Holdvilág

Hogy hol tart most a gyógyulásom? Hát, azt már tudjuk, hogy nem fogok meggyógyulni. De a doktornő tegnap azt mondta, hogy ez nem egy betegség, hanem egy állapot. Lehet vele együtt élni. Valóban lehet, csak kicsit kényelmetlen időnként. És van egy nagyon komoly rizikója, amit eddig nem nagyon mertem leírni (végiggondolni sem szeretem, mert attól mindig piszkosul elkeseredek). Na de kiderült, hogy van megoldás, szóval megírom.

Az én Antithrombin III. deficienciámnak az a lényege, hogy ebből a fehérjéből, nekem fele annyi van, mint egy normális embernek. Mivel a heparin ehhez kötődik, ezért számomra nem volt túl hatásos a Clexane injekció sem. Csak hogy a gyógyszeremmel van egy kis bökkenő: nem lehet vele gyereket vállalni.

Kis intermezzo: Ha rájössz, hogy valamit nem csinálhatsz, ami amúgy tök természetes dolog lenne, akkor is rosszul érzed magad, ha tökre nem akartad (még) megtenni. Pl.: ha nem ehetsz kovászos uborkát, akkor tuti, hogy az lesz az egyetlen része az ebédnek, amiből igazán enni akarsz.

Na szóval. Az AT. III deficites betegeknél a vetélés kockázata jóval magasabb, mint egy egészséges nő esetében. Ráadásul a terhesség alatt nem szedhető a gyógyszer, csak a kevésbé hatékony injekció adható. Vagyis a trombózis kockázata is jelentősen megnő. Gondolom látjátok már a dolog nyomasztó részét.

Na de jöjjön a jó hír. Tegnap a doktornő elmesélte, hogy megvan az első olyan AT. III deficites betegük, aki 3 vetélés után Clexane mellett egészséges kisfiút szült. Ugyanis van egy olyan speciális vérvizsgálat, amit csak kevés helyen végeznek el (tiszta szerencse, hogy jó kezekben és jó helyen vagyok), de ami lehetővé teszi, hogy mérjék a heparin hatékonyságát, és így jól beállíthassák a Clexane adagját.

Szóval ez most jó hír. Még akkor is, ha most a legtávolabbi célom is kimerül a témabemutató túlélésében és majdan a fokozatszerzésben. A többi meg majd kialakul. De ezt akkor is jó tudni. :)

Az milyen már, hogy még azon is el kell gondolkozni, hogy elmehetek-e egy napra kirándulni Tokajba, mert annyi macerával jár az életem, hogy az agykapacitásom felét tuti az köti le, hogy számolok, kombinálok, gondolkozom, hogyan lehetne a lehető legnormálisabbnak tűnőre csinálni egy szimpla szombatot.

Csak azt akartam mondani, hogy egyáltalán nem könnyű nekem. És mire ezt végiggondoltam, az is eszembe jutott, hogy egy csomó nagyon jó dolog van az életemben, ami kárpótol - vagy nem is kárpótol, hanem elnyomja bennem azt az érzést, hogy mennyivel könnyebb lenne máshogy. Egészségesen.

Két dolog:

1.
Felmerült már többször is baráti beszélgetések alkalmával, hogy ki milyen fiút/lányt érdemel párjául.

2.
Néztem ma vmi eszement műsort a Spektrumon, amelyikben kezelhetetlen brit tiniket küldenek kölcsön szülőkhöz "megjavulni". Egészségesek és olyasmire "pazarolják" az életüket, mint folyton inni és már 10-16 évesen drogozni. Én meg itt vagyok betegen...

Aztán eszembe jutott néhány sor A Gyűrűk Urából, ami mindig eszembe jut, ha felhozódik, hogy ki mit érdemel:

"Megérdemli! Lehet. Sokan vannak, akik élnek, pedig halált érdemelnének. És vannak, akik meghalnak, pedig életet érdemelnének. Nekik mit tudsz adni?"

Az elmúlt két hétben tanultam annyit a vizsgámra, mint még soha egyikre sem. Örülök, mert sikeres lett. Közben kicsit elhanyagoltam a barátaimat és minden egyéb dolgomat. Aztán az ember átszakítja a célszalagot és az egész élete csőstül hullik vissza a fejére.

Hurrá.

Tehát most kórházba járok (a változatosság kedvéért), valamint egyéb dokikhoz (a változatosság kedvéért). Kicsit pánikolok. Emellett menedzselem az időmet, hogy a nulla lustálkodás úgy jöjjön ki, hogy minden tanszéki dolgot elintézek közben, válaszolok az emailekre, találkozok a magányos barátokkal, találkozok a kevésbé magányos de annál elfoglaltabb barátokkal is, visszaviszem a könyveket a könyvtárba, dolgozok, bevásárolok, takarítok és még egy kicsit olvasok is.

Ezért is nem írtam eddig. Nincs igazán miről. Ami jelen pillanatban a kapacitásom 90%-át leköti, az nem blogtéma, a többit meg most összefoglaltam. Igyekszem túllendülni a paráimon és kihozni a lehetőségeimből a maximumot (és közben minimálon tartani az aggódás-faktort olyan dolgokon, amikkel egyelőre nem tudok mit kezdeni).

Jövőhéten tisztázás és Balaton.

Hát nem szánalmas, hogy már megint az a bajom, hogy nem ihatok alkoholt? Soha többé.

Pedig már majdnem volt egy teljes jó évem.

Amikor iszok, akkor olyan kedvesen bolond vagyok. Mostmár nem leszek. Nem lesz többé meghitt borozás kettesben, vidám pálinkázás, baráti sörözés.

Nekem senki ne mondja, hogy ez csak rinya. Egyrészt persze valóban az, ha onnan nézzük, hogy ez a viszonylagos egészségesség felé vezető út. Másrészt nagyon szar érzés. Kiábrándító és elkeserítő. Ez az én kis személyes tragédiám.

Amúgy meg egyre több emberről tudom, hogy milyen keresztet visz a hátán. Így az én problémám csak egy kis színes a sokból. Lehetek miatta szomorú, de most nem nagyon tudok tenni semmit.

Holnapra kialhatom.

Én kedd óta, P. meg tegnap éjjel kezdte. Bennem már megmarad a meleg szendvics és a reszelt alma, P. még küzd, hogy a lázcsillapító és a tea ne akarjon azonnal távozni.

Készülünk a bikini szezonra.