Holdvilág

Amikor én szültem a fiamat, még egyetlen barátomnak sem volt gyereke. A családban sem volt még senkinek, söt a közelében sem jártak a dolognak. Totál egyedül voltam ezzel az egész anyaság-érzéssel, és nem is igazán találtam benne magam. Mármint a gyerek cuki volt, jó volt vele, de sokkal több konfliktust hozott az életembe, mint amennyit elbírtam. És persze egy csomó aggódást és bizonytalanságot is.

Az elsö perctöl kezdve az volt a mondása SirM-nek, hogy neki nem kell több gyerek, van kettö, ráadásul fiú is, lány is, ö köszöni szépen készen van. Ezzel én is rendben voltam, elvégre Mukinak van testvére, nem egyke. Nem berzenkedtem a dolog ellen, én sem éreztem a vágyat, hogy gyorsan szüljek még egyet. Elég volt megemészteni a covidot, a bezártságot, azt, hogy mennyire egyedül maradtam a legtöbb feladattal. Utána visszamentem dolgozni, ami azért jelentett nagy megkönnyebbülést, mert engem folyamatosan nyomasztott az az érzés, hogy amíg én otthon vagyok a gyerekkel, addig egy kenyérpusztító vagyok csupán, aki nem csinál elég hasznos feladatot, nem tanul, nem dolgozik, nem érdemel meg semmit. Anyósom is elöszeretettel hangoztatta, hogy ö végig dolgozott amíg otthon volt a három gyerekkel. És persze az is közrejátszik, hogy tudtam, minél több év marad ki, annál kevésbé leszek hasznavehetö a munkaeröpiacon, annál kevesebb lesz az esélyem, és egzisztenciálisan annál inkább sakkban tartható vagyok.

Aztán SirM kitalálta, hogy költözzünk külföldre, és én belementem. És L. nem jött. És hirtelen nem lett Mukinak testvére, és én megint le voltam nullázva szakmailag (és mindenhogy máhogy is), és egyedül maradtam teljesen. Semmilyen mentális vagy fizikai segítségem nem maradt. Fizikai azóta sincs, és azért a lelki dolgokkal is állhatnék jobban ahhoz, hogy tényleg komfortos legyen.

Mindehhez hozzájött az, hogy ez az egész költözés iszonyatosan megviselte az egész családot. Föleg a gyerekeket és engem. Valójában nem tudni, hogy ha maradtunk volna, Muki akkor is ilyen nehéz kölyök lenne-e. Simán lehet, hogy igen. De az is biztos, hogy akkor ott lennének mellettem azok a lányok, akikkel összekapaszkodtunk a legelején. Akik nekem a mai napig hiányoznak, de akik már túlléptek ezen, élik tovább az életüket nélkülem. És azóta a barátnöim és a családtagjaim közül is többen odaértek, hogy lett gyerekük. De én kimaradtam a dolgokból. Csak a távoli barát/rokon vagyok, de nem az, aki vigyáz a tiédre, hogy cserébe te is az enyémre.

Meghát azóta Muki megnött annyira, hogy már ellátja javarészt saját magát, éjszaka alszik, nappal eljátszik egyedül is, eszik, öltözik, pakol önállóan. Én is ki tudok már mozdulni, egész hétvégékre itt lehet hagyni az apjával, nyáron egy hónapot a nagyszüleinél tölt - és én ezt élvezem. Nekem jó nélküle lenni is.

És akkor közben itt vannak körülöttem azok, akik szeretnek anyák lenni, akik élvezik a gyerekeikkel eltöltött idöt, akik úgy érzik, ebböl egy kevés. Nekik kell a babaillat, a babusgatás, a szerepjáték, a futkározás, a homokozó. Ök azok, akik könnyen veszik az akadályokat, akik nem szorongnak, akik mellett sok esetben egy olyan férj van, aki szintén nem aggódik és aki élvezi a gyerekekkel töltött idöt.

Egyre több embernek lesz körülöttem második, harmadik, söt negyedik gyereke. Hallgatom anyámtól, hogy az egykék önzök és szar emberek, hallgatom, hogy mennyire látszik, ha valakinek nincs testvére. És lelkiismeretfurdalásom van, hogy megfosztottam a gyerekem valamitöl, ami fontos, és hogy megfosztom magamat is. Miközben minden porcikámmal azt érzem, hogy nekem nem hogy kettö, de egy gyereket se kellett volna soha szülnöm. Söt, L-tól is távol kellett volna tartanom magam. Nem vagyok jó ebben a szülöség dologban, és full elcsesszük Muki életét (és a sajátunkat is visszavonhatatlanul).

Najó, befejeztem a picsogást. Csak ki akartam ezt írni magamból, hátha segít egy kicsit könnyebben vinni ezt a terhet. (Nem segít.)

Mióta megszületett a fiam, azóta egyfolytában csak átértékelem az életem. Beleértve az emberi kapcsolataimat is. Azokat is, amik jól alakulnak, és azokat is, amik rosszul. Főleg utóbbiakat. Főleg Tm-vel.

Tartozok neki egy vaskos bocsánatkéréssel. Talán soha nem fogom a szemébe mondani, talán soha nem fogja megtudni, de magammal szemben mindenképpen szeretnék elszámolni ezügyben.

Már hosszú ideje úgy látom, hogy nagyot hibáztunk (hibáztam én is) azzal, hogy nem vettük észre a szülés utáni depresszióját. Nem nyújtottunk segítő kezet, nem is láttuk a problémát. Pedig ott volt. Magára maradt egy betegséggel, egy súlyos koraszüléssel, önhibáztatással, aggódással, első gyermekes anyaként családi (anyai) támogatás nélkül. Magányosan egy csecsemővel.

És mi nem láttuk meg ezt. Észre sem vettük, hogy a mosolygás és a túlzott(nak tűnő) aggódás mögött milyen árkok húzódnak meg.

Ma már, egy kisbabával, én is látom, hogy milyen tapintatlanok voltunk anno. Mennyire nem tudtunk semmit arról, hogy mivel jár egy csecsemő nevelése, és hogy ehhez az ember nem nagyon kíván egész hétvégés vendégséget vagy hogy ajándékként milyen jól tud jönni inkább még egy csomag popsitörlő.

Félteni a gyermekünket a világ legtermészetesebb dolga. Külső szemlélő számára ez egészen irracionálisnak is tűnhet. Sőt, lehet valóban irracionális vagy túlzó. De sokszor a hormonok és valamiféle ösztönök ragadnak el minket - ma már ezt is látom. Nem volt szép ezért elítélni őt (még akkor se, ha az én féltésem teljesen más dolgokban nyilvánul meg).

A kettőnk közötti viszony megromlásában jelentős része volt annak, hogy ő nagyon bízott abban, hogy én támasza leszek, ha már egy városban fogunk élni. Én viszont épp nagyon másfajta dolgokkal küzdöttem akkoriban, és ez messze sodort minket egymástól. Ehhez már csak tényleg a féltékenység hiányzott, hogy a viszonyunk végleg elmérgesedjen. Nem tudom, hogy helyre tudjuk-e valaha hozni, vagy legalább részben. Már csak azért is, mert eléggé össze vagyunk láncolva. A gyerekek születése talán közelebb hoz minket egymáshoz újra. Legalább annyira, hogy ne a zsigeri utálat legyen az első reakció...

30 éves vagyok és a közelebbi baráti körömben, akikkel napi/heti kapcsolatot tartok senkinek nincs gyereke.

Senkinek.

Jelenleg részt veszek egy képzésen, ahova 45 és 23 év között változatos végzettségű, korosztályú emberek járnak, és a csoportomban egyetlen embernek van gyereke. Az oktatóink közül egyiknek sincs.

A gimnáziumi osztályunkban 32-en érettségiztünk. A legutóbbi osztálytalálkozó információi szerint mindenkinek van munkája, többnyire "átlagos" középosztálybeli életet élünk. Mindenkinek van diplomája. A mai nappal bezáróan két embernek van gyereke (egy harmadiknak pedig úton van a baba). Tehát van harminckét 30 körüli fiatal, akikből 3-nak van gyereke. Háromnak. Mondjuk házas sincs köztünk túl sok. A fiúk közül kettő, a lányok közül négy.

Ez csak így eszembe jutott a minap, mikor azon gondolkodtam, hogy egy gyerek mennyire változtat meg egy párkapcsolatot. És rá kellett jönnöm, hogy a felmenőimen kívül senkinek a példájára nem tudok tekinteni. Amikor a szabadidőmet szervezem, akkor elég programdús napokat kell elképzelni. Sokszor találkozok a barátaimmal, kocsmakvízre járunk, jógázok, kiállításokat nézünk meg, együtt vacsorázunk, moziba megyünk, színházba, kirándulunk, túrázunk, koncertre megyünk. Rajtunk kívül senkinek sem kell úgy igazítani a programját, hogy abba némi gyereknevelés is beleférjen. És még nekünk is van lehetőségünk olyan napokra szervezni, amikor az anyjánál van a gyerek.

El sem tudom képzelni, hogy milyen lehet 0-24ben szülőnek lenni. Milyen lehet az, mikor egy mozi is minimum szívességkéréssel kezdődik vagy bébiszittyóval. Mennyire lehet így tartani a kapcsolatot barátokkal, pláne olyanokkal, akiknek nincs gyereke. Hogyan lehet életben tartani egy kapcsolatot, nem belefásulni a mindennapokba, nem totálisan elveszteni a fókuszt egy párkapcsolatban.

Abban sem vagyok biztos, hogy meg akarom-e ezt kockáztatni.

Tegnap este egy elég szerteágazó diskurzus keretében megütötte a szemem az "egyedülálló anya" kifejezés. Főleg azért, mert olyasvalakire lett használva, akit én valahogy sosem aposztrofáltam ekként. Bennem ez a kifejezés egy olyan képet kelt, hogy egyedülálló anya az, aki a gyermekét/gyermekeit egyedül neveli. A gyerek életvitel szerűen az anyjával él, az apa maximum vasárnapi apukaként van jelen, tartásdíj formájában, vagy még ezekben sem.

Ezzel szemben a tegnap este egyedülálló anyujával nem él a klasszikus formában életvitelszerűen a gyerek. Heti 2-3 estét nála alszik, a többit az apánál tölti. Beosztják, hogy akinél aludt a gyerkőc, az viszi reggel a bölcsibe, a másik fél pedig érte megy délután. Igyekeznek úgy rendezni a dolgaikat, hogy a gyerek mindennap mindkettőjükkel találkozzon. És ezt az egészet nem valami kőbevésett napirend szerint csinálják, hanem még némi rugalmasságot is képesek vinni a rendszerbe.

Nézzük akkor csak azt, hogy egyedülálló-e. De még ez sem igaz rá. Kétségtelenül egyedül él, de párkapcsolatban. Annak minden érzelmi támogatásával együtt. Sőt, az új pár szívesen tölt idő a gyerekkel, abszolút pozitívan veszi a tényt, hogy szíve választottjának van már egy csemetéje egy másik pasitól.

Nyilván gyereket nevelni úgy, hogy anya és apa külön élnek, külön háztartásban, külön érzelmi világban, nem egyszerű dolog. A páros, akikről mesélek, azt hiszem, egészen mintaszerűen próbálja ezt csinálni. Nyilván nem nehézségek és konfliktusok nélkül, de akkoris.

Én ezért valahogy nem éreztem úgy, hogy az "egyedülálló anya" mindenféle társadalmi elvárásokkal, előítéletekkel, sajnálattal és önsajnálattal telített kifejezése megállná a helyét a vázolt esetre. Akárhogy is nézem, azt látom, hogy a kapcsolatok, családok felbomlásából maradt szituációk leírására egyáltalán nem elégségesek a sztereotípiáink és az azokat leíró kifejezések. Jó lenne, ha ismertebbek lennének az ilyen példák és ilyen esetek is, de persze megbotránkozni jobban szeretnek az emberek, mint a "tanulj a jó példából" erkölcsi okításával távozni.