Lehet, hogy másnak is vannak ilyen barátai, nekem most a Zőccség esküvőjén jutott eszembe, hogy nekem nem is egy. Mármint olyan barátok, akikről az ember nem tudná pontosan megmondani, hogy hogy is kerültek az életébe és honnan ez a bizalom. És most nem arról beszélek, hogy én bíznék bennük olyan érthetetlenül, hanem arról, hogy ők bennem.
Na lássuk konkrétabban. Akiken szilárdan érzem ezt a furcsa kezdeti kötődést, azok között két lány és két fiú van. Mindannyiukat az egyetemen ismertem meg.
Az egyikük Kató. A csoporttársaim nagyrésze (akik egy kicsit is ismerték vagy jártak vele közös órára), ki nem állhatta őt. Én nem ismertem egészen adddig, amíg egy tanulmányi úton egymás mögé nem kerültünk a buszon. Hazafelé végig egy műveltségi játékot játszottunk néhány másik diákkal meg oktatóval (holtversenyben első lettem :P, de most nyilván nem ez a lényeg, csak eszembe jutott). Vicces út volt. Na Kató azután ahányszor véletlenül összefutottunk az egyetemen, annyiszor üdvözölt lelkesen, beszédbe elegyedett velem, a többi meg történelem. Mindig határtalanul örült, csupa szuperlatívuszban beszélt rólam (mondjuk ez most is így van), és mivel úgy alakult,h sok időt töltöttünk együtt, nagyon jó barátnők lettünk.
Nene volt a másik lány. Elég antiszoc időszakomat éltem egy időben az egyetemen (mondjuk jobban belegondolva egy kicsit lehet, hogy végig antiszoc voltam a magam módján), nem ültem senki mellett az órákon, két óra között meg Gy.-val bandáztam. Aztán egyszercsak az egyik órán Nene odatelepedett mellém megkérdezve, hogy nem bánom-e. Nem igazán érdekelt, hogy ki ül mellettem, úgyh mondtam neki,h nem. Aztán minden órán mellém ült. Jött utánam, mint egy kis macska. És jó volt. Jó volt vele beszélgetni és hallgatni. Kár, hogy azóta nagyon másfelé sodort minket az élet.
A fiúk közül az egyik BP. Nem vagyok benne biztos, hogy konkrétan fel tudom idézni, hogy mikor és hol találkoztunk először. Annyira mélyen bizalmas viszonyt sem ápolunk, de ha találkozunk és beszélgetünk, akkor mindig azt érzem, hogy valahogy megbízik bennem és elismer engem.
És végül Dénes, aki kapcsán az egész dolog úgy eszembe jutott most. De azt pl. pontosan tudom, hogy vele egy kutatóházas hétvégén cimbiskedtem össze, amit úgy indítottunk, hogy kb. négyen megittunk egy üveg Zubrovkát és kegyetlenül bebasztunk már déután ötre. (Ekkor történt, hogy az üvegben található fűszálat a szemüvegem szárával pecáztam ki, meg hogy beleestünk Mikivel a székbe. Namindegy, szép és vicces emlékek, amiket csak azért írok le, hogy emlékezzek mindig.) Éjjel még ivókártyát is játszottunk. Én nem éreztem, hogy az ivócimboraságnál sokkal közelebb kerültünk volna, de ezután Dénes is mindig megállított pár szóra, kikérte (és kikéri a mai napig a véleményemet) bizonyos dolgokban, szívesen beszélget velem, és kíváncsi a nézőpontomra. Mondjuk aztán közelebb hozott minket a közös angolcsoport, és most jut eszembe, hogy BP is járt velünk egy darabig angolra. Lehet, hogy ezért a bizalom?
Néha tényleg nem értem, hogy miért vonzok bizonyos embereket, másokat meg a legnagyobb igyekezetem ellenére miért taszítok olyan rettenetesen.
Meg lehet ezt fejteni valahogy?