Vagy riadt háziállat. Ahogy jobban tetszik. Vagy katasztrófa. Sorscsapás. Csak a pénzt viszem. Kenyérpusztító.
A túl sokféle iránytól, a millió feladattól, a nyomástól, a határidőtől, a feladat átláthatatlanságától megriadok és megdermedek, mint a szarvas a reflektorfényben.
Sokszor félek felvállalni a hibázás lehetőségét. Nem akarok hibázni. Aki hibázik, az nem alkalmas. Aki nem alkalmas, azt elküldik.
A diák szerepe biztonságos. Egy diáknak nem kell mindent tudnia. Egy diák hibázhat. Ott van mellette aki oktatja, ő jobban tudja, ő kijavíthatja, ő kijavítja.
nem lehet örökre diáknak lenni
Az az általános tapasztalat a világban, hogy bár szeretnénk azt hinni, hogy minden ok-okozat elvén működik, sajnos kurvára nem így van. Néha annak a hite is megnyugtató lenne, hogy ha valami rossz történik, akkor cserébe lesz majd valami jó is.
Én nem hiszek már abban, hogy minden ember megfizet a csalásért, az aljas tettekért (ha ez tényleg így lenne, politikusaink is kevésbé lennének bátrak az aljasságokban), de sokszor érzem úgy, hogy a jó dolgokért viszont megfizetünk.
Egy dolog azonban biztos. Ha az ember elfojt, akkor annak meglesz a böjtje. A néhány órányi, napnyi viszonylagos nyugalomra ezerszeres erővel üt rajta újra a szorongás, a szomorúság, a félelem.
A hiány. A hiányod. A kétségeim. A kérdéseim. A félelmeim. A korlátaim. A bűntudatom.
(ez már rég nem arról szól, hogy elengedlek-e. nekem efölött már rég nincs hatalmam)
Folyamatosan agyalok. Többek között arról is, amit a pszichomókus mondott. De egyszerűen nem látom át, nem tudom megfejteni, nem találom a kulcsot. Nem tudom, hogy miért így élem meg a dolgokat. Nem tudom elmagyarázni az okát. Csak próbálom megérteni.
Csak azt látom magam körül, hogy kizárni valakit, elutasítani valakit, az mindig haragból fakad. Lehet, hogy egy része önvédelem, de nem tudok olyan példát mondani, aki ne érzett volna haragot is.
Szösz neheztelése (haragja) irányomba sosem múlt el. Annyira elutasító volt, amivel hosszú tipródás és próbálkozás után nem tudtam mit kezdeni. Úgy éreztem,h énis hibás vagyok. A bűntudat csak nagyon lassan hagyott alább. Igyekeztem,h ne így alakuljon, de végül ez lett.
A Kicsire annyira haragudott (haragszik) Tomi, hogy mindent megtett, hogy még az emlékét is kitörölje.
Hevi képtelen Tmihez szólni, vagy szeretettel gondolni rá. Leginkább sehogy nem beszél róla. Valahogy mindenki úgy gondolja, hogy a harag, a megbántottság nem múlik el belőle. Nem tudom, pontosan mi történt köztük, hogy ez így alakult, de még kívülről nézni is rossz.
J. soha többé nem szólt Tepihez, nem vette fel a telefont, nem válaszolt az üzenetekre, kiradírozta.
Hát nekem ne mondja senki, hogy ennyi szeretetlenséget, haragot könnyű elfogadni. Hol van a megbocsátás? Hol van az egymás iránt érzett szeretet és tisztelet? Kitörölték magukból az összes boldog emléket?
Én nagyon sok mindent elfelejtek. Remélem, hogy tényleg nem őrzök haragot mélyen sem. Bizakodó fajta vagyok. Általában járnak a második (harmadik) esélyek. Nem ugyanúgy, de járnak. És a segítséget, a szeretetet nem felejtem el. Én nem felejtek el szeretni. Minden szép, boldog emlék el van raktározva. Nem törlök ki senkit.
És nem értem azokat, akik nem így vannak. Egyszerre dolgozik bennem, hogy legyek empatikus, igyekezzek megérteni mások motivációit és érzéseit. És az is, hogy "ne tégy olyat mással, amit magadnak nem kívánnál" — bennem ez a mondás valahogy mindig úgy csapódott le, hogy ami nekem rossz, az rossz másnak is – az rossz másnak is, ami nekem rossz. Mintha mindannyian egészen hasonlóan lennénk összerakva. És minden egyes alkalommal, mikor azt látom, hogy valaki radikálisan nem úgy működik mint én, megijedek. Mi segít így eligazodni, ha még a saját megítélésemben sem bizakodhatok?
***
Fájok. Félek.
Ki ad reményt? Mi ad reményt?
Esik a hó. Kavarog. Jó nézni az ablakból, úgyhogy elhúztam a függönyöket.
Fáj. És sajnálom. És félek. De nem bánom. Egyetlen percet se. Egyetlen mozdulatot sem. Egy sem volt hazug. Egy sem akart ártani. És megmarad minden kitörölhetetlenül. Ha nem akarod, akkor is. Efelett már senkinek nincs hatalma. Egy részed, egy kicsiny darabkád örökre továbbél bennem. Megőrzöm, ne félj, a legnagyobb becsben és szeretetben.
Egyszer azzal próbáltak vígasztalni, hogy egy fiú miatt nem éri meg sírni. Megpróbáltam nekik elmagyarázni, hogy csak és kizárólag úgy éri meg. Senki és semmi más miatt nem éri meg szenvedni és szomorúnak lenni, csak azokért, akiket szeretünk.
Még mindig esik a hó. Az egyetlen jó dolog a télben. Meg a karácsony.
Hullámzok.
Találtam egy tumblr oldalt. Vannak rajta igazán jó írások. Sírtam rajtuk. Például ez a kettő:
— http://kepzeldel.tumblr.com/post/84530097453/az-utolso-tanc
— http://kepzeldel.tumblr.com/post/109337168728/te-meg-en
Szerintetek én nem kérek segítséget. Sose. Alkatilag vagyok rá képtelen. De most látom énis,h segítségre lenne szükségem. Az öngyilkosság, önmagunk bántása mindig segélykiáltás. Én nem akarom bántani magam. Én most kiáltok: segítsetek!
De nem tudtok. Senki sem oldhatja meg helyettem. Bezártam magam a problémába és kiejtettem a kulcsot a rácsok között.
Van olyan, hogy már késő? Hogy rájössz a megoldásra, de már nem az a megoldás?
"egy kis mese ahova a valóság elől menekültél és szerintem ő is" ----- Egy kis mese. Megírom ezt a mesét.
Kishit (http://www.muut.hu/korabbilapszamok/035/kemeny.html)
Ilyen az életközépi válság? Most szokás mindent felégetni és újrakezdeni? Vagy belesüppedni a megszokottba? Vagy van középút, ahonnan látni a fényt?
Néha arra gondolok, hogy mindentől és mindenkitől távol lenne a legbiztonságosabb. Úgy senkit sem bánthatok. Elfutnék a felelősség elől? Lehet. Mekkora az esély, hogy én mégegyszer ilyen helyzetbe kerülök? Van, aki szerint ebből biztosan tanulok és legközelebb nem csúszok bele. De ehhez erősebb falakat kellene építeni. Ehhez kevésbé kellene kíváncsinak lenni másokra. Ehhez nem lenne szabad ilyen kendőzetlenül belegyalogolni mások életébe. Gátlások nélkül. Félelemtelenül. De ha gátlásokból és félelemből építek falat, akkor nem ugyanúgy elveszítem magam?
Amikor az ilyen kérdésekig jutok, akkor mindig az tolakodik be a fejemben,h kapával a kézben a kemény munka közben pont leszarnám az egészet. Boldogok a lelki szegények, mert övék a mennyeknek országa.
Vígasztalan vagyok.
Van Móra Ferencnek egy regénye, az Aranykoporsó. Még a gimiben olvastam. Abból van ez a néhány sor:
"Az ember nem azt szereti, akit akar, hanem akit tud."
"- Azt mondd meg nekem, anyám, van-e nekem lelkem?
A császárné szeméből kiszaladt a könny. Ráperdült kis Tit hajára. Minden gondolkozás nélkül felelt.
- Ha fáj, kis Tit, akkor van.
- Akkor jó, anyám - sóhajtott kis Tit megkönnyebbedve. - Akkor nekem már régen van lelkem, mert régen fáj."
Úgy szeretnék neked egy jó nevet választani. Mert már nem TT. Definiálnom kell téged, hogy lassan megérthessem a helyedet az életemben, amit választottál magadnak, amibe én kényszerítettelek, ami így alakult. SirM. Ez szerintem még talán tetszeni is fog. :)
A Soproni Virágének is sokszor eszembe jut:
Eredeti írásmóddal:
Mai írással:
Ha ez nem vegytiszta őszinteség, akkor semmi.
Még mindig esik a hó. Még mindig szép.
Közben végtelenítve pörög ez a szám:
Nem tudom, hogy mikor és hogyan kezdtem el rettegni a hétköznapok nyugodt áramlásától.
Akkor most úgy őszintében. Ez momentán két probléma. Előszöris a koncert nem az én terepem. Tömegiszony, szorongás. Fejeljük ezt meg némi görcsös megfelelni akarással. Nagyszerű, meg is volnánk a dolog első felével.
Másodszor: nem szeretek versenyezni excsajokkal, barát-barátnőkkel, potenciális jelöltekkel, csop.társakkal.. tehát senkivel. Rendszerint feltartott kézzel lépek egyet hátra. My weak point, sorry.
De most nem akarok feltartott kézzel meghátrálni. Most nagyon akarok bízni. Adok egy esélyt magamnak is ezzel kapcsolatban. Hátha.
Hogy mi lesz a koncerttel? Fogalmam sincs. Tök jó lenne legyőzni a félelmeimet és jól érezni magunkat. De közben egy kis gonosz (realista?) hang folyamatosan azt suttogja,h ha én nem lennék, akkor ő most az Exszel menne és jól is érezné magát - mert vele lehet.
Ja igen, és utálom (magam),h annyira kedves és megértő,h a hülye paráim miatt képes lenne kihagyni a koncertet.
Valaki ellopta a szeptembert. És évek telnek el hetek alatt. És csak néhány jelentősebb momentumra emlékszel. Miközben felidézve az eltelt időt, tudod, hogy boldog voltál/vagy.
Annyi minden történik, hogy még visszaidézni is hosszú idő, megemészteni meg majdnem lehetetlen. Majd nyugisabb időkben rágódok rajtuk többet. Ha.
Különben meg néhány nagyon kedves momentum:
- Gonoszmáté észreveszi még azt is,h mennyire félek az idegenektől: "Nyugii, ezek csak emberek. Csak egy angyal van bent [értsd: a kedvese]."
- "Hát ha önbizalom kell...: JÓ VAGY"
- megkaptam életem első mézeskalácsszívét :)
Apám ráébresztett egy érdekes dologra, ami nekem még eszembe sem jutott. Nem részletezném, hogy pontosan hogy jutottunk idáig az eszmefuttatásban, de apám közölte, hogy bizony én már sokkal keményebb helyzetből is kimásztam, mint ez a mostani, sőt, sokkal keményebben viseltem a dolgot.
Néztem rá nagy kerek és értetlen szemekkel. Ő most komolyan a 4 évvel ezelőtti agyvérzésemről beszél, ami azóta tünetmentes és köszjólvagyok??? --- Arról beszélt.
És akkor leesett. Féltettek engem. Féltek, hogy meggyógyulok-e. Féltek, hogy megmaradok-e. És nem ez a pláne. Hanem, hogy én egy percig sem féltem. Amikor a doki azt mondta a kórházból való hazaengedésem napján,h lehet hogy agydaganat okozta a bevérzést és el kell még végezni néhány vizsgálatot, akkor meglepődtem. És aztán itthon csak egyetlen embernek mondtam el (anyámék benn voltak a dokinál, nekik nem kellett). És még aznap este arra gondoltam az ágyamban feküdve, hogy ha kiderül,h daganat, én akkoris befejezem az egyetemet csak közben olyanokat is megcsinálok, amiket a következmények miatt amúgy nem mernék. És aztán nem gondoltam többet rá. Nem akartam rágondolni. Csak elmentem a vizsgálatokra és pont.
Anyámék azt látták, hogy meghalhatok. Én a lehetőséget láttam,h bátrabb lehetek. Nem félek meghalni. Élni jobban félek.
Már nem először álmodtam, hogy egy hatalmas épületben menekülök, ami egyszerre iskola meg valami más is (most épp egy irodaépület). Sok lépcső, sok ajtó, emeletek, lift. Nagy ablakok. Kis tériszony érzés, de nem olyan bénító félelem, mint amikor azt álmodom, hogy egy lépcsőn guggolok, ami lejt.
Fogalmam sincs, mit jelenthet egy-egy ilyen álom. Főleg mivel mindig szerepelnek benne mások is. Nagyon filmszerű volt most és nem akartam felébredni. Pedig féltem.
