Holdvilág

Nem egyedi jelenség ez. Ha valaki kiszakad a megszokott környezetéből, akkor neki az a helyzet konzerválódik az elméjében, amiben utóljára része volt. Háborúból, fogságból hazatérők is gyakran számolnak be erről az érzésről, és bár itt én választottam ezt az utat, a furcsa érzés engem is utólért.

Mintha megállt volna az idő közel három éve. És ahogy távolodunk, úgy válik az egész egyre nyilvánvalóbbá. Eddig nem annyira éreztem. De mostmár egyre kevésbé vagyok képben az otthoni eseményekkel. A nagyobb léptékű dolgokat lekövetem a hírportálokból, de a popkultúrában már egyáltalán nem vagyok otthon. Ez mondjuk kevésbé zavar. De a barátok is elmaradnak szép lassan. Nem úgy, hogy már nem szeretnek. Csak egyszerűen más kapcsolódások fontosabbak lesznek. Nyanyettnak korábban eszébe sem jutott volna pl., hogy Á és a Zöldség nélkül nem mehetünk együtt hétvégézni. Most meg úgy ragaszkodott ehhez, hogy rendesen felemelte a hangját. Ráhagytam, mert nem akartam még nagyobb konfliktust, de tudom, hogy ez azzal fog járni, hogy végül nem megyünk majd sehova, mert hat embert képtelenség így összeszervezni. Végül inkább elhívtam Zsófiát.

De a családunk eseményei is lassabban jutnak el hozzám újabban. Anyám konkrétan egyszer sem hívott még fel idén. El van foglalva az új unokájával. Kicsit fura, mert évekig zaklatott. Nem mondom, hogy nagyon belefér az időmbe, hogy vele csevegjek, de az, hogy Mukira se kíváncsi, az mondjuk szar érzés. A gyereket szerencsére nem zavarja - ő annyira csak a mostban létezik, hogy fel sem fogja egyelőre.

És L. is mintha ugyanaz a kislány lenne. Nem látok rajta egetverő változásokat. Ugyanolyan játékos és gyermeteg mint volt. Pedig egész biztosan történtek komoly változások, csak egyszerűen nincs szemem rá, illetve még ha volna is, akkor is el van fedve előlem, mert azokkal a heti egyszeri telefonálásokkal eléggé sötétben vagyunk tartva.

De amúgy nem csak így állt meg az idő. Itt is egyhelyben topog. Mintha csak tegnap érkeztünk volna. Történnek így a dolgok, de mintha haladás nem lenne benne. Csak így vagyunk. Nincs mélysége az életnek, csak siklunk a felszínen.

És ennek az egésznek nincs előjele. Se nem pozitív, se nem negatív. Inkább csak fura.

Sokszor terveztem már írni arról, hogy mennyire sokat jelentenek számomra a barátnőim. Ès nem csak azért, mert ha baj van, akkor számíthatok rájuk. Sőt, ez egyáltalán nem elsődleges szempont.

Sokkal fontosabb nekem az, hogy meghallgatnak. Ès az, hogy ők is megosztják velem a mindennapi csip-csup kis dolgaikat, meg persze a sokkal nagyobbakat is. Ez a bizalom, ez a folyamatosan élő kapcsolat az, amit én kimondhatatlanul értékesnek találok. Ami minden beszélgetés során újra és újra felvillanyoz.

Amikor kiköltöztünk Münchenbe, az eléggé megtépázta ezeket az szálakat. Főleg azért, mert a személyes találkozások szinte teljesen megszűntek, a telefonáláshoz pedig nem annyira voltunk hozzászokva. Merthogy nyilván mindenkinek megvan a saját kis élete, senki sem akarja zavarni a másikat. Vagy legalábbis bennem ez volt (van). Ès persze azt is tudom, hogy Muki mellett nem igazán lehet telefonálni, tehát maradnak az esték, vagy a közlekedős üresjáratok, amik sokszor a másik félnek nem alkalmasak. Ès ebből a sok-sok "nemalkalmas"-ból aztán kinőtte magát egy csomó frusztráció meg öncenzúra.

Hogy mi lett a megoldás?

Nincs egyetemes jó megoldás. Van olyan barátnőm, akivel a mai napig olyan összehozni egy hívást, mintha a pápa egyeztetne a dalai lámával. Velük marad az az évi egy-két alkalom, amikor el tudok szabadulni Budapestre gyerek nélkül. De jelentem, van, akivel sikerült megoldást találnunk!

Az egyik Zsófia, akivel bevezettük a heti egy, csütörtök reggeli telefonhívást, ami pontsan az első meetingig szokott tartani (általában). Mivel ez rendszeres, így mindenki számít rá, senkit nem zavar, sokkal inkább jobb kedvre derít.

A másik, akivel sikerült visszacsempészni gimis korunk végtelen telefonbeszélgetéseit, az A. Bár a hívások apropója nem annyira örömteli, de maga a tény, hogy újra napi szinten (vagy közel mindennap) beszélünk, az számomra tovább erősíti az amúgyis ősrégi barátságunkat.

Jó érzés, hogy így 600 kilométerre sem maradtam egyedül. Jó ez a huszonegyedik század, hogy van lehetőségünk erre.

Az imént olvastam egy kommentben ezt: "Az utóbbi években, évtizedekben rengetegen hagyták el az országot azok, akiknek baromira nem volt mindegy, viszont forradalom helyett a békés megoldást választották. A maradékot talán két, esetleg három táborra lehet osztani. Azokra, akik mennének, de valamiért nem tudnak, azokra, akik még mindig vakon bíznak a kormányban és azokra, akik elvannak, esetleg jól élnek és megtehetik, hogy egyelőre lerázzák magukról ezt a problémát."

Sok szempontból egyet kell értsek vele. Tényleg nagyon kicsi az a réteg, akik elégedetlenek, felszólalnak, tüntetnek, tesznek. Nyilván tudom, hogy nem teheti meg mindenki, de azért na. Egyébként jobban belegondolva a saját családomból is én vagyok az egyetlen, aki aktívan járt tüntetésekre. Mondjuk legalább azt elmondhatom, hogy a napi politika mindig is téma nálunk a szűkebb és tágabb családomban is. Vannak véleménykülönbségek (néha elég sarkosan), de olyan, aki homokba dugná a fejét, olyan azért szerencsére nincs sok.

Ahogy írom ezt a bejegyzést, úgy kell sorról sorra szembenéznem azzal, hogy a családomban mégiscsak bőven van, aki struccpolitikát folytat. Sőt, a barátaim között is akad ilyen. Sőt, olyan családtagom is van, aki kanyar nélkül bekajálja, amit a kormány a tévében összehord. Mondjuk szerencsére legalább barátom nincs ilyen. Persze ez se véletlen, az ilyen emberekkel nem tudunk barátok lenni. :D

Azért engem ez az egész bosszant. Ez a homokba dugom a fejem attitűd. Merthogy nekik még nem fáj, inkább nem vesznek róla tudomást. A könnyebb utat választják. Ès amúgy rossz ezt látni, mert ez a hozzáállás is csak eteti a rendszert. Ez nem felelős állampolgárság. (Arról nem is beszélve, hogy a valóság előbb-utóbb úgyis bekopogtat.)

Ès különösen rossz ezt látni olyannál, aki régen nem így állt hozzá, de kiábrándult, befordult, bevette a leszarom tablettát és teljesen beszűkült. Pedig régen milyen jókat tudtunk beszélgetni aktuális közéleti meg politikai dolgokról (is). Ìgy múlik el a világ dicsősége...

Milyen gyorsan elszaladt ez az év. És milyen hullámzó volt. Nagy magasságok és nagy mélységek. 

Amikor elkezdtem az évet, akkor még aktívan nyelvsuliba jártam, de az idei év egyik legfontosabb célkitűzése az volt, hogy találjak egy állást végre. Nem volt egyszerű. Hónapokig hiába adtam be az újabb és újabb jelentkezéseket, vagy nem érkezett visszajelzés, vagy már az önéletrajzom alapján elutasítottak. Az itthon töltött időben próbáltam hasznosnak érezni magam, de ez kevéssé sikerült. Sajnos ezek a nyomasztó érzések megmérgezték azokat a perceket is, amiket barátságok építésére próbáltam használni.

Aztán az egyik álláspályázatom egy olyan interjúval zárult, ami nagyon jó élmény volt. Mint Hoffmann-nál vizsgázni anno - neki volt az a filozófiája, hogy a vizsga az utolsó alkalom, amikor még taníthatunk valamit a diáknak. Na szóval elég magabiztosan jöttem haza. Nagyon úgy éreztem, hogy meglesz a pozi. Ezért is esett mérhetetlenül rosszul, mikor néhány hét múlva a sokadik kérdésemre azt a választ kaptam, hogy mégsem engem választottak. Ez eléggé padlóra küldte minden munkakeresési kedvemet. Annál nagyobb volt a meglepetés, mikor rá két hétre kaptam egy emailt, hogy ha még érdekel az állás, akkor várnak szeretettel. És hát naná, hogy érdekelt!

Egyébként később rákérdeztem, hogy miért nem engem választottak az első körben, és azt mondták, hogy a másik jelentkezőnek 15 év tapasztalata volt. Csak hát közben kiderült, hogy megbízhatatlan és inkorrekt.

Szóval július elseje óta van munkahelyem, és mindössze két hét alatt arra is sikerült rájönni, hogy a 6 órás munkarend lesz a testhezálló. Azóta nincs bennem görcs, elvégzem a feladataim és utána teljesen a Mukié vagyok.

2024-ben volt egyébként az első Németországban töltött évünk évfordulója is, ami magával vont egy kis számvetést. Erről írtam itt.

Ami a beilleszkedésünket illeti, én még mindig nem beszélem elég jól a nyelvet, de Manóc baromi ügyes mostmár. Az oviból is az a visszajelzés jött, hogy már semmilyen nyelvi akadály nincs a gyerek előtt. Természetesen itthon is sokat próbáljuk erősíteni, például azzal, hogy beiratkoztunk a könyvtárba és így egyre több német mesekönyvet is olvasunk. Nameg csapatjuk a Tonie boxot is ezerrel. :D

Ezenkívül próbáltunk sokat hazalátogatni, hogy L-val is tudjunk lenni. Amilyen döcögős volt az első ilyen karácsony, annyival meghittebb volt a húsvét. A legjobb pedig a nyári szünetben itt töltött egy hét és az őszi szünet volt. Valahogy sokkal jobban egymásra tudunk hangolódni és össze tudunk csiszolódni, ha itthon vagyunk és L. utazik ide hozzánk. Olyankor sokkal több figyelem jut egymásra és minden meghittebb és harmonikusabb.

Azt hiszem, talán lettek barátaink is, vagy legalábbis valami hasonlók itt. Özge, Kata, Vasilisa és Anja mind olyan támaszaim, akik szebbé teszik a mindennapokat. Ráadásul Katán keresztül megismerhettem helybéli anyukákat is, akik sokkal otthonosabban mozognak az itteni életben és így sok praktikus dolgot el lehet tőlük tanulni.

Ami a 2024-re tett célkitűzéseket illeti:

1. Tök jól ment az IF egészen kb. addig, míg el nem kezdtem dolgozni. Addig viszont egész sokat sikerült fogyni. Mondjuk azóta megint megy az esti nassolás, pedig nagyon nem kéne.

2. Sajnos lovagolni még mindig nem tudtunk elmenni.

3. Viszont lett munkám. :)

4. Kiadtuk a pesti lakást is, ráadásul nagyon cuki kis albérlőink lettek. Voltam őket meglátogatni, nagyon szép rendet tartanak (mondjuk tippre három napig takarítottak előtte :D), és vevők voltak a humoromra is.

5. Nem utaztunk külföldre, de némi unszolás hatására elmentünk egy hosszúhétvégére Regensburgba, ami egészen jól sikerült. Regensburg pedig egy nagyon szép kis városka.

6. Ahhh, a németemmel muszáj kezdenem valamit, mert a felsőfoknak a közelében sem járok.

7. Ez a barát-dolog egész jó úton halad (legalábbis remélem).

-------------------------------------------------------------------------------------------

És akkor lássuk a terveket 2025-re:

1. Német, német és német. _m_u_sz_á_j_

2. Folytatni a már megkezdett gyógytornát, nem lazsálni.

3. Tovább mélyíteni a barátságkezdeményeket, hogy ne legyek magányos.

4. Beépíteni valamilyen hobbit az életembe (tánc, rajzolás, lovaglás, séta, puzzle)

Valmikor januárban még olyan terveim is voltak, hogy indítok egy új blogot és mesélek az időszakról, ami beköszöntött, és ami számos kihívást tartogat még. Szentül hittem, hogy tudok olyat mondani, ami másokat is érdekelhet, ami praktikus lehet, ami segíthet. Még az is lehet, hogy tényleg tudnék ilyet mondani, bár már egyáltalán nem hiszek benne olyan nagyon.

Viszont időm, na az nincs rá. Ha az ember rendesen akar csinálni egy blogot, az legalább napi 0,5-1 óra energiabefektetés. Mert akkor már érdemes csinálni hozzá vmi közösségi oldalt és tolni a kontentet. Nekem jelenleg napi 20 üres percem sincs.

Túlzásnak hangzik, pedig nem az. Ébredéstől este kb. fél 9-ig folyamatosan le vagyok kötve, és utána jönnek az olyan dolgok, mint a háztartás felszínen tartása (a teljes kitakarítás lassan csak egy álom lesz), a macska gondozása, a tanulás és ha még bírom, akkor egy kicsi olvasás rekreációs céllal.

Ebbe nem fér bele egy új blog. Ebbe még egy barátnős vacsi is csak akkor fér bele, ha az illető házhoz jön és eszik velem meg a gyerekekkel. :D Áldás, hogy vannak olyan barátnőim, akik ezt bevállalják. :) <3

Tepi ma azon sajnálkozott, hogy nem tudott nekem virágot rendelni, mire mondtam neki, hogy ezen igazán kár görcsölnie, elvégre ez a nap se különbözik olyan nagyon a többitől. Mivel nekem minden nap nőnap. Mondjuk ezt nem annyira értette, úgyhogy elmagyaráztam neki.

Merthogy a nőnap ugyebár nem arról szól, hogy a csodás csajoknak viszünk pár szál gazt, mer úgy illik oszt jóvan. A nőnap eredetileg sokkal inkább az egyenjogúságért vívott harcról szólt (és boldogabb országokban szól ma is). Arról, hogy milyen sokat elértünk már ezen az úton akkor is, ha még nagyon messze a cél.

Na ezért merem azt mondani, hogy nekem minden nap nőnap. Mert javarészt olyan férfiak vesznek körül a munkahelyemen, a barátaim között és a családomban, akik teljes mértékig egyenlő félként kezelnek engem. Nem kérdezik meg az állásinterjún, hogy akarok-e gyereket és ha igen, mikor nem. Kiveszik a részüket a házimunkából. A családi ügyeket a férj és a feleség közös döntésének tekintik -- pénzügyi téren is! Sokszor kikérik a véleményemet, és számít nekik, hogy mit mondok. Társként, partnerként, egyenrangú félként kezelnek.

Nem szolgaként és nem királylányként.

Szerencsés vagyok, hogy én így élhetem meg a kapcsolatomat az engem körülvevő, az életemet nagyban befolyásoló férfiakkal.

Nekem tényleg minden nap nőnap. Virág nélkül is. :)

Ahogy Nyanyett szokta mondani, lassan hagyományt teremtve úgy kéthavonta összeülünk a kislányokkal és valami vagány étteremben vacsizunk egyet. Kislányok alatt 3 volt egyetemi csoporttársat, de inkább barátnőt kell érteni. :) Minden alkalommal más választ helyet, eszünk desszertet is és tök boldogan nem számolgatjuk sem a pénzt, sem a kalóriákat.

Édes esték ezek. Kár, hogy olyan nehéz őket leszervezni. Minden alkalommal megfogadjuk, hogy a következőig nem várunk két hónapot. Aztán eltelik az idő, az egyik ezen a héten Rómában, a másik a következő héten Athénban, a harmadiknak csak tizedike után alkalmas. Hogy a vizsgaidőszakról, tüszős mandulagyulladásról és más egyebekről már ne is essen szó.

Mondhatnám, hogy ez már tiszta ÖTYE, de még nem vagyunk 30 évesek, szal nem mondom. :D Inkább csak élvezem, amíg tart. Reméljük, hogy jó sokáig.

Nincsenek szavak. Valahol elvesztek félúton az érettségi banket és a soron következő találkozó között. Amire már nem jösz el. Mert te így döntöttél.

Nem ismertük egymást jól, mégis összekötött minket négy boldog-boldogtalan kamasz év, ami nem múlt el nyomtalanul egyikünkből sem akik a "belvárosi iskolában" együtt töltöttük el. Összetartó kis társaságunk az egyetem alatt sem lazult sokat. Talán ennek is köszönhető, hogy kissé részegen, de fontosnak érezted, hogy Sanyival együtt rövidnadrágban és hivatlanul megjelenj az esküvőmön. Hogy lásd A.-t meg Sz.-t meg Sehit, és talán még engem is szívesen.

A fülemben cseng ahogy A. mondja a telefonban, hogy annak ellenére, hogy ő mindig is végletesen elítélte a kiútkeresésnek ezt a formáját, most mégsem haragot vagy szemrehányást érez. Nem ítélkezik, mert nem tud. Mert már nem egy statisztika vagy egy példabeszéd áll a másik serpenyőben (hogy aki eldobja isten ajándékát, az egyetlen életét, az főbenjáró bűnt követ el és sosem kerülhet a mennyországba) -- hanem TE.

Ha tippelnem kellett volna, biztosan nem téged mondalak. Mindig olyannak láttalak, aki magasról tesz mások véleményére, aki szarkasztikus felsőbbrendűséggel figyeli az élet és az emberek faszságait. Okosnak és racionálisnak ismertelek.

Talán épp ezért olyan ijesztő számomra ez az egész. Mert meg vagyok róla győződve, hogy minden eshetőséget és lehetőséget és kiutat számba vettél. És a végén ezt a döntést hoztad meg. És én el sem bírom képzelni, hogy mi lehetett ennyire borzalmasan kiúttalan.

Ijedt vagyok. És még mindig nem tudom teljesen elhinni.

Legyen neked könnyű a föld.

Lehet, hogy másnak is vannak ilyen barátai, nekem most a Zőccség esküvőjén jutott eszembe, hogy nekem nem is egy. Mármint olyan barátok, akikről az ember nem tudná pontosan megmondani, hogy hogy is kerültek az életébe és honnan ez a bizalom. És most nem arról beszélek, hogy én bíznék bennük olyan érthetetlenül, hanem arról, hogy ők bennem.

Na lássuk konkrétabban. Akiken szilárdan érzem ezt a furcsa kezdeti kötődést, azok között két lány és két fiú van. Mindannyiukat az egyetemen ismertem meg.

Az egyikük Kató. A csoporttársaim nagyrésze (akik egy kicsit is ismerték vagy jártak vele közös órára), ki nem állhatta őt. Én nem ismertem egészen adddig, amíg egy tanulmányi úton egymás mögé nem kerültünk a buszon. Hazafelé végig egy műveltségi játékot játszottunk néhány másik diákkal meg oktatóval (holtversenyben első lettem :P, de most nyilván nem ez a lényeg, csak eszembe jutott). Vicces út volt. Na Kató azután ahányszor véletlenül összefutottunk az egyetemen, annyiszor üdvözölt lelkesen, beszédbe elegyedett velem, a többi meg történelem. Mindig határtalanul örült, csupa szuperlatívuszban beszélt rólam (mondjuk ez most is így van), és mivel úgy alakult,h sok időt töltöttünk együtt, nagyon jó barátnők lettünk.

Nene volt a másik lány. Elég antiszoc időszakomat éltem egy időben az egyetemen (mondjuk jobban belegondolva egy kicsit lehet, hogy végig antiszoc voltam a magam módján), nem ültem senki mellett az órákon, két óra között meg Gy.-val bandáztam. Aztán egyszercsak az egyik órán Nene odatelepedett mellém megkérdezve, hogy nem bánom-e. Nem igazán érdekelt, hogy ki ül mellettem, úgyh mondtam neki,h nem. Aztán minden órán mellém ült. Jött utánam, mint egy kis macska. És jó volt. Jó volt vele beszélgetni és hallgatni. Kár, hogy azóta nagyon másfelé sodort minket az élet.

A fiúk közül az egyik BP. Nem vagyok benne biztos, hogy konkrétan fel tudom idézni, hogy mikor és hol találkoztunk először. Annyira mélyen bizalmas viszonyt sem ápolunk, de ha találkozunk és beszélgetünk, akkor mindig azt érzem, hogy valahogy megbízik bennem és elismer engem.

És végül Dénes, aki kapcsán az egész dolog úgy eszembe jutott most. De azt pl. pontosan tudom, hogy vele egy kutatóházas hétvégén cimbiskedtem össze, amit úgy indítottunk, hogy kb. négyen megittunk egy üveg Zubrovkát és kegyetlenül bebasztunk már déután ötre. (Ekkor történt, hogy az üvegben található fűszálat a szemüvegem szárával pecáztam ki, meg hogy beleestünk Mikivel a székbe. Namindegy, szép és vicces emlékek, amiket csak azért írok le, hogy emlékezzek mindig.) Éjjel még ivókártyát is játszottunk. Én nem éreztem, hogy az ivócimboraságnál sokkal közelebb kerültünk volna, de ezután Dénes is mindig megállított pár szóra, kikérte (és kikéri a mai napig a véleményemet) bizonyos dolgokban, szívesen beszélget velem, és kíváncsi a nézőpontomra. Mondjuk aztán közelebb hozott minket a közös angolcsoport, és most jut eszembe, hogy BP is járt velünk egy darabig angolra. Lehet, hogy ezért a bizalom?

Néha tényleg nem értem, hogy miért vonzok bizonyos embereket, másokat meg a legnagyobb igyekezetem ellenére miért taszítok olyan rettenetesen.

Meg lehet ezt fejteni valahogy?

Szóval a változatosság kedvéért most megpróbálom félretenni magam és a körülöttem lévőkre koncentrálni. Tehát, hamarosan itt a nőnap, és az idén megindult egy számomra becsülendő kezdeményezés, aminek az a lényege, hogy elmondjuk a világnak, hogy melyik nőtársunkat, családtagunkat, barátnőnket becsüljük, tiszteljük és miért. Az ötlet nyilván nem kishazánkból származik, de az Üvegplafon is átvette a kezdeményezést és létrehozott egy fb albumot is, ahova a képek kikerülhetnek.

Gondolkoztam rajta, hogy énis készítek egy képet, de aztán rájöttem, hogy nem tudnék csak egyetlen embert kitüntetni. Ez a blog viszont kiváló felület erre (is).

#szupervagy
#ShareHerSuccess
#IWD2015

Büszke vagyok A-ra, mert fel meri vállalni a vágyait és mindent megtesz azért, hogy esélyt adjon magának egy másfajta életre Németországban.

Felnézek FK-re, mert úgy igyekszik kihozni a legtöbbet az életéből, hogy tudja, a jövőben súlyosabb feladat is vár rá, de mégsem csügged.

Hihetetlenül csodálom Szupernagyimat, mert végtelenül türelmes, életvidám és szeretetteljes maradt Papikám egyre romló állapota ellenére is.

Felnézek a Kicsire, mert fantasztikusan ért az emberek nyelvén.

Csodálom Tmi-t, mert egyszerre tudott két iskolába járni, nevelni egy babát és vezetni egy háztartást.

Büszke vagyok Katóra, mert első generációs értelmiségiként a másoddiplomáért és a PhD fokozatért hajt.

Büszke vagyok G. barátnőmre, mert felvállalta, hogy szembenéz önmagával, a hibáival és a vágyaival.

Büszke vagyok Nyanyettre, mert rengeteg erő és akarat van benne.

Felnézek Keresztanyumra, mert két kamaszfiú nevelése mellett elvégezte a főiskolát és lenyelvvizsgázott.

Büszke vagyok Nagynénémre, aki sikeres harcot vív a rákkal.

Jó érzés, hogy a körülöttem lévő családtagok és barátnők ilyen klassz emberek, akik jó példát mutatnak. Remélem, ők is érzik, hogy van mire büszkének lenniük. Bárcsak erről szólna igazából a nőnap.