Holdvilág

"- mondtaja a macska."

Egész életemben akartam egy macskát. Anyám egymilliószor mondta el, hogy lakásban nem tarthatunk állatot, úgyhogy megfogadtam, hogy csak legyen egyszer saját háztartásom szarok én anyámra meg az elveire nekem juszt is macskám lesz.

Mondjuk kellett rá várni vagy negyedszázadot, de lett. Kiválasztottam a számtalan örökbefogadható cica közül egy internetes oldalon. A kis cirmos bundája, meg a szomorú kis tekintete azonnal megfogott. Az első ismerkedős napunkon aztán az is kiderült, hogy egyáltalán nem egy bánatos virágszál, hanem egy barátságos és játékos macs.

Mielőtt macskám lett, sokat gondolkodtam, hogy milyen nevet adok majd neki. De aztán az élet úgy hozta, hogy olyan cicám lett, akinek már volt neve. Nem is akármilyen. És hallgatott is rá. Aszja.

És Aszja jött, látott és leuralta az egész lakást. Onnantól kezdve nem voltak magányos percek, mert ő mindig ott volt. A jelenléte áthatott mindent, a nyávogása bezengte mind az 50 négyzetmétert. Hamarosan üdvözlési rituálénk is lett. Amikor beléptem az ajtón, már ott állt. Én ledobtam a táskám a székre, és amíg levettem a cipőmet és a kabátomat, addig ő a szoba szőnyegét kaparta mintegy macskaüdvözlés gyanánt. Aztán le kellett ülnöm az ágy szélére, ő pedig azonnal beugrott az ölembe, puszit adott, dagasztott és dorombolt. Pár perc (vagy néha sok perc) múlva pedig mindenki ment a dolgára. :)

Aszja tegnap örökre elaludt. Mostmár a macskamennyországban lopkodja le a zoknikat a száradóról. Ott szalad a befőttes gumi után, hogy visszahozza, és ott nyomja bele hajnalban purrogva a kis cirmos bundáját a még aludni vágyók arcába. Mostmár csak az emlékeinkben cirmog és nyávog, a szívem egy csücske pedig neki van fenntartva örökre.

Szerencsére ma már szombat van, ami határozottan azt jelenti, hogy a pénteken túl vagyok. Nem volt annyira fényes nap, pedig voltak jó részei.

Kezdődött azzal, hogy egész délelőtt szoptunk egy site átköltöztetésével, aztán kiderült, hogy oltári hibát követtem el én, és ha nem hibázok, akkor több órát spórolunk meg. Délután pedig kettőnk nem emlékezése, figyelmetlensége kellett ahhoz, hogy újabb részét (egy napos munkámat) barmoljuk szét ugyanennek az oldalnak, amit a jövőhéten át szeretnénk adni. Szóval csodásan rémesen nem voltam a topon.

Kimondhatatlanul le tud meríteni a stressz. Negyed nyolckor álltam fel az irodában, hogy hazatoljam a seggem. És nem én voltam az utolsó, aki eljött. És akkor még nem is tudtam, hogy mi vár rám itthon.

Már a telefonba mondta Tepi, hogy a cicu hányt, de akkor még nem tulajdonítottam nagy jelentőséget neki. A macskák néha hányak egy kicsit a szőr miatt. De mire hazaértem, addigra még kétszer hányt, majd kihúzta a szálat a harisnyámból (nem az én napom volt, na), és mire átöltöztem, látványosan rosszabbul lett. Szóval visszaöltözés, majd az intenzíven méltatlankodó jószág hordozóba terelése és irány az állatkórház.

Aszja végignyávogta az egész utat, majd a váróba lépve bekussolt, és onnantól kezdve meg se nyekkent egészen addig, míg ki nem vittük újra a kocsiba. Aki hallotta már a macskánkat, az tudja, hogy a csend a legrosszabb jel (mintha én kussolnék).

Egy darabig egyedül vártunk arra, hogy megvizsgálják (közben két páciens távozott az aggódó gazdikkal), aztán érkezett egy idősebb hölgy egy fehér kutyussal az ölében. Nagyon ölelte és folyamatosan csitítóan beszélt hozzá. Látszott, hogy rémesen aggódik a kutyi miatt. Aztán jött még egy fiatalabb szőke nő egy másik kutyával. Ő pórázon jött, de sokkal betegebbnek látszott, mint bárki más a rendelőben. Remegett az egész teste, nem tudott megülni és a székletét se tudta tartani. A nő elmondta, hogy nemis az övé a kutyus, hanem a kerekes székes barátnője hívta fel zokogva, hogy hozza már el az állatorvoshoz.

Szóval nem volt épp megnyugtató a környezet. Eszembe is jutott, hogy lehet, hogy itt a jószágok még némi extra betegséget is összeszedhetnek a váróban. Aztán fél 10 körül behívtak minket, megvizsgálták a cicut, kapott egy hányáscsillapítót, és mondta az amúgy nagyon kedves doktornő, hogy valószínűleg evett valamit (szobanövényt?) és attól beteg, de ha nem megy a hasa, akkor nem lesz baj. Figyeljük az állapotát.

Rendesen aggódtunk a kis cirmos segge miatt. Mikor hazajöttünk, egyből bemászott az ágy alá és ki se dugta a bajszát. Mikor hajnal 3-kor kimentem pisilni, akkor már legalább kijött az ágy alól. Aztán egyszercsak arra ébredtem, hogy ott purrog a tenyeremben.

Most megfigyelés alatt tartjuk, de úgy tűnik, jobban van. Azóta nem volt semmi esemény. Csak purrog meg beszélget meg bújik. Mint rendesen.

Lehet hogy azért, mert már elmúlt a péntek. :)

Ha az ember egy után fekszik le, tudja, hogy 6:15-kor kell kelnie, de a macskája olyan fél 5 magasságában felébreszti, akkor a zuhany alatt képes elgondolkodni azon, hogy "mit gombol a macska?". Az eredeti kérdés amúgy a "mit rombol a macska" volt, de én percekig agyaltam, hogy mégis mit gombolhat.

Aztán folytattam a félkóma készülődést és rájöttem, hogy az embert ráneveli néhány jó dologra, ha macskája van. A teljesség igénye nélkül pl. a következőkre:

1. Hogy nevessen magán és a világon. Pl eszem ágába nincs bosszankodni, mikor kikészítem a ruhát, amit nagy nehezen kiválasztottam, aztán mire megfordulok, már a cicu héderezik rajta.

2. Hogy sokkal többet takarítson. Pedig Aszja nem is hullatja annyira a szőrét. Viszont az almot takarosan széthinti.

3. Hogy mindig van kihez szólni. Aszja ráadásul válaszol is. Sőt, néha ő maga kezdeményezi a diskurzust.

4. Hogy aludni a leglehetetlenebb pózokban is lehet.

5. És hogy mindig van valami érdekes a világban. Pl egy befőttesgumi. Vagy ahogy a sparba hozzák az árut.

Macskával élni jó, dejó, dejó, dejó. :)

Ezzel a bejegyzéssel már egy ideje adós vagyok. Már csak azért is, mert egy újabb tétel kihúzása a bakancslistámról. Van mostmár ugyanis egy cicánk. :)

A neve Aszja. Nem, nem tudom mit jelent. Egy ukrán házaspártól fogadtuk örökbe, ők nevezték el. 3 éves, ivartalanított királylány. Cirmos. Cirmog. Hangosan nyávogva "beszélget" mindenkivel, aki hozzászól, vagy aki felé bármilyen közlendője van. A száraztápon kívül nem nagyon eszik mást, bár a kolozsvári szalonnát ma kegyeskedett elfogadni a kezemből. Kedvenc játékai a madzagos (ma már madzag nélküli) egere és a befőttesgumi. Utóbbit odahozza neked, aztán várja, hogy eldobd. Természetesen újra visszahozza. :)

Nekem gyerekkoromba sose lehetett semmilyen állatom, még halaim se. Pedig nagyon vágytam rá (mint minden gyerek). Akkor meg is mondtam anyámnak, hogy ha elköltözök innen, akkor nekem lesz egy macskám. És lett.

Mint a legtöbben, énis kisebb jószágokkal kezdtem. Nevezetesen a hét gyönyörű egeremmel. Egereket nevelni azonban össze sem hasonlítható egy macskával. Az egér terráriumban lakik, csak akkor jön ki, ha kiengeded, és valójában egész jól elvan a saját kis életterében nélküled is. Na egy macska egyáltalán nem ilyen.

Először is Aszja rettenetesen félt, mikor elhoztuk. Egy napig ki sem jött az ágy alól. Még az alomra sem. Ennek nyilván az lett a következménye, hogy mikor már nagyon kínozta a szükség, akkor ott végezte a dolgát, ahol éppen érte. Én meg sírtam. Nem azért, mert fel kellett takarítani, hanem mert úgy láttam a cicánkon, hogy nem érzi biztonságban magát, hogy nem jó neki itt. Aggódtam a kis cirmos seggéért. Aztán kialakult egyfajta rend, mindenki szép lassan hozzászokott a másikhoz.

Igazából azt akartam megírni, hogy cicával élni mennyire különleges élmény számomra. A macskának ugyanis saját egyénisége van. És igényei, amikhez igazodnunk kell. És már nem üres a lakás sose. Aszja betölti a jelenlétével. Bújik. Dorombol. Vagy egyszerűen csak lefekszik a lábamhoz és jelen van. Furcsa érzés, hogy mindig van kihez szólni. Furcsa, de jó érzés. Aszja mindig mosolyt csal az arcomra. Én azt hittem, hogy a macskatartás túl van hype-olva, azért mégsem egy hűséges kutyáról beszélünk, aki vár rád és nélküled elveszett. De már értem a macska gazdikat. Nem az a lényeg, hogy vár-e az ajtóban, mikor megérkezel (mellesleg vár), hanem hogy valamiféle kötődés alakul ki, ami mindkettőtöknek jó. :)