Kedvenceim ezek a hétvégi napok. Ezek a semmi extra szombatok vagy vasárnapok, amikor Maki felkel reggel, de nem fekszik mellém és rúgja le a vesémet, hanem (miután bejelentette, hogy elmegy pisilni) szépen játszik a szobájában legalább még 40 percig hagyva, hogy éledezzek. Nyilván utána bejön, hogy éhes meg más hasonló szükségletek, úgyhogy szép lassan ráveszem magam, hogy kimásszak a meleg ágyból.
Komótosan elkezdjük együtt elkészíteni a babacsintát, közben odateszünk egy teát is. Hamarosan SirM is csatlakozik, úgyhogy tiszta családi idillben reggelizhetünk. Közben beszélgetünk, megtervezzük a napot. Például, hogy elmegyünk cipőt venni a fiúknak. Meg sapit. És nem főzünk, hanem majd a plázában kajálunk valamit.
Mindenki nyugiban készülődik, nincs kapkodás, nem vagyunk időhöz kötve, nem kell senkihez igazodni. Így konfliktus is sokkal kevesebb van, néha egyáltalán nincs (max. Makival, hogy húzza végre a cipőjét).
A vásárlás általában rázósabb ügy, de a sikeres beszerzés mindenkinek kisimítja az idegszálait, amit a teli pocak már csak megkoronáz. Itthon aztán rápihenünk egy kis délutáni sziesztával, ami után mehet még egy Kaufland-kör, társasjátékozás és végül vacsi-fürdés-alvás.
Semmi extra, semmi egetrengető élmény, semmi amit ki lehetne tenni az instára. Csak egy kis nyugi.
(És igen, tudom, hogy a családunkban én vagyok a nyughatatlan, aki folyton menne valahova, aki nem bír megülni a seggén, de néha jó az ilyen szombat. Nem mellesleg most se ültünk itthon egész nap. :P)