Holdvilág

Kimondottan utálom az anyák napját. Kimondottan utálom, hogy anyám milyen felhajtást képes csinálni belőle. Kimondottan utálom, hogy kötelezően hálát kell adnom azért, hogy a világra szültek, holott én nem kértem ezt, ez nem az én döntésem volt.

L sosem felejt el anyák napján felköszönteni, amióta fel tudja fogni a kis eszével, hogy mire való ez az ünnep. Sőt, többször hívott már el az óvodai/iskolai ünnepségre is - az más kérdés, hogy az anyja kijelentette, hogy meg ne merészeljek ott jelenni, mivel ezek az ünnepségek az _ÉDESANYÁKNAK_ szólnak. Bekaphatja.

Amióta két éve fültanúja voltam, hogy hogyan viselkedik az anyáknapjával kapcsolatban, azóta tudom, hogy ezt a meccset már rég elbukta. Covid volt, L nálunk töltötte a hétvégét. Megbeszéltük, hogy mindenképpen felhívja azért majd Tm-t, hogy felköszöntse. Emlékszem, engem reggel egy maga készítette kis képeslappal ébresztett, rajz volt rajta és ákombákom írás, hogy boldoganyáknapját. Nagyon meghatódtam. :) Mondta, hogy az anyjának is szeretne rajzolni valamit, én meg buzdítottam, hogy csinálja, biztosan nagyon fog örülni neki. Aztán délután skype-oltak és L büszkén mutatta az anyjának a rajzot amit készített. Mire az anyja elkezdte fullba kritizálni, hogy "csak ennyi?", "virágot miért nem rajzoltál?" stb. Még hallgatni is rossz volt...

Aztán tegnap reggel is kis kedves cetlivel várt L, amin szép írással, szívecskével ott volt, hogy boldog anyák napját. Anyám és nagymamám is kapott egyet-egyet. Este pedig felhívhatta az anyját, hogy őt is megköszöntse. Nagyon rövid telefon volt, csodálkoztunk is. Aztán mikor hozta le a szennyesét, láttam rajta, hogy lógatja az orrát. Kiderült, hogy az anyja nem engedte, hogy elmondja azt a verset, amit az ünnepségre megtanult, helyette azt kérte (!), hogy az orgonaágát énekelje el a gyerek. L viszont nem énekelt, mert nem akarta felébreszteni az öccsét, erre az anyja mondta, hogy akkor ennyi. Teljesen össze volt törve szegény gyerek. Hiába ajánlottam fel, hogy hívjuk vissza az anyját és énekelje el neki nyugodtan a dalt a nappaliból, már nem akarta.

Tm tiszta idióta. A hülye külsőségek meg a kirakat számít. A hamis elvárásaitól és álomképeitől nem látja, hogy a saját gyereke amúgy mennyire rajong érte, mennyire szereti és mennyire meg akar neki felelni. Én is megéltem ezt anyám részéről, csak én ennyi idősen már sokkal dacosabb voltam. Akart a franc már pedálozni.

Ma is utálom az anyák napját. Egyetlen gyerek sem kérte, hogy megszülethessen. Én kértem, hogy megszülhessem. Hogy szerethessem. Hogy nevelhessem. Hogy nézhessem. Hogy létezzen.

Tulajdonképpen én vagyok hálás őérte. Mindkettőjükért. És ez így van jól.

Úgy látszik, már-már hagyomány lesz abból, hogy én évvégén beteg vagyok. Szerencsére nem covid, de azért nem kellemes ez se. Főleg úgy, hogy próbálom nem felébreszteni a kicsit a köhögésemmel. Szóval most is meleg tea és pléd alatt kuksolás a mai program.

 -------------

Na itt hagytam abba december 31-én, hogy aztán most folytassam. Ami a 2020-ra megfogadott egyetlen tervet illetni, jelesül hogy gyakrabban dokumentálom az életünket, nos ez nem igazán valósult meg. Nem akartam sem rinyálni, sem kiteregetni a babavárás számomra nagyon intim és személyes folyamatát.

Nem vagyok híve sem a facebookra kipakolt ultrahang fotóknak, se a terhesfotózásnak. Szerintem a babával kapcsolatos dolgok maximum a közvetlen családot érdeklik, a többi embernek inkább csak idegesítő vagy frusztráló. Szóval eszem ágában sem volt kipakolni ezt a számunkra fontos, de nagyon személyes boldogságot.

Természetesen a covid sem tette könnyebbé az évet. Főleg a tavaszi karantén, amikor egyszerre kellett már nagyon terhesen dolgozni, L-val tanulni és bezárva lenni a négy fal közé. Hogy a heti rendszerességű kórházlátogatásokról és kezelésekről már ne is beszéljünk.

Aztán eljött a nyár, lazult a karantén, SirM bejöhetett a fia születésére és kicsit átrendeződtek a dolgok. :)

Azt kell mondjam, hogy vannak folyamatos nehézségek, van stressz most is. De teljesen másmilyen, mint a munkából adódó, és ez nekem nagyon jót tesz. SirM szerint türelmesebb is lettem. Bizonyos területeken ez egész biztosan így van. És a Tm-vel való viszonyunk is változott egy kicsit. Nem lettünk barátnők vagy ilyesmi, inkább csak egy kicsit már kevésbé veszem magamra a gonoszkodásait, illetve már ő sem félti tőlem olyan végzetesen a pozícióját.

Szóval 2020 sok változást hozott, sok új élményt, tanulságot is.

--------------

És akkor most lássuk a terveket 2021-re.

1.) Jelentkezek önkénteskedni, tanítani. Ha beválik a dolog, akkor szeretném elmélyíteni majd.

2.) Elkészítem TMama honlapját.

3.) Elkezdek festeni.

4.) Kiélvezem a Manóccal itthon töltött időt. :)

Mióta megszületett a fiam, azóta egyfolytában csak átértékelem az életem. Beleértve az emberi kapcsolataimat is. Azokat is, amik jól alakulnak, és azokat is, amik rosszul. Főleg utóbbiakat. Főleg Tm-vel.

Tartozok neki egy vaskos bocsánatkéréssel. Talán soha nem fogom a szemébe mondani, talán soha nem fogja megtudni, de magammal szemben mindenképpen szeretnék elszámolni ezügyben.

Már hosszú ideje úgy látom, hogy nagyot hibáztunk (hibáztam én is) azzal, hogy nem vettük észre a szülés utáni depresszióját. Nem nyújtottunk segítő kezet, nem is láttuk a problémát. Pedig ott volt. Magára maradt egy betegséggel, egy súlyos koraszüléssel, önhibáztatással, aggódással, első gyermekes anyaként családi (anyai) támogatás nélkül. Magányosan egy csecsemővel.

És mi nem láttuk meg ezt. Észre sem vettük, hogy a mosolygás és a túlzott(nak tűnő) aggódás mögött milyen árkok húzódnak meg.

Ma már, egy kisbabával, én is látom, hogy milyen tapintatlanok voltunk anno. Mennyire nem tudtunk semmit arról, hogy mivel jár egy csecsemő nevelése, és hogy ehhez az ember nem nagyon kíván egész hétvégés vendégséget vagy hogy ajándékként milyen jól tud jönni inkább még egy csomag popsitörlő.

Félteni a gyermekünket a világ legtermészetesebb dolga. Külső szemlélő számára ez egészen irracionálisnak is tűnhet. Sőt, lehet valóban irracionális vagy túlzó. De sokszor a hormonok és valamiféle ösztönök ragadnak el minket - ma már ezt is látom. Nem volt szép ezért elítélni őt (még akkor se, ha az én féltésem teljesen más dolgokban nyilvánul meg).

A kettőnk közötti viszony megromlásában jelentős része volt annak, hogy ő nagyon bízott abban, hogy én támasza leszek, ha már egy városban fogunk élni. Én viszont épp nagyon másfajta dolgokkal küzdöttem akkoriban, és ez messze sodort minket egymástól. Ehhez már csak tényleg a féltékenység hiányzott, hogy a viszonyunk végleg elmérgesedjen. Nem tudom, hogy helyre tudjuk-e valaha hozni, vagy legalább részben. Már csak azért is, mert eléggé össze vagyunk láncolva. A gyerekek születése talán közelebb hoz minket egymáshoz újra. Legalább annyira, hogy ne a zsigeri utálat legyen az első reakció...