Azért se a hülye koronáról fogok írni. Akkor se, ha most irreálisan szenvedek tőle, mert nem lehetünk otthon a szüleinknél, hogy a kertben maszatoljunk, finomakat együnk, sütit süssünk és egymás agyára menjünk. Bármennyire is haragszok az egész világra azért, hogy nem úgy lesz, ahogy azt én elterveztem.
Inkább mesélek arról, hogy mióta babát várok, azóta bepillantást nyerhettem egy olyan emlékbirodalomba, ahova a körülöttem élő nőknek csak egy része nyerhet bebocsátást. Mert valahogy a nők, a családtagjaim, nem beszélnek a várandósságukról, a születésünkről, a szülésükről.
Vagyis eddig nem beszéltek.
De mióta tudják, hogy itt állok már én is ennek az egész misztériumnak (a védőnőm szerint legalábbis) a kapujában, azóta ők is befogadnak és mesélnek a saját élményeikről. És nem csak anyám (ő a legkevésbé), hanem a nagynéném, a nagymamám, a háziorvosom asszisztense vagy a vérvételes csajok is. Családtagok és idegenek befogadnak maguk közé és megosztanak velem érzékeny, személyes, fájó vagy szeretett élményeket és tapasztalatokat.
Miért ilyen tabu a szülés? Pedig látom, hogy mennyire szeretettel mesélnek róla. Hogy milyen meghatározó élménye egytől egyig mindnek, aki mesélt róla. Talán tényleg van benne valami sorsközösség és misztikum, ahogy a védőnőm emlegette.
Az én kedvenc történetem a nagymamámé, aki még sosem mesélte el ezelőtt, hogyan is szülte meg 18 évesen apámat. Pedig micsoda történet! :) Elmesélte, hogy neki olyan egyszerű várandóssága volt, hogy mondogatta is mindig, mintha nem is lenne. Hogy nagyapám milyen kétségbeesve szaladt el dédszüleimért, hogy hozzák a szekeret, mert itt az idő. Hogy az én drága nagyikám Pesten vásárolt magának szép hálóinget és papucsot a nagy napra, de amikor felkászálódott a szekérre a sok vánkos közé, akkor bizony a gyönyörű új papucs ott maradt az úton és ő mezítlábasan szülte meg a fiát. :D Hogy akkoriban ő csak szülőotthonba tudott menni, mert a kórház túl messze volt. Hogy csendesen vajúdott, összeszorított szájjal és rászóltak, hogy ilyenkor kiabálni illik és kell, mert még eltörnek a fogai. Hogy apám végül egész könnyen és komplikációmentesen jött a világra, mindenki boldog volt, hogy egészséges és nagyapám boldog volt, hogy mamikám is egészséges. És hogy az én drága nagymamámnak csak egy dolog kellett, mikor megkérdezték a szülés után, hogy jól érzi-e magát, szüksége van-e valamire: megmondta, hogy ő bizony nagyon éhes. :D Azt mesélte, sose evett olyan jóízűen, mint akkor.
Körülölel a sok történet, a női közösség, a közös sors. Talán tényleg misztikus. :)
