Megkérdeztem ma Ravent, hogy boldog-e, mire ő egyértelmű igennel és mosolykával válaszolt. Aztán visszakérdezett, hogy és én boldog vagyok-e.
Na ez nálam egy nehéz kérdés.
Egyetlen nap alatt olyan mélységeket és magasságokat tudok bejárni érzelmileg, amik lehetetlenné teszik számomra, hogy erre a kérdésre egyszerűen igennel vagy nemmel feleljek. És azt hiszem, itt nem arról van szó, hogy a bánatomat mosolygással fedem el, vagy hogy a mosolyom mögött konstans szorongás húzódik. Na jó, nem mindig erről van szó.
Talán inkább arról, hogy eléggé mélységében élek meg minden eseményt. Ha valaki elutasít vagy mellőz, ha nem úgy történnek a dolgok, ahogy számoltam vele, na ezekben az esetekben rémesen tudok haragudni a másikra, a világra, magamra. Ha fájdalmat okozok valakinek, akinek nem akartam, akkor mardos a bűntudat.
Ha rám mosolyognak az emberek, akkor automatikusan mosolygok vissza. Ha valaki megsimogatja a lelkem, akkor macskaként vagyok hálás. Ha örömöm lelem olyan apróságokban, mint a napsütés vagy egy pipacs, akkor gyerekként örülök. Ha szeretek, akkor nagyon.
Végletes? Eléggé. Megsebez másokat és engem is? Meg. Nehéz? Iszonyúan.
Szóval ezt válaszoltam Ravennek:
[10:32:13] Raven: és ha már itt járunk, te boldog vagy?
[10:33:17] én: nálam ez mindig nehéz kérdés (: boldog is