Holdvilág

A tabus csoportban egy másik anyuka pár napja szintén Bayernbe költözött. Igaz, ők 6 évig nélkülözték apukát, aki 3 hetente töltött otthon 1-1 heteket. Szóval ők most nagy örömmámorban úszva élik meg a családegyesítést. A gyerekei az első perctől kezdve otthon érzik magukat és már alig várják a sulit és az ovit.

És akkor itt vagyunk mi. Én nem úszok örömmámorban. Muki sok tekintetben hazavágyik, vagy legalábbis a megszokott dolgokhoz. Mióta L. elment, azóta meg pláne keresi a helyét. Vágyik az ovira, de látom, hogy mennyire frusztrálja minden újdonság és idegenség.

Engem szinte agyonnyom a rengeteg adminisztratív és egyéb teendő, amik szorongást keltenek bennem és amik egyre nagyobb mértékben tornyosulnak előttünk. Nagyon magas a stressz szintem és ez nyilván nem tesz jót a türelmemnek sem. Annyi mindent kell tenni és nagy szükségem lenne, hogy ezt az egészet átkeretezzem.

Megpróbálom.

A lakás szép és egyre otthonosabb. Van terünk. Még a fogyatékosságaival együtt is élhető.
Minden nap haladok egy lépést a teendőkkel. Az egy lépés nem kevés.
Sokkal közelebb van a természet, sokkal csendesebb a környék.

Oké, ennyi sikerült most. Megpróbálok ebben megnyugodni egy kicsit.

Ha leszámítom a költöztető autót és Cicu kitelepítését, akkor igazán turistás módon érkeztem meg Münchenbe. Először is értelemszerűen vonattal, bőrönddel és két gyerekkel. Aztán persze Hegyeshalomnál várakozni kellett 40 percet. Utána Bécsben mindenkit leszállítottak a vonatról. Salzburgig másodosztályon utaztunk egy vonaton, ahol hivatalosan valaki más helyén ültünk, és ami kb. minden bokorban megállt. Aztán Salzburgban uzsgyi át egy buszra, ami elzötyögött velünk végül Münchenbe, de nem ám a Hauptbahnhofra, hanem a szép kis buszpályaudvarra.

Délelőtt 10-kor indultunk el a lakástól és este fél kilencre érkeztünk meg a célhoz. SirM szétaggódta magát, és boldogan elismerte, hogy a nap hőse én vagyok (meg persze a két gyerek, akik cirkuszolás nélkül kibírták végig).

Kedd ünnepnap volt a bajoroknak, úgyhogy családilag kimentünk az Englische Gartenbe. Kissé készületlenek voltunk: nem vittünk homokozójátékokat a játszótérre (és senki nem volt hajlandó Mukival megosztani a sajátját) és L-nak is be volt ragtapaszozva a lába, úgyhogy a folyóparti móka is meg volt torpedózva.

Cserébe tegnap már felszerelkeztünk és eltöltöttem a gyerekekkel egy nagyon klassz délelőttöt ugyanott. :) Bámultuk a szörpösöket (nagyon meditatív), játszótereztünk, almát ettünk, ők mászkáltak a 15 fokos vízben, kavicsokat gyűjtöttünk, élveztük a nyarat és a parkot. Délután meg toltunk egy nagybevásárlást, de még azt is mindenki élvezte, annyira új volt minden.

Ma pedig becéloztuk az Olympia Parkot, felmentünk a toronyba és sétáltunk egy kicsit. Mondjuk a vurstlira nem készültem, így nem körhintáztuk Muki nagy szívfájdalmára.

Tényleg olyanok vagyunk, mint akik nyaralnak. Fura az egész és nem látom egyelőre, hogy hogyan fogunk ebből majd szépen átsiklani a hétköznapi életbe. Érzem a stresszt - magamon és a gyerekeken is. De közben érzem azt is, hogy milyen klassz felfedezni ezeket az új helyeket.