Holdvilág

"- mondtaja a macska."

Egész életemben akartam egy macskát. Anyám egymilliószor mondta el, hogy lakásban nem tarthatunk állatot, úgyhogy megfogadtam, hogy csak legyen egyszer saját háztartásom szarok én anyámra meg az elveire nekem juszt is macskám lesz.

Mondjuk kellett rá várni vagy negyedszázadot, de lett. Kiválasztottam a számtalan örökbefogadható cica közül egy internetes oldalon. A kis cirmos bundája, meg a szomorú kis tekintete azonnal megfogott. Az első ismerkedős napunkon aztán az is kiderült, hogy egyáltalán nem egy bánatos virágszál, hanem egy barátságos és játékos macs.

Mielőtt macskám lett, sokat gondolkodtam, hogy milyen nevet adok majd neki. De aztán az élet úgy hozta, hogy olyan cicám lett, akinek már volt neve. Nem is akármilyen. És hallgatott is rá. Aszja.

És Aszja jött, látott és leuralta az egész lakást. Onnantól kezdve nem voltak magányos percek, mert ő mindig ott volt. A jelenléte áthatott mindent, a nyávogása bezengte mind az 50 négyzetmétert. Hamarosan üdvözlési rituálénk is lett. Amikor beléptem az ajtón, már ott állt. Én ledobtam a táskám a székre, és amíg levettem a cipőmet és a kabátomat, addig ő a szoba szőnyegét kaparta mintegy macskaüdvözlés gyanánt. Aztán le kellett ülnöm az ágy szélére, ő pedig azonnal beugrott az ölembe, puszit adott, dagasztott és dorombolt. Pár perc (vagy néha sok perc) múlva pedig mindenki ment a dolgára. :)

Aszja tegnap örökre elaludt. Mostmár a macskamennyországban lopkodja le a zoknikat a száradóról. Ott szalad a befőttes gumi után, hogy visszahozza, és ott nyomja bele hajnalban purrogva a kis cirmos bundáját a még aludni vágyók arcába. Mostmár csak az emlékeinkben cirmog és nyávog, a szívem egy csücske pedig neki van fenntartva örökre.

Próbálok nem gondolni semmire. Amikor mama meghalt, akkor csak arra tudtam gondolni, hogy már semmi sem lesz többé ugyanolyan. Ő volt az első igazán közeli hozzátartozóm, akit elvesztettem.

Most nem akarok gondolkodni. Folyamatosan blokkolom az összes olyan dolgot, ami csak egy kicsit is emlékeztet rá. Amikor szembejött egy néni, akinek ugyanolyan botja volt, akkor elfordultam. Miközben mama sírt a telefonban, én belül ordítottam, de nem bírtam sírni. Nem bírok emlékezni, mert az most annyira fájna, hogy az teljesen parttalan lenne.

Még írni sem bírok róla.

Életünk traumáit mindannyian a magunk módján dolgozzuk fel. Még ha fel is lehet fűzni a folyamatot a pszichológia által megállapított lépcsőkre (tagadás, harag, alkudozás, depresszió, elfogadás), akkor sem feltétlenül tudunk utat találni a másik feldolgozásához.

A környezetemben azt tapasztalom, hogy a felejtés és az elengedés számukra kéz a kézben jár. Nem erőltetik a kapcsolatot, inkább falakat emelnek, elfordulnak. Nálam ez alapvetően máshogy működik. Én sosem akarom felszámolni a múltat. Néhány évvel ezelőtt azt is sikerült elérnem, hogy már nagy tanulságot se feltétlenül akarjak levonni. Megőrizni próbálom a dolgokat. Persze ha a másik fél nem tud vagy nem akar partner lenni ebben, az mondjuk eléggé meg tud viselni.

De most így érik bennem a tanulság, hogy attól, hogy ők nem azt és nem úgy érzik ahogy én, ez az én érzéseimen nem csorbít semmit. Az én emlékeimet nem veszi el. Az én életem nem lesz ettől kevesebb. Az én múltam nem lesz ettől súlytalan. Nekem nem. És végső soron (innen nézve) ez számít.

Gca befejezte az iskolát. Egy félbehagyott fősuli és egy szintén félbehagyott egyetem után, azok után, hogy előbb kebapot árult, aztán titkárnő volt, Németországban befejezett egy iskolát. És én azt éreztem, hogy büszke vagyok rá. Pedig már évek óta nem találkoztunk. Nem beszéltünk. Nem is tudunk egymásról igazán semmit. Csak a múltunk egy darabkája köt össze minket. Nem is mertem odakommentelni, hogy büszke vagyok rá, csak diszkréten belájkoltam a bejegyzését.

Mások is töprengenek ennyit az elmúlt dolgokon? Vagy ami elmúlt, azt átlapozzák és a jelenre, a jövőre koncentrálnak?

Én sokat agyalok régi dolgokon, régi embereken. Ezer szállal kötődök. Ezer emlékkel. Ezer tanulsággal.

Ezeket már senki nem veheti el.

***

ahogy a Labirintus végén Jennifer Connelly mondja David Bowie-nak: "nincsen hatalmad fölöttem"