Az elmúlt három hónap semmihez sem hasonlítható, amit korábban megéltem. Kicsit olyan, mintha kívülről szemlélném magam. Még mindig nehéz elhinnem, hogy ez a kisember hozzám tartozik és én hozzá tartozok.
Annyira szürreális, hogy amikor feléhajolok és megszólalok, azzal mosolyt csalok az arcára. Rámnevet pusztán azért, mert figyelek rá. Szeretem őt pusztán abból kifolyólag, hogy létezik. Hát mi ez már?
Az első 6-8 hét gyakorlatilag éber kóma volt. A jelszavunk a "Gyorsan aludjunk!" illetve a "Gyorsan együnk!" voltak. Volt egy este, amikor SirM a jóéjt helyett jóétvágyat mondott. :D Másból sem állt a nap, csak szoptatásból, pótlásból és fejésből. A fennmaradó 30-40 percekben pedig enni, mosakodni vagy aludni lehetett. Esetleg fogat mosni, de azt nem mindig sikerült.
Aztán életem fénye megtanult enni, én meg megtanultam megetetni őt. Igen, ezt mindkettőnknek tanulni kellett. Egy kisbabának egészen meglepő dolgokat is meg_kell_tanulnia. Sajnos az egy nagy lózung, hogy ösztönösen megy majd minden. Egy jó francokat. Cserébe minden tanulható. :)
Csodálatos kis kölyök. Már akkor imádtam, amikor még csak bennem volt. Már akkor tudtam, hogy mindenkinél jobban szeretem. Ennyi.