Nekem már gyerekkoromban is elég nehezen ment a nyelvtanulás. Nem mondom, ötös voltam, de a jegy mögött álló tényleges tudás elég gyér volt. A gimiben vért izzadtam, hogy megszerezzem a középfokú angolt, a spanyollal pedig sose sikerült igazán elörelépnem. (A latint ne is említsük, az minden volt, csak tudás nem.)
Amikor az egyetemen kellett összegereblyézni egy felsöfokot, akkor is a vért izzadok idöszak tért vissza. Margit néni nélkül ez se sikerült volna soha. Nem túlzok, amikor azt mondom, hogy napi 4-6 óra tanulást tettem bele hónapokon keresztül. Ès nem alibizést, hanem igazi tanulást!
Aztán jóóóóóó sokáig nem kellett használnom igazán semmilyen idegen nyelvet.
Magyarul egyébként átlagon felüli szókincsem van, választékosan fogalmazok és nagyon szeretek beszélni, olvasni és írni is. Angolul a felsöfokú tudás ellenére sem sikerült soha elérnem egy olyan komfortszintet, mint a magyarral.
Dehát milyen az élet: folyton tanít számunkra valamit. 2015-ben az elsö IT munkámat úgy vállaltam el, hogy nemhogy a szakmához nem értettem rendesen, de ráadásul egy francia cégnél egyedüli magyar munkavállalóként angolul kellett boldogulnom. Minden volt ez, csak nem sétagalopp.
Néhány évvel késöbb ismét angol munkakörnyezetbe kerültem, bár ott legalább voltak magyar kollégáim is, így csak részben kellett minden szakmai dolgot angolul nyomni. Ìgy se volt komfortos az angol.
Dehát mit ér az élet kihívások nélkül! Unalmas is lenne. :D
Szóval most németül kell dolgozni és ügyintézni, az angol pedig az informális beszélgetések nyelve lett (javarészt). Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer azt fogom érezni, hogy angolul "könnyebb" megszólalni. Jelenleg el sem tudom képzelni, hogy valaha is eljussak ide a némettel. Hacsak nem teszem bele újra lelkiismeretesen (!nem alibizve!) azt a napi 6 órát.
Nincs napi hat órám...