a terhet. (Nem segít.)

Van nekem egy barátnőm itt, aki szintén nyomja ezt a mozaikcsalád dolgot. Vagyis hogy csinálta valamikor, kb. azelőtt, hogy megszületett a második közös gyerekük a férjével. Mert azóta a férjétől jelentősen elhidegült annak első kapcsolatából született kislánya. A gyerek nagyjából L-val egyidős, és érdekes módon amíg nem voltak a barátnőméknél közös gyerekek, addig egészen jól ment a kapcsolattartósdi. Valójában nem tudom pontosan mi csúszhatott félre, mert én csak a barátnőm elmeséléséből tudok tájékozódni, de ha jól látom, akkor itt több dolog is félrement.

Egyrészt az ex szemmel láthatóan féltékeny az új gyerekekre, és így kicsit apuka ellen hangolja a kislányt. A kislány emellett kiskamasz korba lépett, annak minden természetes velejárójával (szülőkről való leválás próbálkozásai - sokszor kevéssé szerencsés módokon). Ehhez jött még az amúgy teljesen természetes testvérféltékenység (ami a nem mozaikcsaládokban is markánsan megjelenik, hát még egy ilyen helyzetben).

Mindezeknek az eredménye az lett, hogy a kislány nem nagyon akar találkozni, nem hívja fel az apját, csak olyankor, ha valami ajándékra számíthat.

És akkor ezt az egész helyzetet tetézi a játszmában résztvevő felnőttek önző, éretlen viselkedése. Beleértve a barátnőmet is.

Anyuka nem lát túl a saját féltékenységén, boldogan tüzeli a gyerekben meglévő nehéz érzéseket.
Apuka megbántva érzi magát, merthogy a gyerek nem kíváncsi rá. De ő maga nem kezdeményez találkozókat, maximum telefonhívásokat. Maximálisan elfogadja a gyerek elutasítását, inkább hátralép egyet az egész szituációból, minthogy szülő módra viselkedjen és megpróbáljon rendelkezésre állni. Meg sem próbálja visszahozni a megszünt bizalmat.
A barátnőm pedig haragszik a kislányra, merthogy hagyja magát manipulálni, és elutasító az apjával, de a pénze persze kéne neki szerinte. Ebből kifolyólag már ő sem nyit a gyerek felé, nem kezdeményez semmilyen kapcsolatot. Sőt, támogatja a férjét abban, hogy elutasítóan, ridegen viselkedjen.

És az egész helyzet nagy vesztese a gyerek, aki így nem ismerheti meg a testvéreit és akinek gyakorlatilag megszűnt a kapcsolata az édesapjával.

És amiért ez az egész engem a szokottnál jobban foglalkoztat, az a L-val való párhuzam. Nyilván mi abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy Tmi nem hergeli ellenünk a gyereket (már), de azért a távolság hoz így is nehéz helyzeteket. Pl. mikor L. elfelejti hogy mikorra beszéltük meg a telefonbeszélgetésünket, vagy nem oszt meg magáról fontos dolgokat, nem veszi fel a telefont a megbeszélt időpontban, és egyáltalán nem reagál.

Mi is megtehetnénk, hogy megsértődünk, duzzogunk, tükröt tartva elfordulunk. De nem tehetjük meg! Mi vagyunk a felnőttek. A mi feladatunk maximum a szelíd dorgálás, de leginkább a helyzet elfogadása. Szeretjük őt, feltételek nélkül. Elfogadjuk a sutaságával, feledékenységével, kamasz dolgaival együtt. Nekünk kell a kapcsolatunk szilárd alapjait biztosítanunk, mert ő csak erre tud építkezni, ehhez tud kötődni.

Néha nehéz, de mindenképp megéri.

Mindig akkor érzek ihletet ahhoz, hogy megírjak egy témát, amikor épp esélyem sincs gép elé ülni. Nagyon bosszantó, mert amúgy elég sok dolog van most bennem, amit szeretnék egy kicsit magam számára is átboncolgatni. De azt nem akarom, hogy csak azért, hogy írjak valamit, összecsapjam anélkül, hogy rendesen átgondolnám, mert akkor a lényegét veszítené el.

Csak közben már megint besürüsödött az élet. Egy csomó elintéznivaló van és egy csomó "élmény" is, amik teljesen leszívják a mentális raktáramat. Még nem vagyok kiégésközeli állapotban, de már szól a vészcsengö. Szerencsére jópár éve megtanultam, hogy mikor kezdjem meghúzni a határaimat, vagy különben csúnya vége lesz.

Itt hagyok magamnak egy kis emlékeztetöt, hogy ezeket szeretném átgondolni és megírni:
- Magda, empátia, veszélyes helyzetek
- Tepi
- miért vonzom azokat az embereket, akik megmenteni akarják a másikat, önfeláldozásnak álcázva, aztán ha nem úgy hajlok, ahogy ök akarják, akkor megharagszanak

Mostanában sikerült többször is egymásnak feszülnünk a fiammal. Elképesztö látni egy-egy veszekedés hevében azt, ahogy ugyanazzal a mély meggyözödéssel, indulattal és temperamentummal reagál, ahogy én. Ahogy állunk egymással szemben és kiabálunk, gesztikulálunk és haragszunk.

SirM a múltkor dobozba zárt forgószélhez hasonlított minket. Azt kell mondjam, találó a hasonlat. Nem pontosan úgy, ahogy mondjuk egy izgága emberre mondják. Mi nem vagyunk igazán izgömozgók. Ez az egész nem mozgásban nyilvánul meg, hanem egy feszítö belsö feszültségben, amit nem is olyan egyszerü maszkolni.  Egyfajta belsö örvény van bennünk, amit alapvetöen nehéz kordában tartani, pláne normál keretek között lecsatornázni.

Kutyasok munkám van abban, hogy ezt a lehetö legkevésbé lássák mások. Maki meg koránál fogva pláne nehezebben boldogul vele. Lehet ezt az energiát jól is felhasználni, csak az nehéz. Sokkal nehezebb mint szabadjára engedni a vita hevében.

Akik láttak már minket egészen közelröl, azok tudják miröl beszélek.

Ezt meg csak így itt hagyom:

Megtaláltam magamnak nemrég a Kisrigók blogot, és van ott egy bejegyzés arról, hogy mikor valaki gyerekre vágyik, akkor mindig úgy képzeli el, hogy születésétöl a karjában tartja, szereti öt, ott van vele. És hogy mennyire más az örökbefogadás, pláne egy nagyobbacska gyerek örökbefogadása.

És akkor az jutott eszembe, hogy mozaikcsaládban szülövé válni valami hasonló. Az elején én nem is nagyon tudtam mit kezdeni a helyzettel. Emlékszem, volt egy reggel, amikor a fürdöszobában mindhárman egyszerre álltunk a mosdókagylónál és mostuk a fogunkat, és L. egyszer csak megszólalt, hogy "most már mi is egy család vagyunk".

Egyszerre volt megható és végtelenül zavarbaejtö, mert én nem éreztem még ezt mélységében. SirM azt mondta nekem az elején, hogy annyira veszem ki a részem a gyereknevelésböl, amennyire szeretném. De aztán megváltozott az álláspontja, kérte, hogy mondjak véleményt, ne lépjek hátra a helyzetekben.

Nekem nagyon nehéz volt kezdetben. Rengeteg fura érzés volt bennem. És voltak nehéz érzések is, mint pl. a féltékenység. Az anyaszerep valahogy nem volt az enyém, nagyon nem éreztem benne otthon magam, úgyhogy eleinte inkább távolmaradtam és a munkába menekültem.

Aztán volt egy pont, amikor átfordult a dolog. Leültem a L. ágya mellé a földre, a bárányos párnára és elénekeltem neki az altatót, amit nekem az én anyám, de valahogy nem éreztem a magunkénak. Aztán elmondtam neki József Attila Altatóját. És onnantól minden este elmondtam, amikor csak együtt voltunk. És minden este elmondom neki a mai napig, amikor csak együtt vagyunk. Ez lett közöttünk az elsö kapocs.

Szép lassan megtanultuk egymást. Ö megtanulta, hogy hogyan közeledjen hozzám óvatosan, én pedig megszerettem öt, és a mai napig öt tartom az elsö számú tanítómnak az anyaság nehéz terepén. Az évek során kiépült köztünk egy erös szeretetkapcsolat, ami sokáig szülö-gyerek viszony volt, de mióta elköltöztünk, azóta kicsit más. Nem arról van szó, hogy ne érezném a gyermekemnek. Nagyon is annak érzem. De a felelösség nehéz terhét javarészt letettem, mert egészen egyszerüen ebböl a távolságból, ennyi információval már nincs olyan mértékü ráhatásom az életére. Mostmár inkább egy támogató hátország próbálok lenni. Valaki, aki mindig készen áll, hogy megölelje, hogy meghallgassa, és persze hogy elmondja a kisbalázst.

Egyszerüen nem bírom ki, hogy ne dicsekedjek a gyerekkel. Hát mennyire profi már! Milyen felelösségtudatos, milyen fegyelmezett, milyen lelkiismeretes és mindenekelött mennyire bátor!

Tegnap biciklivel mentünk az úszásra. Teljesen ismeretlen útvonal, eddig még gyalog se jártunk arra, mivel a busz és a metró az alapvetö eszközünk ahhoz, hogy eljussunk az uszodába. De tegnap megint sztrájk volt, úgyhogy ki kellett találni valamit, mert sétálva, felnött tempóval is egy óra az út. Szóval így lett a bicikli.

Én soha nem bicikliztem a szüleimmel. Anyáméknak felnött korukban soha nem is volt biciklije, szóval tapasztalati minta nem nagyon volt elöttem. Kissé fura fordulata az életnek amúgy is, ahogy az én seggemhez hozzánött a bicikli. Nade ha már hozzánött, akkor miért ne nöjön hozzá a gyerekéhez is?

Óriási szabadság, hogy együtt tudunk megtenni hosszú távokat, nem kell igazodni menetrendhez, és az ötéves látványosan sokkal kevésbé fárad el ebben az egészben mint sétálva (vagy mint akár én a biciklin :)).

Szóval felpattintottuk a vadiúj lámpákat, megterveztük google-lel az útvonalat, megbeszéltük a játékszabályokat (szigorúan mögöttem, út szélére húzódva, bármi baj van kiabál), és belevágtunk. Többször megálltunk ellenörizni, hogy jó irányba megyünk-e, mivel még nincs a bicajomon tartó a telefonnak. Folyamatosan figyeltem hátra is, hogy Maki is rendben van-e, meg nyilván teljes eröbedobással monitoroztam a körülöttünk lévö forgalmat is. Keményen el is fáradtam benne.

De rendben megérkeztünk, törpi lenyomta az úszást, majd szépen hazatekertünk a már sötédedö koraestében. És a pulya még csak el se fáradt. :D

Megkérdeztem töle utána, hogy nem félt-e. Nézett rám mint a hülyére, majd közölte, hogy "nem".

Szóval van egy nagyon bátor, ügyes gyerekem, aki mostantól meg van fertözve a két kerékkel. A következö cél Oberschleißheim, aztán meg szerintem megtoljuk a környezö egyszerübb bringás túrákat. Már elöre imádom. :D

Én komolyan nem gondoltam, hogy a magyarországi választások engem ilyen mélyen fognak érinteni, hovatovább ennyire meg fognak viselni. Pörgettem a minap a fb-ot, gondoltam megnézem az általam követett nagy online újságok sztorijait, hogy képben legyek. Mire a telex végére értem, már görcsbe volt a gyomrom. A következő folyamot megállítottam a felénél, mert elképesztően rosszul kezdtem érezni magam. Konkrétan kétségbeesés és tehetetlenség töltött el.

És akkor most álljunk meg egy pillanatra. Én már nem vagyok ott. Ez az őrült ámokfutás, ez a szorongató érzés már csak távolról kellene, hogy súroljon. És lehet, hogy ez valóban így is van. Hogy ha ott lennék, akkor nem ennyire lennék szarul, hanem még ettől is sokkal jobban.

Én nem voltam róla minden nap meggyőződve, hogy jól tettük-e, hogy eljöttünk. Nekem nagyon sok napon nem volt jó. De most arcul csapott a tény, hogy én azért egyeztem bele, hogy ideköltözzünk, mert ott egyre jobban fojtogatott a valóság. És a homokba dugott fej nekem sose ment jól, és egyre kevésbé megy. Ha most ott lennénk, akkor egészen biztosan azt tervezgetném, hogy hogyan tudnánk elmenekülni. Mert úgy érzem, az már menekülés lenne. Most is azt érzem, hogy menekülök az egész elől, pedig már itt vagyok. Mert utánam nyúl a szeretteimen keresztül.

És nem tehetek túl sokat. Elmegyek szavazni és reménykedek. Mi már belátható időn belül biztosan nem fogunk hazaköltözni, de egy részem sosem fog onnan eljönni, és ezért fájok, remélek, teszek, amennyi tőlem telik.