Nagyon sokat agyaltam rajta, hogy írjak-e, és ha igen, akkor mit. A hétvégén még szilárdan úgy éreztem, hogy hiányzol az életemből, hogy jó lenne visszahozni ami jó volt, hogy nem akarlak elveszíteni. Gondolkoztam rajta, hogy megírom neked, hogy mennyire sajnálom, hogy így történtek a dolgok.
De azóta már tudom, hogy te nem sajnálod. Te haragszol. Miért is pontosan? A jelszó az, hogy mert én tönkretettem egy több évtizedes barátságot (meg hogy erről nem akarsz beszélni, mert nem tudnál szépeket mondani rólam). És hogy neked szolidárisnak kell lenned a gyereked apja felé. De tulajdonképpen neked mit ártottam? Te senkivel nem kerültél emiatt rossz viszonyba. Ja, hogy nem tetszett nekik, amikor engem szapultál?! Erről én mit tehetek?
Talán csak féltékeny voltál. És azt nem olyan fölényes dolog bevallani.
Aztán ma reggel az is eszembe jutott, hogy már egy ideje nem ment olyan könnyen ez a barátság-dolog nekünk. Már a történtek előtt sem. Azt hiszem, már jóval hamarabb megnehezteltél bizonyos dolgok miatt, csak akkor még nem érte meg nyíltan előállni.
Egyrészt megértem, hogy te egyszerűen nem engedheted meg magadnak, hogy a másik félre haragudj, hiszen egyrészt még (szerintem) mindig szeretnéd, ha működne köztetek, másrészt meg sosem szabadulhattok meg egymástól. Így vagy úgy, de összekötöttétek az életeteket. Látod, nem kellett hozzá esküvő... (pedig hogy vágyódsz az őrületes lánybúcsú és a fehér habos-babos ruha után) Neked család kell – bármi áron.
Mondjuk furcsa, hogy az eszedbe sem jut, hogy nem csak te lehetsz lojális. És hogyha én nem szekálom, hogy találkozzon veled, akkor esze ágába se lett volna rádírni. Azért csak hogy tudd, többet nem követek el ilyesmit.
Látom, végeztél némi takarítást a fényképek között is. Persze lehet, hogy erre megkértek. Szíved joga, a te dolgod, hogy mire szeretnél emlékezni, avagy nem emlékezni.
Számtalan dologért becsüllek és felnézek rád. Sok erő van benned, és sok helyzetben példaértékűen álltál helyt. Azt hiszem, tanultam is tőled pár dolgot, és az életünk néhány nagyon vidám és szép emléke már menthetetlenül összeköt minket.
A te világod azonban számomra túlságosan fekete és fehér. Én nem férek bele a "jó"-ról alkotott elképzelésedbe. Akár hálás is lehetnék, hogy engem legalább nyíltan utálsz, és nem a hátam mögött szapulsz, aztán a konvenciók, a látszat és a családról alkotott elképzelésed jegyében szemtől szembe meg édelegsz.
Azt hiszem, ideje lenne elfogadnom, hogy számodra én nemhogy meghaltam, hanem az antikrisztussal helyezkedtem egy platformra. Lelked rajta.
Kívánom, hogy ne érjenek nagy fájdalmak az életben, hogy megtaláld azt, ami boldoggá tesz, és hogy minél kevesebb embert bánts meg.
Ég veled...
