Holdvilág

Sokszor terveztem már írni arról, hogy mennyire sokat jelentenek számomra a barátnőim. Ès nem csak azért, mert ha baj van, akkor számíthatok rájuk. Sőt, ez egyáltalán nem elsődleges szempont.

Sokkal fontosabb nekem az, hogy meghallgatnak. Ès az, hogy ők is megosztják velem a mindennapi csip-csup kis dolgaikat, meg persze a sokkal nagyobbakat is. Ez a bizalom, ez a folyamatosan élő kapcsolat az, amit én kimondhatatlanul értékesnek találok. Ami minden beszélgetés során újra és újra felvillanyoz.

Amikor kiköltöztünk Münchenbe, az eléggé megtépázta ezeket az szálakat. Főleg azért, mert a személyes találkozások szinte teljesen megszűntek, a telefonáláshoz pedig nem annyira voltunk hozzászokva. Merthogy nyilván mindenkinek megvan a saját kis élete, senki sem akarja zavarni a másikat. Vagy legalábbis bennem ez volt (van). Ès persze azt is tudom, hogy Muki mellett nem igazán lehet telefonálni, tehát maradnak az esték, vagy a közlekedős üresjáratok, amik sokszor a másik félnek nem alkalmasak. Ès ebből a sok-sok "nemalkalmas"-ból aztán kinőtte magát egy csomó frusztráció meg öncenzúra.

Hogy mi lett a megoldás?

Nincs egyetemes jó megoldás. Van olyan barátnőm, akivel a mai napig olyan összehozni egy hívást, mintha a pápa egyeztetne a dalai lámával. Velük marad az az évi egy-két alkalom, amikor el tudok szabadulni Budapestre gyerek nélkül. De jelentem, van, akivel sikerült megoldást találnunk!

Az egyik Zsófia, akivel bevezettük a heti egy, csütörtök reggeli telefonhívást, ami pontsan az első meetingig szokott tartani (általában). Mivel ez rendszeres, így mindenki számít rá, senkit nem zavar, sokkal inkább jobb kedvre derít.

A másik, akivel sikerült visszacsempészni gimis korunk végtelen telefonbeszélgetéseit, az A. Bár a hívások apropója nem annyira örömteli, de maga a tény, hogy újra napi szinten (vagy közel mindennap) beszélünk, az számomra tovább erősíti az amúgyis ősrégi barátságunkat.

Jó érzés, hogy így 600 kilométerre sem maradtam egyedül. Jó ez a huszonegyedik század, hogy van lehetőségünk erre.

Tele van az online sajtó azzal, hogy pompás kormányunk már a szociális segélyháló maradék részét is haza akarja vágni. Ez egy súlyos probléma, de én most kicsit szűkebben akarok nézni (amit aztán persze kitágíthatunk, mert a lényeg végső soron ugyanaz).

Szóval én nem az állami szociális hálóról szeretnék írni, hanem a személyesről. Azoknak a családtagoknak, barátoknak, ismerősöknek a rendszeréről, bonyolult szövedékéről, akik nem hagynak minket elsüllyedni a mélybe. Milyen szép metafora.

G. barátnőm hihetetlenül magányos a válása óta. Vannak napok, amikor jobban viseli, és vannak olyanok is, amikor rosszabbul. De soha nem jól. Ma például sokkal rosszabbul. Párt keres. Társat. Valakit, akivel meg lehet osztani a hétköznapokat. Akiről gondoskodni lehet, és aki kedves hozzá és figyelmes. És természetesen mint minden párkereső, ő is belefut seggfejekbe.

És én hiába mondanám neki, hogy ilyen emberekkel nem éri meg szóba állni sem, nemhogy bizalommal lenni irányukba és szeretetet és hűséget és odaadást várni tőlük. Hiszen hogy mondhatnék ilyet? Én nem vagyok magányos. Igazából gőzöm sincs, milyen tétlenül otthon malmozni naphosszat anélkül, hogy egy jó szót szólna hozzád valaki. Hogy jöhetnék én ahhoz, hogy bárkinek megmondjam, hogy mi lenne a helyes?

(Azért megpróbáltam tolmácsolni a véleményem, de azt hiszem, többet ártott mint használt. Legalábbis most csend van.)

Aztán tegnap azon gondolkodtam, hogy mi lett volna, ha nem ismerem meg az egyetem után Tepit. Hol ismerkedtem volna? Micsináltam volna egyáltalán?

Aztán az jutott eszembe, hogy az a néhány hónap, amikor a sebeimet nyalogattam, minden értelemben lábadoztam és egyedül voltam, az milyen volt. Mert az igaz, hogy egyedül voltam, nem jártam senkivel, de soha nem voltam magányos.

Először is ott volt a családom. Elsősorban a húgom. Meg nyilván a szüleim. De a tágabb család is. Vígasztaltak, látogattak, szerettek, öleltek, próbálták elterelni a figyelmem.

Aztán ott voltak a legjobb barátok. Akik tudták, hogy most nagyon kell a jelenlétük. És jöttek minden formában. Jöttek a kórházba, jöttek hozzánk. Jöttek telefonon, jöttek emailekben, jöttek sms-ben, jöttek fb cseten. Nem hagyták, hogy túl sokat agyaljak. Szerettek. Támogattak.

És ott voltak a távolabbi ismerősök. A szüleim vagy a húgom barátai, egyetemi csoporttársak, barátok a szakkörökről, tanfolyamokról, nyelvórákról. Innen-onnan. Nem tudtam mi lesz, de egyszer csak lett albérletem két lakótárssal. Nem voltam magányos.

Nem voltam egyedül, csak ha én akartam. Mindig volt kihez menni akár 5 perc csevejre, akár társasjátékozni, akár kocsmázni. Akármire. Délutáni sétára a botkertbe is seperc alatt találtam valakit.

És azt hiszem, ez a lényeg. Csak ez tart fenn. A körülötted lévő kapcsolataid. Az erősek, de a gyengébbek is. Mert néha tényleg elég csak annyi, hogy összefutottok a városban és 20 percig csevegtek, hogy mizu. És minél nagyobb ez a háló, annál erősebb, mert mindenki tud magából adni egy kicsit, és ha elég sokan vannak, akkor nem leszel sok. Akkor mindig jut egy kicsi. Pont elég.

Arról nem is beszélve, hogy a potenciális társunkat leginkább ezeken a kapcsolatainkon keresztül ismerjük meg valahogyan.

Szóval itt is megragadom az alkalmat, mert az ember nem lehet elégszer hálás:

Köszönöm nektek, hogy vagytok! Igyekszem énis lenni, amikor csak kellhetek. :)

Nem újkeletű nálam ez a probléma: úgy érzem, nincs elég időm, túl sokfelé kell menni, túl sok emberrel kell találkozni. Nem lehet nyugodtan, egyedül létezni egy kicsit. Közben meg belepusztulnék a semmittevésbe, tudom én, hogy magamnak csinálom ezeket a programokat, hogy élvezek részt venni rajtuk, hogy szeretem azokat az embereket, akikre időt szánok, és fontosnak tartom, hogy találkozzunk, beszélgessünk, részt vegyünk egymás életében.

Ebben a paradox helyzetben élek már nagyon régóta. Nem is nagyon tudok felidézni olyan időszakot a gyerekkorom után, amit ne szőtt volna át ez a probléma. Ezen a héten jelenleg összesen 3 potenciálisan szabad estém van, de valószínűleg ez is kettőre fog redukálódni. 7 estéből 2 este. Mivel ez egy 6 napos munkahét, ezért ráadásul még a szabadon felhasználható napközbeni idő is egyetlen napra redukálódik. Már a puszta gondolattól is szorongok. Milyen már ez?!

Közben meg tudom, hogy jók lesznek azok a dolgok is, amik elfoglalják és tevékennyé teszik az estéimet: a spanyol óra, a két meetup, a romantikus vacsi és az esetleges vendégség is.

A múltkor egy egyetemi barátnőm hivatkozott arra, hogy tudja ám, hogy ő most szerelembe van, de nem akarja elhanyagolni a barátait, úgyhogy keressük egymást mindenképpen. Ezen sokat gondolkoztam, mert nekem is volt olyan barátságom (?) ami azért romlott meg, mert én túl sokat kezdtem el a párkapcsolatommal foglalkozni és keveset a barátokkal. De amúgy arra szoktak gondolni az emberek, hogy egy párkapcsolat mennyi idő és energia befektetés?

Ha egy barátság meg tud fenekleni attól, hogy már nem találkozunk minden héten és nem beszélünk minden másnap, akkor egy párkapcsolat hogy a viharba ne tudna gallyra menni, ha valaki csak heti 2-3 estét szán rá???

Én nagyon szeretem a férjem, és nem akarom, hogy elhidegüljünk egymástól. Pont elég megterhelő volt számunkra az is, hogy a sok szabadidővel járó egyetemi munkánk után most napi 8 órában dolgozunk egymástól távol, ráadásul napi 2 órát utazgatással töltünk el a munkahelyünkre. Én sokszor érzem azt otthon, hogy ha még egy emailt meg kell írnom, vagy még egy telefont el kell intéznem, akkor szétszakadok. Nyilván ezek a rosszabb napjaim. A legrosszabbakon az is fáj, hogy Tepinek válaszolgassak azt illetően, hogy vajkrémet ennék-e vagy kenőmájast. A jobb napokon meg telefonálok a barátoknak, esetleg összefutunk valahol egy-két órára, aztán kisimultan libbenek haza a férjecskémhez és boldogsága vagyok amíg álomra nem hajtja a fejét.

Próbálom nem szétaprózni magam és helyesen felállítani a prioritásokat. Nem eccerű.

Mikor még fiatalok voltunk és bohók, akkor nem csináltunk olyan nagy ügyet abból, ha nem jártunk senkivel. Persze lehetett mindig epekedni valaki potenciális után, lehetett kicsit siránkozni, hogy milyen jó lenne, de alapvetően az volt a lényeg, hogy eljártunk, ismerkedtünk és találtunk időnként valakit, akivel párosan szép.

De mostmár öregek vagyunk és bohémek. Nem szeretünk már annyira hajnalig táncolni, nem vagyunk már olyan fesztelenek és nincs már annyi terünk sem ismerkedni - legalábbis sokszor érezzük így. És van, amelyikünk párosan él, és vannak, akik páratlanul. És ezek az állapotok továbbra is rejtenek magukban nem kevés esetlegességet. Sokszor még akkor is, ha a nagy esküvő-hullám részesei lesznek az emberek.

És mindezen esetlegesség ellenére a párosan és a páratlanul élők is gyakran szemlélik úgy az állapotukat, mintha ez már sose változna, változhatna meg. És egyik oldalról sem túl jó szemlélet ez.

Én csak állok itt, ebben a nehéz évben, mikor nagyon sokat kell dolgozni, és tehetetlenül szemlélem az általam nagyon szeretett személyek szenvedését. A szomorúságuk oka a magányuk, az érzésük, hogy ők már sosem találhatnak társra. És hiába mondom a biztató szavakat, én minden este hazamegyek abba a pici lakásba, ahol engem várnak. És már én is a bűntudatot érzem, hogy nekem van valakim. Mit mondhatnék nekik, hogy egy kicsit kevésbé legyenek elkeseredettek? Valahogy mindig az lesz a válaszok vége, hogy hiába, örüljek inkább annak, hogy nem vagyok egyedül.

És én örülök, hogy nem vagyok egyedül. Bárcsak ők is megtalálhatnák a békéjüket.

Gy. mesélte, hogy a lelkészük szerint három dolog kell ahhoz, hogy egy kapcsolat igazán hosszan működhessen:

1. Mindenről tudjatok beszélni egymással.

2. Mindig meg tudjatok bocsátani egymásnak.

3. Ne egymásnak ígérgessetek fűt-fát, hanem a Jóistennek fogadjátok meg.

Még ha nem is keresztény nézőpontból szemléljük a dolgot, akkor is lehet benne valami.