Tepi ma azon sajnálkozott, hogy nem tudott nekem virágot rendelni, mire mondtam neki, hogy ezen igazán kár görcsölnie, elvégre ez a nap se különbözik olyan nagyon a többitől. Mivel nekem minden nap nőnap. Mondjuk ezt nem annyira értette, úgyhogy elmagyaráztam neki.
Merthogy a nőnap ugyebár nem arról szól, hogy a csodás csajoknak viszünk pár szál gazt, mer úgy illik oszt jóvan. A nőnap eredetileg sokkal inkább az egyenjogúságért vívott harcról szólt (és boldogabb országokban szól ma is). Arról, hogy milyen sokat elértünk már ezen az úton akkor is, ha még nagyon messze a cél.
Na ezért merem azt mondani, hogy nekem minden nap nőnap. Mert javarészt olyan férfiak vesznek körül a munkahelyemen, a barátaim között és a családomban, akik teljes mértékig egyenlő félként kezelnek engem. Nem kérdezik meg az állásinterjún, hogy akarok-e gyereket és ha igen, mikor nem. Kiveszik a részüket a házimunkából. A családi ügyeket a férj és a feleség közös döntésének tekintik -- pénzügyi téren is! Sokszor kikérik a véleményemet, és számít nekik, hogy mit mondok. Társként, partnerként, egyenrangú félként kezelnek.
Nem szolgaként és nem királylányként.
Szerencsés vagyok, hogy én így élhetem meg a kapcsolatomat az engem körülvevő, az életemet nagyban befolyásoló férfiakkal.
Nekem tényleg minden nap nőnap. Virág nélkül is. :)
Vannak emberek az életemben, akik feltűntek egy bizonyos szerepben, majd egy nagyon radikálisan másikban kötöttek ki (nem írom, hogy végül, hiszen ezek után ki tudja, mi jön még). Eljátszottam a gondolattal, hogy milyen lett volna, ha azokban a kezdeti pillanatokban valaki figyelmezteti őket, megsúgja nekik, hogy mi lesz később. Talán máshogy járnak az utjukon. Talán nem.
Ha valaki azt mondja a zsenik szakkörében A.-nak, hogy a lány, akit még az oviból ismer, nem csak a Schumacher iránti rajongásában és a zsenik közötti különcségében osztozik, hanem egy nap majd felkéri, hogy legyen tanú az esküvőjén.
Ha G. barátnőmnek valaki azt mondja azon a szigligeti táborozáson, hogy aki olyan lelkesen vigasztalgatja, az a kis csitri majd osztálytársa és szívbéli barátnője lesz a gimiben, és azután is.
Ha G. barátomnak valaki azt mondja a gimiben, hogy a lány az első padból, akivel éveken át alig beszélt vagy két szót, egyszer a legfőbb bizalmasai közt fogja számon tartani.
Ha Nyanyettnek még az elején megsúgják, hogy a gólyatábori egymás mellé sodródás egy nagyon-nagyon különböző ember barátságát fogja jelenteni.
Ha FK-nek valaki azt mondja, hogy az a jelentéktelen hallgató a harmadik padból, akinek jószívűségből megadta az ötöst, mert a többi el se jött javítani, na az a lány lesz hosszú évek múlva az egyik legjobb barátnője.
Ha Angoltancsinak előre megmondják, hogy az a kis klikk, akik olyan ellenségesen viselkedtek a bemutatásakor, azok lesznek a hozzá kerti partira menő, a magánéletüket a legapróbb fájdalmakig kibeszélő diákjai.
Ha Mkának megsúgja valaki, hogy az, akire olyan rémesen ráförmedt az első angolórák egyikén, és akit aztán hónapokig szekált, na az lesz a sógornője.
Ha Tepinek valaki azt mondja, hogy a lány, akivel ha Mka beszél, akkor mindig kizavarja a szobából, na az a lány lesz az ő felesége.
Ha VZ-nek valaki elmondja, hogy az az észre sem vett arc a hallgatóságból, az a később fel nem vett állásra jelentkező, na az a lány majd úgy fogja őt emlegetni, mint kedves barátai egyikét.
Ha B.-nak megsúgja valaki, hogy az a lány, aki folyton szúrkálja magát (és amitől ő rosszul van), azzal a lánnyal évekkel később hetente egyszer statisztika óra jelszóval (szigorúan tanulás után!) végtelen beszélgetéseket folytat majd a nagyerdőn.
Ha SirM-nek valaki még időben szól, hogy a kölyökpezsgős vodka felett érdeklődve bazsajgó csaj miatt fogja majd egyszer megszakítani a kapcsolatot a legjobb barátjával.
***
Ezek a számomra oly drága emberek talán még időben másmerre mentek volna. Vagy éppen nem. De legalább sejtésük lett volna arról, hogy mi vár rájuk. És választhattak volna.
Esik a hó. Kavarog. Jó nézni az ablakból, úgyhogy elhúztam a függönyöket.
Fáj. És sajnálom. És félek. De nem bánom. Egyetlen percet se. Egyetlen mozdulatot sem. Egy sem volt hazug. Egy sem akart ártani. És megmarad minden kitörölhetetlenül. Ha nem akarod, akkor is. Efelett már senkinek nincs hatalma. Egy részed, egy kicsiny darabkád örökre továbbél bennem. Megőrzöm, ne félj, a legnagyobb becsben és szeretetben.
Egyszer azzal próbáltak vígasztalni, hogy egy fiú miatt nem éri meg sírni. Megpróbáltam nekik elmagyarázni, hogy csak és kizárólag úgy éri meg. Senki és semmi más miatt nem éri meg szenvedni és szomorúnak lenni, csak azokért, akiket szeretünk.
Még mindig esik a hó. Az egyetlen jó dolog a télben. Meg a karácsony.
Hullámzok.
Találtam egy tumblr oldalt. Vannak rajta igazán jó írások. Sírtam rajtuk. Például ez a kettő:
Szerintetek én nem kérek segítséget. Sose. Alkatilag vagyok rá képtelen. De most látom énis,h segítségre lenne szükségem. Az öngyilkosság, önmagunk bántása mindig segélykiáltás. Én nem akarom bántani magam. Én most kiáltok: segítsetek!
De nem tudtok. Senki sem oldhatja meg helyettem. Bezártam magam a problémába és kiejtettem a kulcsot a rácsok között.
Van olyan, hogy már késő? Hogy rájössz a megoldásra, de már nem az a megoldás?
"egy kis mese ahova a valóság elől menekültél és szerintem ő is" ----- Egy kis mese. Megírom ezt a mesét.
Ilyen az életközépi válság? Most szokás mindent felégetni és újrakezdeni? Vagy belesüppedni a megszokottba? Vagy van középút, ahonnan látni a fényt?
Néha arra gondolok, hogy mindentől és mindenkitől távol lenne a legbiztonságosabb. Úgy senkit sem bánthatok. Elfutnék a felelősség elől? Lehet. Mekkora az esély, hogy én mégegyszer ilyen helyzetbe kerülök? Van, aki szerint ebből biztosan tanulok és legközelebb nem csúszok bele. De ehhez erősebb falakat kellene építeni. Ehhez kevésbé kellene kíváncsinak lenni másokra. Ehhez nem lenne szabad ilyen kendőzetlenül belegyalogolni mások életébe. Gátlások nélkül. Félelemtelenül. De ha gátlásokból és félelemből építek falat, akkor nem ugyanúgy elveszítem magam?
Amikor az ilyen kérdésekig jutok, akkor mindig az tolakodik be a fejemben,h kapával a kézben a kemény munka közben pont leszarnám az egészet. Boldogok a lelki szegények, mert övék a mennyeknek országa.
Vígasztalan vagyok.
Van Móra Ferencnek egy regénye, az Aranykoporsó. Még a gimiben olvastam. Abból van ez a néhány sor:
"Az ember nem azt szereti, akit akar, hanem akit tud." "- Azt mondd meg nekem, anyám, van-e nekem lelkem? A császárné szeméből kiszaladt a könny. Ráperdült kis Tit hajára. Minden gondolkozás nélkül felelt. - Ha fáj, kis Tit, akkor van. - Akkor jó, anyám - sóhajtott kis Tit megkönnyebbedve. - Akkor nekem már régen van lelkem, mert régen fáj."
Úgy szeretnék neked egy jó nevet választani. Mert már nem TT. Definiálnom kell téged, hogy lassan megérthessem a helyedet az életemben, amit választottál magadnak, amibe én kényszerítettelek, ami így alakult. SirM. Ez szerintem még talán tetszeni is fog. :)
Nem újkeletű nálam ez a probléma: úgy érzem, nincs elég időm, túl sokfelé kell menni, túl sok emberrel kell találkozni. Nem lehet nyugodtan, egyedül létezni egy kicsit. Közben meg belepusztulnék a semmittevésbe, tudom én, hogy magamnak csinálom ezeket a programokat, hogy élvezek részt venni rajtuk, hogy szeretem azokat az embereket, akikre időt szánok, és fontosnak tartom, hogy találkozzunk, beszélgessünk, részt vegyünk egymás életében.
Ebben a paradox helyzetben élek már nagyon régóta. Nem is nagyon tudok felidézni olyan időszakot a gyerekkorom után, amit ne szőtt volna át ez a probléma. Ezen a héten jelenleg összesen 3 potenciálisan szabad estém van, de valószínűleg ez is kettőre fog redukálódni. 7 estéből 2 este. Mivel ez egy 6 napos munkahét, ezért ráadásul még a szabadon felhasználható napközbeni idő is egyetlen napra redukálódik. Már a puszta gondolattól is szorongok. Milyen már ez?!
Közben meg tudom, hogy jók lesznek azok a dolgok is, amik elfoglalják és tevékennyé teszik az estéimet: a spanyol óra, a két meetup, a romantikus vacsi és az esetleges vendégség is.
A múltkor egy egyetemi barátnőm hivatkozott arra, hogy tudja ám, hogy ő most szerelembe van, de nem akarja elhanyagolni a barátait, úgyhogy keressük egymást mindenképpen. Ezen sokat gondolkoztam, mert nekem is volt olyan barátságom (?) ami azért romlott meg, mert én túl sokat kezdtem el a párkapcsolatommal foglalkozni és keveset a barátokkal. De amúgy arra szoktak gondolni az emberek, hogy egy párkapcsolat mennyi idő és energia befektetés?
Ha egy barátság meg tud fenekleni attól, hogy már nem találkozunk minden héten és nem beszélünk minden másnap, akkor egy párkapcsolat hogy a viharba ne tudna gallyra menni, ha valaki csak heti 2-3 estét szán rá???
Én nagyon szeretem a férjem, és nem akarom, hogy elhidegüljünk egymástól. Pont elég megterhelő volt számunkra az is, hogy a sok szabadidővel járó egyetemi munkánk után most napi 8 órában dolgozunk egymástól távol, ráadásul napi 2 órát utazgatással töltünk el a munkahelyünkre. Én sokszor érzem azt otthon, hogy ha még egy emailt meg kell írnom, vagy még egy telefont el kell intéznem, akkor szétszakadok. Nyilván ezek a rosszabb napjaim. A legrosszabbakon az is fáj, hogy Tepinek válaszolgassak azt illetően, hogy vajkrémet ennék-e vagy kenőmájast. A jobb napokon meg telefonálok a barátoknak, esetleg összefutunk valahol egy-két órára, aztán kisimultan libbenek haza a férjecskémhez és boldogsága vagyok amíg álomra nem hajtja a fejét.
Próbálom nem szétaprózni magam és helyesen felállítani a prioritásokat. Nem eccerű.
Most írhatnám, hogy nekem van a legnagyszerűbb férjem az egész kerek világon, de ez pontosan azt a lényeget fedné el, ami az igazság.
Írom inkább helyette azt, hogy milyen csodálatos ember az én férjem (hah! :)), mert úgy él, hogy én nagyon szeretve érzem magam tőle, és Feldmár mindig azt mondja, hogy nem az a lényeg, hogy hányszor mondom el valakinek, hogy mennyire szeretem, hanem hogy a másik boldog-e velem, jó-e neki ez így, szeretve érzi-e magát. Szóval én boldog vagyok, mert Tepi olyan, amilyen. És például ilyeneket tesz meg értem, nekem:
– Elmosogat akkor is, ha nem kérem. És kiviszi a szemetet. És egyáltalán bármilyen házimunkát megcsinál.
– Elkísér a boltba, az orvoshoz, a piacra, vagy akárhová csak akarom.
– Gesztenyét hoz nekem Csillebércről. Nem is egyet!
– Megsimogatja helyettem is a telepi kóbormacskát, és le is fotózza nekem.
– Rózsát hoz az évfordulónkra, amit én teljesen elfelejtettem.
– Meghallgatja a legapróbb részletekig minden mondanivalómat (ami nem kevés!), és még szereti is.
– Azt mondja a telefonba, hogy vesz májkrémet vacsorára, de aztán lusta sorbanállni, úgyhogy inkább mignon-t vesz nekem, mert tudja, hogy mennyire szeretem.
A sort nyilván a végtelenségig lehetne folytatni, de a lényeget talán ennyi is megvilágítja. Én boldog vagyok, és tudom, hogy sokszor nem mutatom ki eléggé, hogy mennyire fontos ő számomra és milyen hálás vagyok érte.
Csak remélni tudom, hogy amikor azt mondom neki, hogy "szeretlek", akkor tényleg szeretve érzi magát és boldog velem ő is.
Van a fb-on ez a hülye funkció, hogy az ember kiírhatja a státuszaként kis smile-val, hogy hogyan érzi magát. Sokat kellene fizetni, hogy használjam, de kétségtelen, hogy most (is) szeretettnek érzem magam.
Elég csak ránéznem a szekrénysor hátuljára, amit fényképekkel dekoráltam ki. Huszonhárom kép az elmúlt három évből. Államvizsga, diplomaosztó, baráti sörözés, házibuli, szilveszter, farsang, barátok, család. Az egyik képen Tepi van, a kis Hercegnőt tartja a kezében, aki akkor kábé akkora lehetett, mint egy vekni kenyér. Mosolyog a kamerába, mint a világ legboldogabb embere, kezében a gyerekkel, mintha ez lenne a legtermészetesebb, legodavalóbb helyzet.
És én hozzámegyek ehhez a nagyon csodálatos emberhez.
Egy darabig sokat beszélgettünk arról, hogy van-e értelme házasságot kötni, vagy az csak egy darab papír. Tepi azon a véleményen volt, hogy a házasság nem szabad, hogy változást jelentsen egy kapcsolatban, mert az már régen rossz, ha az tart össze két embert, hogy aláírták az anyakönyvet. Tehát a házasság szerinte csak papír. Ettől függetlenül mégis elég fontosnak tartotta a lánykéréshez.
Abban egyetértek Tepivel, hogy ha csak a papír tart össze két embert, az már régen rossz. Mégis fontos nekem a házasság. Eszem ágában nincs bedőlni a kormány (és bizonyos keresztény közösségek) által sulykolt propagandának, hogy csak a házasság lehet alapja a családnak és aki nem ezt az utat választja, az aljas alávaló gazember, aki nem érdemli meg, hogy családnak hívja a szerettei körét és csodaföld Magyarországon éljen. Engem más motivál.
Szerintem a házasság jelenthet egy különleges tanúságtételt, amit a szeretteink, a családunk előtt teszünk egymásnak arról, hogy szeretjük egymást, összetartozunk, jól működünk együtt, támogatjuk egymást, a legjobbat hozzuk ki magunkból és a másikból. A lagzi pedig ennek a megünneplése, ennek a boldog összetartozásnak a megosztása, hogy egy kicsit mindenki részesüljön belőle.
Amikor a házasság hetéről olvasok, meg a KSH adatok értékeléséről, akkor mindig erős ellenérzéseim lesznek. Nem a kormánypropaganda hatására megyek férjhez, a statisztika alapján mégis azt fogom erősíteni. Ettől függetlenül férjhez megyek. Patthelyzet.
"Azt álmodtam, hogy rövid volt a hajad. Szép volt. És volt egy kis fizikusunk is. Már nem is volt olyan kicsi. Tudta, hogy mi az endoterm meg az exoterm. Tőled tanulta."
Most, hogy túl vagyok egy húzós előadáson és lassan vége a félévnek, semmi másból nem áll ki a napom, csak tervezésből, szervezésből és számolásból. Igyekszünk nem túl sok pénzt elverni az esküvőnkre, tekintve, hogy nem vagyunk túl tehetősek. A szüleink minden bizonnyal segítenek amennyire tudnak, de egyre biztosabb vagyok benne, hogy ez meg fogja haladni a lehetőségeinket. Pedig nem lesz rongyrázás.
- Kiválasztottuk a város egyik legolcsóbb olyan éttermét, ahol le lehet bonyolítani kinti ceremóniát is és befér kb. 80 ember. - Nem lesz egyházi hercehurca. - A fotózást egy barátnőm vállalta el igazán baráti áron. Videós nem lesz. - A meghívókat kézzel fogjuk készíteni. - Nem akarunk klasszikus emeletes, marcipánbevonatos esküvői tortát. Csak egy öt tortás állvány kell és öt darab húszszeletes torta. - A gyűrűre lehetőség szerint minél kevesebbet költenék, de Tepi nem akar engedni bizonyos elképzeléseiből, és azt hiszem ebben most engednem kell, mert tudom, hogy ez fontos neki. - Nem veszünk új öltönyt. - Szerencsére a mi családunkban nem szokás ajándékot adni a násznép tagjainak. Ez a nap úgyis csak Tepinek és nekem fontos igazán, a többiek természetesen szívesen ünnepelnek velünk, de emlékezni nyilván mindenki a saját nagy napjára szeret(ne), tehát nem lesz szükség gagyi porfogók ajándékozására. - Minél kevesebb szalag és virágdísz szerepel az elképzeléseink között. - Nem bérelünk autót, annyira fölösleges. - Szerencsére a násznép egy része helybéli lesz, így az ő szállásukra nem kell gondot viselnünk. Még így is egy vagyon lesz a nem helybéliek elszállásolása.
Megpróbáljuk a zenét is minél olcsóbban kihozni, de szóba sem jöhet valami kappan hangú szinti-boy, mert attól nagyobb hangulatgyilkost el sem tudok képzelni. Sajnos a DJ, akit kinéztünk, elég messziről jönne, ami igencsak megdobja az árat. De megkérdeztem egy barátnőmet, akinek szeptemberben volt a lagzija, hogy ott mennyiért zenélt a zenekar, és mivel egy ötvenessel nagyobb számot írt, mint a DJ, mingyár más színben látom az ajánlatokat. Sajnos újra és újra bebizonyosodik számomra, hogy erősen alábecsültem/becsülöm a költségeket. És ez kissé kétségbeejtő.
