Eltelt az első év és idejét érzem valamiféle számvetést adni. Mar csak azért is, hogy a saját magam számára is láthatóvá tegyem az elmúlt idő nehézségeit, örömeit és eredményeit.
Nem könnyű ilyen számvetést csinálni, hiszen ez egyfajta szembenézés is. Azt kaptuk, amit vártunk? Megérte? Jobb lett? Jó egyáltalán?
Nos, én megpróbáltam minél kevesebb elvárással indulni, hogy ezzel megpróbáljam elkerülni a nagy csalódásokat. Rá kellett azonban jönnöm, hogy a csalódásokat nem tudom elkerülni.
Alapvetően két dolog motivált minket. Az egyik a kíváncsiság, hogy milyen lehet máshol. Az érzés, hogy ez egy lehetőség, amit hiba lenne elszalasztani, hiszen haza még ezután is lehet menni.
A másik a Magyarországon lévő siralmas politikai és közéleti helyzet. Nameg persze az egészségügy és az oktatás. Ezek bennem olyan mértékű frusztrációt voltak képesek okozni, ami a mindennapjaimra is rányomta a bélyegét. Az egészségüggyel még csak-csak meg tudtunk birkózni, mert egyrészt voltak orvos ismerősök, másrészt meg tudtuk fizetni a magánellátást. Az oktatásnál viszont sajnos elképesztően drága a magániskola, amit két gyerek részére nem tudtunk nyugodt lelkiismerettel kigazdálkodni.
Ezek a dolgok itt részben megszűntek. Egyrészt azért, mert Muki még nem iskolás, L. pedig nem jött. Másrészt azért, mert itt az egészségügy is máshogy működik.
Majdnem leírtam, hogy ráadásul az egészségügynek még csak nagyon kis szeletét sikerült kipróbálni, de aztán rá kellett jönnöm, hogy ez csak részben igaz. A háziorvosi ellátást és a gyerekorvost természetesen az elsők között kellett intézni. És ez egyáltalán nem volt egyszerű, mert elkepesztően telítettek a praxisok. Magam se gondoltam, hogy hány könyörgő emailt kell majd megírnom már az elején csak azért, hogy Mukinak legyen egy igazolása arról, hogy egészséges és oviba járhat. Amúgy ezek a kezdeti határidős teendők borzasztóan frusztrálóak voltak és erősen próbára tették a stressztűrő képességemet.
Amivel még biztosan lesz egy jó kis köröm, az a hematológia. Sajnos azzal nem boldogultam olyan könnyedén, de ez is annak köszönhető, hogy csak magyar nyelvű papírjaim vannak.
Nyilván nem is én lennek, ha nem kellett volna mar az első évben mentőt hívni hozzám. Szerencsére semmi extra, jól vagyok, és így volt lehetőségünk letesztelni a kórházi ellátást is, ami amúgy teljesen rendben van.
Szóval az egészségügyet illetően én a nyelvi nehézségek leküzdése után azt várom, hogy legalább olyan jó ellátást fogunk kapni, mint otthon a magánban.
Ami az ovit illeti, az eléggé más mint Magyarországon, de ennek ellenére színvonalas és én személy szerint elégedett vagyok vele. Egyedül a zenei nevelés ami egy kicsit hiányzik nekem. (Meg persze a teljesség kedvéért hozzátenném, hogy itt nem kötelező az óvoda, úgyhogy a gyerek magánintézménybe jár, mert ott volt csak szabad hely. Ennek horribilis ára van, de az önkormányzat részben finanszírozza ezt számunkra.)
Innen nézve tehát megérte eljönni.
De van azért az éremnek másik oldala is.
A családunk, elsősorban L., rettenetesen tud hiányozni. Az együtt töltött időt nem tudja pótolni a videotelefonálás, bárhányszor is hívjuk egymást egy héten. Megszenvedjük ezt a helyzetet mindannyian. Az ünnepek, amikor hazautazunk, a közös nyaralás egy kicsit enyhítenek rajta, de valójában mindenki tudja, érzi, hogy ez nem ugyanaz. Ráadásul a szabadnapjaink száma véges, a 30 napunkból alsó hangon nyolcat utazással töltünk, hogy láthassuk egymást. A fennmaradó 22 nap meg olyan kevés. Ráadásul így minden szabadságunk Magyarországon telik. Esélyünk sincs arra, hogy világot lássunk, vagy legalább az új országunkat egy kicsit jobban megismerjük. Az utazásra költött pénzről meg nem is beszelve.
Amikor arra gondolok, hogy mi a legnehezebb itt kint, akkor mindig arra jutok, hogy a jól bejáratott megoldási sémák hiánya a legrosszabb. Mert ez mindent lefed. Lefedi, hogy fogalmam sincs hogyan forduljak szakorvoshoz, hogy nem tudom hogyan találhatnék színvonalas úszásoktatást, hogy nincs fodrászom, nem ismerem a hentest, a péket, a menzán a nénit, hogy nincsenek barátaink, ismerőseink, akikhez fordulhatnánk jó szóért, támogatásért, időt együtt tölteni, bármiért. Valahol az eszem tudja, hogy egy ilyen hálót kiépíteni nem két perc, még csak nem is egy év, és hogy türelmesnek kellene lennem. De megértem, mikor valaki azt mondja, hogy nem akar költözni, mert nem akarja a semmiből újra felépíteni az életét, mert az piszok nehéz.
Tényleg az. És teljesen biztos vagyok benne, hogy nem is fogom tudni felépíteni itt úgy a dolgaimat, mint otthon, mert egyszerűen nem lehet. Egyedül abban bízok, hogy Mukinak viszont már sikerülhet. Én miatta csinálom.
És még egy dolog miatt. Mert ez kaland. Mert lehetőség. Mert esély. Mert tanulás. Valami, amivel én is több leszek.
