Amikor én szültem a fiamat, még egyetlen barátomnak sem volt gyereke. A családban sem volt még senkinek, söt a közelében sem jártak a dolognak. Totál egyedül voltam ezzel az egész anyaság-érzéssel, és nem is igazán találtam benne magam. Mármint a gyerek cuki volt, jó volt vele, de sokkal több konfliktust hozott az életembe, mint amennyit elbírtam. És persze egy csomó aggódást és bizonytalanságot is.
Az elsö perctöl kezdve az volt a mondása SirM-nek, hogy neki nem kell több gyerek, van kettö, ráadásul fiú is, lány is, ö köszöni szépen készen van. Ezzel én is rendben voltam, elvégre Mukinak van testvére, nem egyke. Nem berzenkedtem a dolog ellen, én sem éreztem a vágyat, hogy gyorsan szüljek még egyet. Elég volt megemészteni a covidot, a bezártságot, azt, hogy mennyire egyedül maradtam a legtöbb feladattal. Utána visszamentem dolgozni, ami azért jelentett nagy megkönnyebbülést, mert engem folyamatosan nyomasztott az az érzés, hogy amíg én otthon vagyok a gyerekkel, addig egy kenyérpusztító vagyok csupán, aki nem csinál elég hasznos feladatot, nem tanul, nem dolgozik, nem érdemel meg semmit. Anyósom is elöszeretettel hangoztatta, hogy ö végig dolgozott amíg otthon volt a három gyerekkel. És persze az is közrejátszik, hogy tudtam, minél több év marad ki, annál kevésbé leszek hasznavehetö a munkaeröpiacon, annál kevesebb lesz az esélyem, és egzisztenciálisan annál inkább sakkban tartható vagyok.
Aztán SirM kitalálta, hogy költözzünk külföldre, és én belementem. És L. nem jött. És hirtelen nem lett Mukinak testvére, és én megint le voltam nullázva szakmailag (és mindenhogy máhogy is), és egyedül maradtam teljesen. Semmilyen mentális vagy fizikai segítségem nem maradt. Fizikai azóta sincs, és azért a lelki dolgokkal is állhatnék jobban ahhoz, hogy tényleg komfortos legyen.
Mindehhez hozzájött az, hogy ez az egész költözés iszonyatosan megviselte az egész családot. Föleg a gyerekeket és engem. Valójában nem tudni, hogy ha maradtunk volna, Muki akkor is ilyen nehéz kölyök lenne-e. Simán lehet, hogy igen. De az is biztos, hogy akkor ott lennének mellettem azok a lányok, akikkel összekapaszkodtunk a legelején. Akik nekem a mai napig hiányoznak, de akik már túlléptek ezen, élik tovább az életüket nélkülem. És azóta a barátnöim és a családtagjaim közül is többen odaértek, hogy lett gyerekük. De én kimaradtam a dolgokból. Csak a távoli barát/rokon vagyok, de nem az, aki vigyáz a tiédre, hogy cserébe te is az enyémre.
Meghát azóta Muki megnött annyira, hogy már ellátja javarészt saját magát, éjszaka alszik, nappal eljátszik egyedül is, eszik, öltözik, pakol önállóan. Én is ki tudok már mozdulni, egész hétvégékre itt lehet hagyni az apjával, nyáron egy hónapot a nagyszüleinél tölt - és én ezt élvezem. Nekem jó nélküle lenni is.
És akkor közben itt vannak körülöttem azok, akik szeretnek anyák lenni, akik élvezik a gyerekeikkel eltöltött idöt, akik úgy érzik, ebböl egy kevés. Nekik kell a babaillat, a babusgatás, a szerepjáték, a futkározás, a homokozó. Ök azok, akik könnyen veszik az akadályokat, akik nem szorongnak, akik mellett sok esetben egy olyan férj van, aki szintén nem aggódik és aki élvezi a gyerekekkel töltött idöt.
Egyre több embernek lesz körülöttem második, harmadik, söt negyedik gyereke. Hallgatom anyámtól, hogy az egykék önzök és szar emberek, hallgatom, hogy mennyire látszik, ha valakinek nincs testvére. És lelkiismeretfurdalásom van, hogy megfosztottam a gyerekem valamitöl, ami fontos, és hogy megfosztom magamat is. Miközben minden porcikámmal azt érzem, hogy nekem nem hogy kettö, de egy gyereket se kellett volna soha szülnöm. Söt, L-tól is távol kellett volna tartanom magam. Nem vagyok jó ebben a szülöség dologban, és full elcsesszük Muki életét (és a sajátunkat is visszavonhatatlanul).
Najó, befejeztem a picsogást. Csak ki akartam ezt írni magamból, hátha segít egy kicsit könnyebben vinni ezt a terhet. (Nem segít.)