Ez a blog tényleg olyan, mintha lenne még egy naplóm. Pedig már van egy, ami nem ennyire virtuális. És főleg nem publikus. Szóval az olyan igazi napló. Márha napló alatt olyan könyvecskét értünk, amibe az ember mindenféle érzelmi vagy eseményes dolgot leír, s mindezt úgy, hogy nem szánja a publikum elé.
Mondjuk az én esetemben ez sem igaz teljesen. 1997 óta vezetek naplót. Nem mondhatnám, hogy napi rendszerességgel, de azért megtöltöttem már néhány könyvet. Nekem a napló nagyon sok mindent jelent. Még nagypapámtól kaptam a legelsőt. Ő buzdított, hogy írjak bele minden nap. Eseménynaplóként kezdtem, meg "Kedves Naplóm!" bevezetéssel. Aztán szép lassan átalakult a dolog. Már nincs bejegyzés minden nap. És elmaradt a megszólítás is. Mostmár szól valakihez. Neki íródik minden bejegyzés. És egy kicsit eseményleírások, kicsit önigazolások, kicsit elmélkedések, kicsit imák. Lelkizés. Valami terápia féle. Ami segít, hogy elrendezzem magamban az eseménydúsabb napok történéseit. Hogy átlássam a dolgok közti összefüggéseket - már ha épp akadnak. Meg amúgyis. Narratívába önteni az eseményeket és a hozzájuk kapcsolható érzelmeinket terápiás hatású. Ezt még Miklósnál tanultam trauma spec.koll.-on. Szóval segít, hogy túl tegyem magam biznyos dolgokon. És persze egyúttal mind ima is. Hogy legyen máshogy, hogy legyen úgy, ahogy jobb. Vagy egyszerűen csak ima úgy, mint hála adás, hogy mégis úgy lett, ahogy. (Na látom, sikerült elég ködösen fogalmazni.)
De csak félig mondhatnám, hogy nem publikus. Mert az igaz, hogy nem akarom, hogy most bárki belenézzen, de ha úgy adódik, akkor azt akarom, hogy elolvassák azok, akiket szeretek és szerettem. Hogy megértsék, hogy mit miért. Én ezért írom a naplóm. Mikor egyik legkedvesebb Barátom nem akarja,h a magánéletem minden apró részletébe beavassam, akkor azt szoktam neki mondani, hogy azért én mégis szeretném, mert nem akarok úgy járni, mint Heath Ledger: nem akarom, hogy ha holtan találnak egy szoba padlóján, akkor senki se értse, hogy miért. Vagy a barátok ne tudják megakadályozni (és nem! nem az öngyilkosságot forgatom a fejemben. És eszem ágában sincs a barátokra hárítani a felelősséget,h ők védjenek meg saját magamtól. Szó sincs ilyesmiről!) Tényleg csak az a lényeg, hogy ha az ember megosztja a problémáit másokkal, akkor könnyebb cipelni és orvosolni is azokat. És akkor nem is kerül elő a helyzet, amikor állnak a halott felett és azon tanakodnak, hogy "Miért?" meg hogy "Baleset volt, vagy öngyilkosság?".
***
Ez a blog nem azért indult, hogy itt vinnyogjam el a bajaim. Csak aztán kiderült, hogy
1.) nekem mindig van valami bajom, amin lehet kicsit siránkozni
2.) most nem kötött le más téma annyira, hogy írhatnékom legyen róla.
Szóval maradt ez a blog. Ahol minden érdeklődő és nem érdeklődő láthatja, hogy épp mivel küzdök. Tehát terápia. De készülök minimalizálni mostmár ezt a vonalat és bezsuppolni az eddigi bejegyzéseket valami riasztó téma címke alá, hogy csak az igazán bátor mazochisták olvassanak bele. Amint ezzel megleszek, írogatok majd érdekesebb dolgokról is. Ötlet éppen akad. :) Ja, meg talán felrakom néhány szépirodalom-próbálkozásomat.
De ez legyen az optimista jövő zenéje.