Holdvilág

Valmikor januárban még olyan terveim is voltak, hogy indítok egy új blogot és mesélek az időszakról, ami beköszöntött, és ami számos kihívást tartogat még. Szentül hittem, hogy tudok olyat mondani, ami másokat is érdekelhet, ami praktikus lehet, ami segíthet. Még az is lehet, hogy tényleg tudnék ilyet mondani, bár már egyáltalán nem hiszek benne olyan nagyon.

Viszont időm, na az nincs rá. Ha az ember rendesen akar csinálni egy blogot, az legalább napi 0,5-1 óra energiabefektetés. Mert akkor már érdemes csinálni hozzá vmi közösségi oldalt és tolni a kontentet. Nekem jelenleg napi 20 üres percem sincs.

Túlzásnak hangzik, pedig nem az. Ébredéstől este kb. fél 9-ig folyamatosan le vagyok kötve, és utána jönnek az olyan dolgok, mint a háztartás felszínen tartása (a teljes kitakarítás lassan csak egy álom lesz), a macska gondozása, a tanulás és ha még bírom, akkor egy kicsi olvasás rekreációs céllal.

Ebbe nem fér bele egy új blog. Ebbe még egy barátnős vacsi is csak akkor fér bele, ha az illető házhoz jön és eszik velem meg a gyerekekkel. :D Áldás, hogy vannak olyan barátnőim, akik ezt bevállalják. :) <3

Tepi ma azon sajnálkozott, hogy nem tudott nekem virágot rendelni, mire mondtam neki, hogy ezen igazán kár görcsölnie, elvégre ez a nap se különbözik olyan nagyon a többitől. Mivel nekem minden nap nőnap. Mondjuk ezt nem annyira értette, úgyhogy elmagyaráztam neki.

Merthogy a nőnap ugyebár nem arról szól, hogy a csodás csajoknak viszünk pár szál gazt, mer úgy illik oszt jóvan. A nőnap eredetileg sokkal inkább az egyenjogúságért vívott harcról szólt (és boldogabb országokban szól ma is). Arról, hogy milyen sokat elértünk már ezen az úton akkor is, ha még nagyon messze a cél.

Na ezért merem azt mondani, hogy nekem minden nap nőnap. Mert javarészt olyan férfiak vesznek körül a munkahelyemen, a barátaim között és a családomban, akik teljes mértékig egyenlő félként kezelnek engem. Nem kérdezik meg az állásinterjún, hogy akarok-e gyereket és ha igen, mikor nem. Kiveszik a részüket a házimunkából. A családi ügyeket a férj és a feleség közös döntésének tekintik -- pénzügyi téren is! Sokszor kikérik a véleményemet, és számít nekik, hogy mit mondok. Társként, partnerként, egyenrangú félként kezelnek.

Nem szolgaként és nem királylányként.

Szerencsés vagyok, hogy én így élhetem meg a kapcsolatomat az engem körülvevő, az életemet nagyban befolyásoló férfiakkal.

Nekem tényleg minden nap nőnap. Virág nélkül is. :)

Ahogy Nyanyett szokta mondani, lassan hagyományt teremtve úgy kéthavonta összeülünk a kislányokkal és valami vagány étteremben vacsizunk egyet. Kislányok alatt 3 volt egyetemi csoporttársat, de inkább barátnőt kell érteni. :) Minden alkalommal más választ helyet, eszünk desszertet is és tök boldogan nem számolgatjuk sem a pénzt, sem a kalóriákat.

Édes esték ezek. Kár, hogy olyan nehéz őket leszervezni. Minden alkalommal megfogadjuk, hogy a következőig nem várunk két hónapot. Aztán eltelik az idő, az egyik ezen a héten Rómában, a másik a következő héten Athénban, a harmadiknak csak tizedike után alkalmas. Hogy a vizsgaidőszakról, tüszős mandulagyulladásról és más egyebekről már ne is essen szó.

Mondhatnám, hogy ez már tiszta ÖTYE, de még nem vagyunk 30 évesek, szal nem mondom. :D Inkább csak élvezem, amíg tart. Reméljük, hogy jó sokáig.

Nincsenek szavak. Valahol elvesztek félúton az érettségi banket és a soron következő találkozó között. Amire már nem jösz el. Mert te így döntöttél.

Nem ismertük egymást jól, mégis összekötött minket négy boldog-boldogtalan kamasz év, ami nem múlt el nyomtalanul egyikünkből sem akik a "belvárosi iskolában" együtt töltöttük el. Összetartó kis társaságunk az egyetem alatt sem lazult sokat. Talán ennek is köszönhető, hogy kissé részegen, de fontosnak érezted, hogy Sanyival együtt rövidnadrágban és hivatlanul megjelenj az esküvőmön. Hogy lásd A.-t meg Sz.-t meg Sehit, és talán még engem is szívesen.

A fülemben cseng ahogy A. mondja a telefonban, hogy annak ellenére, hogy ő mindig is végletesen elítélte a kiútkeresésnek ezt a formáját, most mégsem haragot vagy szemrehányást érez. Nem ítélkezik, mert nem tud. Mert már nem egy statisztika vagy egy példabeszéd áll a másik serpenyőben (hogy aki eldobja isten ajándékát, az egyetlen életét, az főbenjáró bűnt követ el és sosem kerülhet a mennyországba) -- hanem TE.

Ha tippelnem kellett volna, biztosan nem téged mondalak. Mindig olyannak láttalak, aki magasról tesz mások véleményére, aki szarkasztikus felsőbbrendűséggel figyeli az élet és az emberek faszságait. Okosnak és racionálisnak ismertelek.

Talán épp ezért olyan ijesztő számomra ez az egész. Mert meg vagyok róla győződve, hogy minden eshetőséget és lehetőséget és kiutat számba vettél. És a végén ezt a döntést hoztad meg. És én el sem bírom képzelni, hogy mi lehetett ennyire borzalmasan kiúttalan.

Ijedt vagyok. És még mindig nem tudom teljesen elhinni.

Legyen neked könnyű a föld.

Lehet, hogy másnak is vannak ilyen barátai, nekem most a Zőccség esküvőjén jutott eszembe, hogy nekem nem is egy. Mármint olyan barátok, akikről az ember nem tudná pontosan megmondani, hogy hogy is kerültek az életébe és honnan ez a bizalom. És most nem arról beszélek, hogy én bíznék bennük olyan érthetetlenül, hanem arról, hogy ők bennem.

Na lássuk konkrétabban. Akiken szilárdan érzem ezt a furcsa kezdeti kötődést, azok között két lány és két fiú van. Mindannyiukat az egyetemen ismertem meg.

Az egyikük Kató. A csoporttársaim nagyrésze (akik egy kicsit is ismerték vagy jártak vele közös órára), ki nem állhatta őt. Én nem ismertem egészen adddig, amíg egy tanulmányi úton egymás mögé nem kerültünk a buszon. Hazafelé végig egy műveltségi játékot játszottunk néhány másik diákkal meg oktatóval (holtversenyben első lettem :P, de most nyilván nem ez a lényeg, csak eszembe jutott). Vicces út volt. Na Kató azután ahányszor véletlenül összefutottunk az egyetemen, annyiszor üdvözölt lelkesen, beszédbe elegyedett velem, a többi meg történelem. Mindig határtalanul örült, csupa szuperlatívuszban beszélt rólam (mondjuk ez most is így van), és mivel úgy alakult,h sok időt töltöttünk együtt, nagyon jó barátnők lettünk.

Nene volt a másik lány. Elég antiszoc időszakomat éltem egy időben az egyetemen (mondjuk jobban belegondolva egy kicsit lehet, hogy végig antiszoc voltam a magam módján), nem ültem senki mellett az órákon, két óra között meg Gy.-val bandáztam. Aztán egyszercsak az egyik órán Nene odatelepedett mellém megkérdezve, hogy nem bánom-e. Nem igazán érdekelt, hogy ki ül mellettem, úgyh mondtam neki,h nem. Aztán minden órán mellém ült. Jött utánam, mint egy kis macska. És jó volt. Jó volt vele beszélgetni és hallgatni. Kár, hogy azóta nagyon másfelé sodort minket az élet.

A fiúk közül az egyik BP. Nem vagyok benne biztos, hogy konkrétan fel tudom idézni, hogy mikor és hol találkoztunk először. Annyira mélyen bizalmas viszonyt sem ápolunk, de ha találkozunk és beszélgetünk, akkor mindig azt érzem, hogy valahogy megbízik bennem és elismer engem.

És végül Dénes, aki kapcsán az egész dolog úgy eszembe jutott most. De azt pl. pontosan tudom, hogy vele egy kutatóházas hétvégén cimbiskedtem össze, amit úgy indítottunk, hogy kb. négyen megittunk egy üveg Zubrovkát és kegyetlenül bebasztunk már déután ötre. (Ekkor történt, hogy az üvegben található fűszálat a szemüvegem szárával pecáztam ki, meg hogy beleestünk Mikivel a székbe. Namindegy, szép és vicces emlékek, amiket csak azért írok le, hogy emlékezzek mindig.) Éjjel még ivókártyát is játszottunk. Én nem éreztem, hogy az ivócimboraságnál sokkal közelebb kerültünk volna, de ezután Dénes is mindig megállított pár szóra, kikérte (és kikéri a mai napig a véleményemet) bizonyos dolgokban, szívesen beszélget velem, és kíváncsi a nézőpontomra. Mondjuk aztán közelebb hozott minket a közös angolcsoport, és most jut eszembe, hogy BP is járt velünk egy darabig angolra. Lehet, hogy ezért a bizalom?

Néha tényleg nem értem, hogy miért vonzok bizonyos embereket, másokat meg a legnagyobb igyekezetem ellenére miért taszítok olyan rettenetesen.

Meg lehet ezt fejteni valahogy?

Szóval a változatosság kedvéért most megpróbálom félretenni magam és a körülöttem lévőkre koncentrálni. Tehát, hamarosan itt a nőnap, és az idén megindult egy számomra becsülendő kezdeményezés, aminek az a lényege, hogy elmondjuk a világnak, hogy melyik nőtársunkat, családtagunkat, barátnőnket becsüljük, tiszteljük és miért. Az ötlet nyilván nem kishazánkból származik, de az Üvegplafon is átvette a kezdeményezést és létrehozott egy fb albumot is, ahova a képek kikerülhetnek.

Gondolkoztam rajta, hogy énis készítek egy képet, de aztán rájöttem, hogy nem tudnék csak egyetlen embert kitüntetni. Ez a blog viszont kiváló felület erre (is).

#szupervagy
#ShareHerSuccess
#IWD2015

Büszke vagyok A-ra, mert fel meri vállalni a vágyait és mindent megtesz azért, hogy esélyt adjon magának egy másfajta életre Németországban.

Felnézek FK-re, mert úgy igyekszik kihozni a legtöbbet az életéből, hogy tudja, a jövőben súlyosabb feladat is vár rá, de mégsem csügged.

Hihetetlenül csodálom Szupernagyimat, mert végtelenül türelmes, életvidám és szeretetteljes maradt Papikám egyre romló állapota ellenére is.

Felnézek a Kicsire, mert fantasztikusan ért az emberek nyelvén.

Csodálom Tmi-t, mert egyszerre tudott két iskolába járni, nevelni egy babát és vezetni egy háztartást.

Büszke vagyok Katóra, mert első generációs értelmiségiként a másoddiplomáért és a PhD fokozatért hajt.

Büszke vagyok G. barátnőmre, mert felvállalta, hogy szembenéz önmagával, a hibáival és a vágyaival.

Büszke vagyok Nyanyettre, mert rengeteg erő és akarat van benne.

Felnézek Keresztanyumra, mert két kamaszfiú nevelése mellett elvégezte a főiskolát és lenyelvvizsgázott.

Büszke vagyok Nagynénémre, aki sikeres harcot vív a rákkal.

Jó érzés, hogy a körülöttem lévő családtagok és barátnők ilyen klassz emberek, akik jó példát mutatnak. Remélem, ők is érzik, hogy van mire büszkének lenniük. Bárcsak erről szólna igazából a nőnap.

Nyilván levágós, hogy mennyire rémesen érzem magam. És hogy mennyire nem tud segíteni senki. És nem tudom, hogy hogy segítsek magamon. Lehet, hogy tényleg őszintén szembe kell néznem önmagammal. Mindennel. És próbálom is.

"Tedd vagy ne tedd, de ne próbáld."

Nem hiszem, hogy bárki segíteni tud ebben a helyzetben. Néha próbálom azt hinni, hogy végülis mindegy, hogy hogyan döntök, mert pont úgy lesz jó. Mert hoz majd jó dolgokat a rossz mellé. Csak ez a lebegés ilyen nehéz.

"jó megértettem

szar kurvaszar

nincs nyugtod odabent

nincs nyugtod otthon

nincs nyugtod velem

és mindenki basztat hogy semmi se jó

te meg ha belepusztulsz se fogsz mindenkinek megfelelni"

Nyilván ez és így fáj a legjobban. A barátaim elé is képtelen vagyok igazán kiállni. Tudom, hogy ha saját magammal elrendezem a dolgot, akkor mind ott lesznek mellettem és támogatni fognak. Mert még a hibáimmal együtt is szeretnek.

"Respect és kitartás! Mindig hajnal előtt a legsötétebb az éjszaka."

"Őszintén sajnálom, hogy ennyire magad alatt vagy, bármi is áll a hátterében. De soha ne feledd: ez nem szégyen. Az én szememben paradox mód az igazán erős az, aki a gyengeségét is emelt fővel, őszintén felvállalja. Kitartást!"

Az utóbbi hetekben sokat sírtam, de ma gyakorlatilag bármitől sírva tudok fakadni. Például ezektől a soroktól is.

A kontrollon is bepánikoltam, amikor a kedves, de kissé ügyetlen vérvételes hölgyhöz kerültem. Ugyanahhoz, aki a múltkor félóráig próbálta összerakni a kémcsőt, a tűt és az egyéb kellékeket, miközben minden kiesett a kezéből. Ma megszúrt, aztán megpróbálta leragasztani a tűt, de közben vmit elrontott, mert nem jött a vér. Mondtam neki, hogy inkább húzzuk ki akkor a tűt és szúrjon másik vénát. Kihúzta, erre spriccolt a vér. Majdnem elájultam. Meg persze megijedtem, hogy ha a másik karomon is elrontja, akkor micsinálunk. Úgyhogy ültem a székben félig fekve, folyt a könnyem és próbáltam nem totálisan elveszteni a kontrollt. Szegény megijedt és mindenhogy segíteni próbált. Nyugtatott ahogy csak tudott. Amikor fölém hajolt, megérintette a medálomat, elmosolyodott és azt kérdezte: "holdacska?". Megnyugodtam. Tudtam, hogy jó kezekben vagyok.

Egyébként hamar végeztem a kórházban, mert a doki ment vmi előadást tartani, és ahogy mentem a metróhoz, az aluljáróban furulyázott egy férfi. Egy nagyon ismerős darabot játszott. Azt hiszem, mi is játszottuk valamikor régen, sok-sok évvel ezelőtt. Szépen zenélt. És nekem az jutott az eszembe, hogy "én csak a zenészeknek adok". Megálltam, belenyúltam a táskámba a pénztárcámat keresve. Láttam a szemem sarkából, hogy figyel. Volt nálam egy százas, meg egy ötvenes, és némi még apróbb. Elkezdtem kiválogatni a százast meg az ötvenest, de aztán inkább felmarkoltam az egészet és odaadtam neki. Eltartotta a furulyát a szájától, azt mondta "New York?" és kacsintott. Szép napot kívántam neki és tovább mentem. De a lépcső tetején már sírtam. A Lehelen leszálltam és visszafordultam. Visszamentem, hogy leüljek mellé kicsit az aluljáróban.

Nem örült neki, hogy ott ülök, mert rontottam az esélyeit, de azért nem volt goromba vagy ilyesmi. Egy cigi erejére abba is hagyta a zenét és beszélgetett velem. Nem mentünk bele túl személyes témákba. Leginkább sírtam kicsit és hallgattam ahogy kocsmabölcselkedik. Nem akarom őt megítélni az együtt töltött negyedóra alapján, mint ahogy ő sem ítél meg engem. Néhány járókelő furcsán nézett ránk, pénzt senki nem adott amíg ott voltam. Nem bántam meg, hogy odaültem mellé.

A sebezhetőség bátorrá tesz. Ha már mindent elvesztettél, akkor nem tudnak bántani. Senki és semmi.

Bemutatom a blog szereplőit, nem fontossági sorrendben és valószínűleg a teljesség igénye nélkül.

M.
Csodálatos barátom. Bikanyakú, négerorrú, legjobb humorú. Aki úgy szeret, ahogy vagyok.

A.
Legeslegrégebbi legjobb barátnőm. Már az ovi óta. Meg a zsenik szakkörében. Meg a gimiben. És azóta is, mindig. Aki tényleg betartotta, hogy mi mindig barátok leszünk, és ezért nagyon szeretem.

G. barátnőm
Együtt sakkoztunk és megvigasztaltam, mikor a táborban sírt. Azóta töretlenül barátnőm. Szőke.

T.
Barátom. Mindig tudja, hogy mit akarnak hallani a lányok. Rendszerint azt mondja nekik. A vesémbe lát.

E.
Fiatal barátnőm, aki T. kedvese. Csajos bulik emlékei kísérnek minket.

G. barátom
Úgy barátkoztunk össze, hogy egymás mellett ültünk a buszon. Nagyon jókat lehet ám vele beszélgetni. Nagyon. És sose fogadok szót neki, de azért szeret.

Sehi
Van benne valami egyszerre melankolikus és végtelenül vidám. Igazi femme fatale. Kreatív. Az egyik legszebb lány, akit ismerek.

Gy.
Exem. Fura. :)

Nyanyett
Egyetemi barátnőm a gólyatábor óta. Nagyon különbözőek vagyunk és mégis. Ha Pestre költözünk, jó lesz, hogy ő már ott van.

Ofélia
Laktunk együtt az egyetem alatt, azóta közeli barátnőm. Ő a tipikus példa arra, hogy kicsi a bors, de erős.

D.
Tesókám. Nincs, aki nála jobban ismerne.

Anyám
Eszméletlen finomakat főz, és rendszerint akkor telefonál, mikor vacsorázok.

Apám
Szeretnék hasonlítani rá.

Papikám
Apai nagyapám. Kislánykoromban azt gondoltam, ő a világ legokosabb embere. Tulajdonképpen igazam volt.

Szupernagyim
Apai nagymamám. Humor és végtelen türelem jellemzi. Ő a család lelke.

Gonoszmáté
Gonosz velem, ezért amikor kedves, az ünnepnap.

P.
Szerelmem, kedvesem, párom, lelki társam, másik felem, kuktám, macskám, aki a zuhanyrózsát tartja miközben hajat mosok, hogy ne fázzak.

Ja igen, és én:
ithil

Hamarosan átgyalogolunk a következő esztendőbe, úgyhogy ideje megejteni a szokásos év végi összegzést, évértékelést és az esetleges fogadalmakat.

Ami az évértékelést illeti, igazán nem panaszkodhatok, szépséges, kiegyensúlyozott, boldogságos évem volt, amilyen még sose. Még a maga nehézségeivel is. Tehát:

- elköltöztünk eddigi életem legklasszabb albérletébe
- azt hiszem, lassan kijelenthetem, hogy megtanultam főzni (sőt, karácsonyra szakácskönyvet kaptam)
- letettem az összes vizsgámat, eztán már csak a szigorlat van hátra jövőre
- mindenféle apró öröm ért, amiért érdemes
- azért megvolt az idei trauma is, a szokásos szakmai para
- lett egy jó kis munkám, ami most januárban fog befejeződni
- rájöttem, hogy a kutyákat is szeretem
- szereztem néhány új barátot
- elkezdtem sportolni, erősödni

És akkor most jöhetnek a tervek 2013-ra:

- meglátogatni A.-t Berlinben
- körbebiciklizni a Balatont
- megfogni egy kisbabát
- megírni legalább 3 cikket
- fogyni legalább 3 kilót

És akkor hajrá. Boldog Új Évet mindenkinek!

Akartam már mesélni, hogy milyen piszok szerencsés vagyok. Kezdjük ott, hogy tervezett gyerek voltam, kedves szüleim már nagyon várták, hogy legyek, és egészen egészséges voltam. Mondjuk Anyám kicsit aggódott az elején, úgyhogy éjszakákat virrasztott az ágyam mellett azt nézve, lélegzem-e.

Van nekem továbbá Tesókám. Kicsi köztünk a korkülönbség, együtt nőttünk fel, és most telt el a leghosszabb idő, hogy nem laktunk együtt. Nem hiszem, hogy van ember, aki nála jobban ismer. Gyerekként mindig azt kívántam, hogy bárcsak a fejébe láthatnék - ma már tudom, hogy egy kicsit mindig odaláttam. :)

Most jönnek azok a részek, amik már nem számítanak manapság olyan szokványosnak. A szüleim nem váltak el. Lassan 30 éve házasok, szerintem elég boldogok is. Szeretnek minket, és ezt rendszeresen ki is mutatják. Támogatásuk megnyilvánul érzelmiekben, és ha kérjük, akkor erejük szerint akár anyagiakban is. Élnek tovább a nagyszüleim is, mind a négy. Nagyon szeretnek minket, ha tudnak, akkor eljönnek a családi ünnepeken - apai nagyszüleim pl. több, mint 20 éve mindig velünk töltik a szentestét. Szupernagyim amúgy is nagyon szuper: fiatal és fiatalos nagymama, aki töretlen humorérzékkel gondoskodik Papikámról.

És még tudom fokozni. Apám testvérének és a férjének részben ugyanaz a baráti köre, mint Anyáméknak, így lehet az, hogy van 4 család, akik rendszeresen összejárnak (kb. 2-3 hetente) valamelyiküknél főzni, beszélgetni. Anyám öccse és a felesége a keresztszüleim. Az uncsimékkal együtt nőttünk fel, nagyon sokat játszottunk gyerekként. Anya minden nap felhívja keresztanyámat.

Ezen kívül szoros még a családi kapcsolat Szupernagyim öccsének özvegyével, aki harmadik nagymamánk, illetve az ő gyerekével és annak családjával. A másoduncsim olyan, mintha elsőfokú unokatestvérem lenne. Úgy is szoros a családi kapocs, hogy ők többszáz kilométerre laknak.

Amúgy ezen kívül is tök sok dolog miatt érezhetem magam szerencsésnek. Elsősorban P. miatt. Aztán a barátaim miatt, akik vannak szép számmal és elviselik/megértik a hülyeségeimet. És egész eddigi életemben azt csinálhattam, amit szeretek és élvezek. Én már elmondhatom, hogy volt 25 jó évem. :)