Általános iskolás voltam még, olyan 13 éves forma, amikor szeretett magyartanárnőm egy nap azt javasolta a csoportunknak, hogy próbáljuk ki, hogy mostantól úgy köszönünk, hogy közben rámosolygunk a másikra. Bagatell apróságnak hangzik, de tényleg ereje van.
Kipróbáltam én ezt már gyerekként a suliban és azóta is előszeretettel alkalmazom. Így köszöntöm a családomat, a barátaimat, a szomszédokat és nagyon gyorsan rájöttem arra is, hogy mosolyogva köszönni a pénztárnál, a vérvételen, vagy a kormányablakban egyenesen csodát tesz. Néha nem elsőre, de ha az ember kitartóan kedves, akkor szinte mindig meglágyul a másik fél is. Ès a végén mindenkinek jobb napja lesz.
Ma összefutottam a munkahelyemen az egyik portásunkkal, aki megszólított, hogy elmondhassa: sokan fordulnak hozzájuk és azok szoktak is többnhyire köszönni; akik kulcsot kérnek el, azok szinte mindig, de ő még soha életében nem találkozott olyannal, akinek semmi dolga nem volt a portával, mégis minden reggel és minden délután fontosnak tartja beköszönni az ott dolgozóknak - én vagyok az egyetlen ilyen, és hogy ez milyen jól esik nekik.
Kissé zavarba jöttem. Najó, nagyon. :D De ennek részben az az oka, hogy nagyon gyorsan beszélt németül és rettenetesen izgultam, hogy nem értem meg elég jól, amit mondani akar. Mindenesetre megköszöntem, hogy ezt elmondta.
Ha elég jól beszélném már a nyelvet és nem rémülnék halálra amikor valaki megszólít, akkor még elmondtam volna neki azt is, hogy szerintem nincs ebben semmi nagy dolog. Mosolyogni jó, köszönni a másiknak (pláne hogy egy helyen dolgozunk) pedig az emberi minimum.