Holdvilág

Ha leszámítom a költöztető autót és Cicu kitelepítését, akkor igazán turistás módon érkeztem meg Münchenbe. Először is értelemszerűen vonattal, bőrönddel és két gyerekkel. Aztán persze Hegyeshalomnál várakozni kellett 40 percet. Utána Bécsben mindenkit leszállítottak a vonatról. Salzburgig másodosztályon utaztunk egy vonaton, ahol hivatalosan valaki más helyén ültünk, és ami kb. minden bokorban megállt. Aztán Salzburgban uzsgyi át egy buszra, ami elzötyögött velünk végül Münchenbe, de nem ám a Hauptbahnhofra, hanem a szép kis buszpályaudvarra.

Délelőtt 10-kor indultunk el a lakástól és este fél kilencre érkeztünk meg a célhoz. SirM szétaggódta magát, és boldogan elismerte, hogy a nap hőse én vagyok (meg persze a két gyerek, akik cirkuszolás nélkül kibírták végig).

Kedd ünnepnap volt a bajoroknak, úgyhogy családilag kimentünk az Englische Gartenbe. Kissé készületlenek voltunk: nem vittünk homokozójátékokat a játszótérre (és senki nem volt hajlandó Mukival megosztani a sajátját) és L-nak is be volt ragtapaszozva a lába, úgyhogy a folyóparti móka is meg volt torpedózva.

Cserébe tegnap már felszerelkeztünk és eltöltöttem a gyerekekkel egy nagyon klassz délelőttöt ugyanott. :) Bámultuk a szörpösöket (nagyon meditatív), játszótereztünk, almát ettünk, ők mászkáltak a 15 fokos vízben, kavicsokat gyűjtöttünk, élveztük a nyarat és a parkot. Délután meg toltunk egy nagybevásárlást, de még azt is mindenki élvezte, annyira új volt minden.

Ma pedig becéloztuk az Olympia Parkot, felmentünk a toronyba és sétáltunk egy kicsit. Mondjuk a vurstlira nem készültem, így nem körhintáztuk Muki nagy szívfájdalmára.

Tényleg olyanok vagyunk, mint akik nyaralnak. Fura az egész és nem látom egyelőre, hogy hogyan fogunk ebből majd szépen átsiklani a hétköznapi életbe. Érzem a stresszt - magamon és a gyerekeken is. De közben érzem azt is, hogy milyen klassz felfedezni ezeket az új helyeket. 

Az egész olyan volt, mintha csak álmodnánk. Most pedig olyan, mintha csak álmodtuk volna. És nem csak én érzem így. A-nak is ez a benyomása.

Amikor kitaláltuk, hogy elmegyünk Peruba, akkor egy crazy kattanásnak tűnt az egész. Amikor megvettük a repjegyeket, akkor egy hatalmas adrenalin löketet éreztem, amitől napokig csak 32 foggal vigyorogtam. Amikor terveztük, hogy akkor miket is nézzünk meg, akkor még úgy éreztem, hogy bármi közbe jöhet, és nem mertem beleélni magam. Amikor felszállt a gépünk, akkor pedig belekerültem egy nagyon furcsa állapotba - egyfajta lebegésbe, mintha kívülről nézném magam és mindent, ami velem történik. Ez egészen a hazaérkezésünket követő pár napig tartott.

Utána olyan dolgok történtek velem, amik hosszú időre kirántották a biztos talajt a lábam alól, és nagyon erősen áthelyezték a fókuszt. Ezért is van többek között, hogy most írok először Peruról.

Peru egy igazán más dimenziót jelentett számomra. Abban bíztam, hogy egyfajta menekülés lesz. Nem számítottam rá, hogy végül totálisan kívül helyez saját magamon. Ez egy furcsa tapasztalás, amire nem nagyon volt még alkalmam. Nem vagyok benne biztos, hogy a Peruban történtek legteljesebb megélése volt ez a hozzáállás, de még azt sem sikerült felfejtenem, hogy miért alakult így. Viszont roppant tanulságos volt kívülről szemlélni önmagamat. Egészen másmilyen érzés így reflektálni magunkra és a körülöttünk lévő dolgokra. Ez a külső nézőpont lehetőséget adott arra, hogy a megfelelő könnyedséggel (magamhoz képest a legminimálisabb parázással) tudjam végigcsinálni a több mint két hetet, ami szükséges is volt, tekintve, hogy elég spontán módon szerveztük meg, hogy hol, mikor és mit fogunk csinálni.

Talán ha itthon is el tudnám távolítani magam ennyire, akkor sokkal jobban menne bevenni a leszarom tablettát. Viszont ez a fajta kivonódás nekem kicsit azt is jelentette, hogy nem éltem meg a jó dolgokat sem olyan mélyen. Ez alól talán két este képez kivételt: az egyik, mikor Arequipában berúgtunk egyetlen pisco-tól és könnyesre kacagtuk magunkat; a másik, mikor a Machu Picchutól hazafelé menet én már nagyon rosszul voltam, A. meg még nem annyira, és a kisbuszban várakozva röhögtünk a saját nyomorunkon.

Már ezer éve nem volt lehetőségem igazán itthagyva az életemet elutazni -- és bevallom, bizonyos szempontból nem esett olyan jól mint vártam, mert szeretem az életem. Más szempontból viszont nagyon-nagyon jó volt, jót tett, és sokkal jobban értékelek dolgokat azóta, mióta hazajöttem. Arról nem is beszélve, hogy a világ érdekes és izgalmas - jó megismerni.

Most meg olyan, mintha csak álmodtuk volna az egészet.

Gyerekkoromban meg voltam róla győződve, hogy nekem színésznőnek kell lennem. Hogy filmekben a helyem, mert bele tudom élni magam mások szerepébe, mert el tudom hitetni.

Aztán persze akartam én bálna kutató, nővér, orvos meg tanár is lenni. Egyik se lettem. Mégis úgy érzem, hogy talán a színésznőt sikerül legjobban hoznom. Amikor épp nincs az arcomra írva, hogy mit is gondolok, amikor sikerül tökéletesen a felszín alá nyomnom a rossz érzéseimet, a félelmeimet, a fájdalmamat, a szorongásomat - na akkor hozom leginkább. És az embereknek az a benyomása, hogy én milyen mosolygós, időnként barátságos, segítőkész, érdeklődő, káromkodós, indulatos ember vagyok. De azt egyik se mondaná, hogy rémült vagy bizonytalan.

Ez a tettetés segít a felszínen maradni. Nem voltam sose híve az önsajnálatnak (még ha néha jól is tud esni), és minden erőmmel kerülöm az áldozat szerepet - és ebben ez segít. Amíg úgy teszek, mintha akár okés is lehetne minden, addig nem veszek tudomást arról, hogy egy kicsit sem az. Egy kicsit se okés.

Aztán úgyis kihúzom magam ebből is. Mint mindenből.

Jóból és rosszból egyaránt.

Facebook-on FK megosztott egy cikket a professzorról, aki a kudarcait taglaló negatív önéletrajzzal hívta fel a figyelmet arra, hogy az élet nem habostorta, amitől énis kedvet kaptam ahhoz, hogy írjak egy ilyet. A teljesség igénye nélkül (a szociális és párkapcsolati kudarcaimat mellőzve) íme:

Ezerkilencszázkilencvenvalamennyi  --  Azt mondták, hogy falsul éneklek.

2003.  --  Egyest kaptam a töri feleletemre.

2006.  --  Nem jutottam be az OKTV országos döntőjébe.

2006.  --  A kedvenc oktatómnál nem tudtam ötöst szerezni félévkor.

2008.  --  Másodszor is megbuktam jelentéstanból.

2009.  --  Irma szerint én nem vagyok a mesterképzésre való.

2011.  --  Visszautasították az önkéntességre való jelentkezésemet.

2011.  --  KT szerint túlságosan felszínes vagyok a kutatáshoz.

2012.  --  Nem nyertem el a pályázatot.

2012.  --  Megbuktam mint háziasszony (és ezt a fürdőszobába zárkózva a padlón zokogva "viseltem büszkén").

2012.  --  A főnököm az első minősítő levélben felsorolta milyen rémes hibákat vétettem és mennyire rosszul teljesítettem.

2013.  --  Két megpályázott állásból is elutasítottak egyetlen hónapon belül.

2014.  --  Egyhónapos állásinterjúsorozat után a "másik" lányt választották helyettem.

2014.  --  A kollégáim ki nem állhattak.

2015.  --  Nem igazán tudtam jó statisztikai elemzést végezni egy fontos projektben.

2015.  --  Már az első munkahetemen elfelejtettem a jelszót.

2015.  --  A főnököm felsorolta, hogy mikben nem fejlődtem az általa elvárt tempóban, és hogy ezért, illetve még más okból, de csak félállásban tud alkalmazni továbbra is.

***

Tanulság nincs.

Ezt már régebben meg akartam kérdezni, hátha valaki tudja rá a választ:

De mér nő szőr a nőn???????????????????????????????

Ma megkeresett az első HR-es LinkedIn-en egy nem is rossz ajánlattal. :)

Még a végén érett felnőtt módjára fogok reagálni. Pl. nem azonnal letámadom az anyósomat majd, mikor azt kérdezi, hogy "Minek folyton menni valahova?". Mondjuk egyelőre ott tartok, hogy a fejben folytatott vitáknál már eszembe jut az a verzió is, hogy hogyan lehetne ezt higgadtan lereagálni.

Nyilván az egész origója az a tény, hogy Mka mennyire másképp él, mint én. Neki elég az éhbér, a mama hotel, hogy mindent S.Hercegnőre költhet (már azt a keveset, ami van), és a világból a komfortzónáján kívül semmit se lát (és aggresszívan bizonygatja is, hogy őt nem érdekli, úgysincs máshol semmi értelmes vagy érdekes).

Ettől meg nekem a bicska nyitogatódik a zsebemben.

És most jön a jellemfejlődés, hölgyeim és uraim!

Mert nem szólok bele. Csinálja. Adja oda ajándékba a New Yorkba szóló repjegyet. Legyen korlátolt és beszűkült, ha neki így jó. Nekem nem jó úgy, de én mindent meg is teszek, hogy ne kelljen úgy élnem.

És ha anyósom vagy apósom legközelebb megkérdezi, akkor higgadtan azt mondom majd, hogy csak a saját nevemben nyilatkozhatok, de én szeretek így élni. Én örülök, hogy megtehetem, hogy otthon már kevéssé kelljen a munkával foglalkozni, hogy van nagy baráti társaságunk és népes családunk, akik szívesen látnak minket, hogy van pénzünk moziba menni vagy koncertre, hogy van igényünk és energiánk a barátokközt bámulása helyett máshogy és mással tölteni a szabadidőnket. És ez nem biztos, hogy másnak jobb, de nekem sokkal.

na most lehet megdicsérni engemet :D

Ha az ember egy után fekszik le, tudja, hogy 6:15-kor kell kelnie, de a macskája olyan fél 5 magasságában felébreszti, akkor a zuhany alatt képes elgondolkodni azon, hogy "mit gombol a macska?". Az eredeti kérdés amúgy a "mit rombol a macska" volt, de én percekig agyaltam, hogy mégis mit gombolhat.

Aztán folytattam a félkóma készülődést és rájöttem, hogy az embert ráneveli néhány jó dologra, ha macskája van. A teljesség igénye nélkül pl. a következőkre:

1. Hogy nevessen magán és a világon. Pl eszem ágába nincs bosszankodni, mikor kikészítem a ruhát, amit nagy nehezen kiválasztottam, aztán mire megfordulok, már a cicu héderezik rajta.

2. Hogy sokkal többet takarítson. Pedig Aszja nem is hullatja annyira a szőrét. Viszont az almot takarosan széthinti.

3. Hogy mindig van kihez szólni. Aszja ráadásul válaszol is. Sőt, néha ő maga kezdeményezi a diskurzust.

4. Hogy aludni a leglehetetlenebb pózokban is lehet.

5. És hogy mindig van valami érdekes a világban. Pl egy befőttesgumi. Vagy ahogy a sparba hozzák az árut.

Macskával élni jó, dejó, dejó, dejó. :)

Ezeket a dolgokat már egy ideje el akarom neked mondani különböző formákban. Tegnap ahogy álltál az ajtóban, majdnem a fejedhez vágtam őket egyesével, kevésbé belátóan. De valszeg sokkal fegyelmezettebb és bölcsebb (és főleg konfliktusmentesebb), ha kiírom szépen őket magamból és egyszerűen csak hagylak élni.

Lassan énis megtanulom, hogy el kell fogadnom, hogy te nem úgy akarod élni az életedet, ahogy az én értékrendem diktálná, vagy ahogy szerintem boldog lehetnél. Vagy ahogy szerintem értelmesen és hasznosan élhetnél.

És ez nem jelenti azt, hogy te így nem leszel boldog vagy pláne megelégedett. Hiszen meg lehet találni abban is a megelégedést, hogy kijelölted magadnak ezt a mártír szerepet, az óvó védelmezőét, aki megmenti S.Hercegnőt. Ellenségképet is kreáltál magadnak a szülei szemében, akikre rá lehet fogni mindent, akiket kijelölhetsz problémaként -- ezzel elfedve a kettőtök kapcsolatában adódó egyenetlenségeket.

El lehet így éldegélni. Problémaként az anyóst, az apóst látni, a nővért vagy a munkát esetleg. Minden este bedobni egy sört. Vagy kettőt. Vagy egy kis bort. Töményet sose. Dehogy vagy te alkoholista. Azok agresszívak. Te kedvesre iszod magadat. Neked csak ahhoz kell, hogy múljon a feszültség, hogy el tudj aludni. (hogy ne kelljen gondolkozni)

Te elviszed. Te elhozod. Te felszereled, te megjavítod, te megsütöd, te összevágod, te bármit megteszel, hogy neki könnyebb és kényelmesebb legyen. Te nem hibáztatod őt semmiért (hiszen mindenről az anyja tehet, vagy az alkoholista apja -- ő meg csak szereti őket, mint minden rendes gyerek). Te néha szexelsz vele. És kicsit titkon örülsz, ha ügyel vagy nem ér rá. És ünnep számodra minden perc, amit mégis megoszt veled.

Te bármit kibírsz, mert megéri, hiszen ő egy csodálatos ember, aki még téged is képes elviselni. Te pedig cserébe megpróbálhatod megóvni a világ rossz dolgaitól. Kicsit megmentheted.

***

Én meg észrevehetném, hogy te nem akarod, hogy megmentselek. Téged ne mentsen meg senki. Te meg észrevehetnéd cserébe, hogy én sem hagyom senkinek, hogy megmentsen, vagy akár csak kicsit is úgy kezeljen, mint akit meg kéne menteni. Még akkor se, ha tényleg segítségre szorulok.

Én nagyon igyekszem elfogadni az álláspontodat. Remélem, egy nap te is meglátod az enyémet.