A múltkor egy kedves barátnőm, akivel a kiköltözésünk óta kicsit eltávolodtunk ugyan, de azért a jó viszony megmaradt, na szóval Ő tette fel a kérdést, hogy mik a távlati terveink, mennyi pénzt akarunk gyűjteni mielőtt hazaköltözünk? Én meg néztem hülyén, hogy mégis miről beszél? Milyen pénz? Hol szedjük meg magunkat?
És basszus rá kellett jönnöm, hogy otthon még mindig az van a legtöbbek fejében, hogy Németország egyenlő azzal, hogy az ember többet keres, jobban él. És akkor innen nézve már nem vagyok meglepődve azon a sok fanyalgón se, akik azt mondjak, hogy "jaaaaj, ez már nem az a Németország, mint ami 10-20 évvel ezelőtt volt". És ha innen nézzük, akkor valóban nem. Az ne akarjon ide költözni, aki abban bízik, hogy itt majd sokszorosát keresi az otthoni béreknek és emiatt magasabb életszínvonalon fog élni, mert ez így általánosságban nem igaz.
Mert az igaz, hogy nagy általánosságban és csak a pucér pénzt nézve magasabbak a fizetések, csakhogy a megélhetés költségei is sokkal magasabbak lehetnek. És még ez sem mindig igaz, mert van az a szűk réteg, akinek magasan fizető munkahelye lesz a kisvárosban is, ahol olcsóbb lakást bérelni és így érezheti, hogy ő jelentősen jobban él, mint otthon.
De azért ne feledjük, hogy a lakhatás költsége sokszorosa is lehet az otthoni áraknak. Továbbá a bölcsi, ovi itt bizony fizetős móka (főleg a bevándorlóknak, akik értelemszerűen nem tudtak a gyerek születésekor feliratkozni a kilométeres várólistára).
Nyilván az én mintám egy kicsit torz, tekintve hogy Németország legdrágább városában élek. De azért azt fontos hozzátenni, hogy Münchenben az emberek müncheni fizetést kapnak.
Egyébként mindent összevetve jó nagy hülyeségnek tartom a pénz miatt való Németországba költözést. Már csak azért is, mert maga a költözés (pláne gyerekkel) egy eléggé költséges dolog tud lenni. És itt most nem elsősorban arra gondolok, hogy a furgon meg a benzin. Inkább arra, hogy ki kell venni egy lakást. Abba bele kell tolni rögtön két-három havi kauciót (ez olyan 3-6 ezer euro, nem viccelek, nem túlzok). Ezután be kell bútorozni, mert itt bútorozott lakást nem nagyon kapsz. Ezt úgy kell érteni, hogy konyhabútor sincs benne (vagy ha van, akkor ki kell fizetned az előző lakónak, aki volt oly jófej, hogy otthagyta neked), és hopp, megint ugrik pár ezer euro is akar. És még mindig csak ott tartunk, hogy van tető a fejed fölött. Ha a gyereked kicsi és te dolgozni akarnál vagy szeretnéd, hogy közösségbe kerüljön és megtanulja a nyelvet, akkor mindjárt szembe kell nézned vele, hogy nagyon sok városban nincs szabad férőhely a bölcsiben vagy az oviban, ugyanis itt egyik sem kötelező. Marad tehát az, hogy vagy Tagesmuttihoz adod, vagy magánintézménybe. Eszméletlen pénzekbe kerül mindkettő. És ha nem ismered a rendszert, nem tudsz elég jól németül, akkor még a potenciális állami támogatásokat sem tudod megigényelni, vagy csak később, így ezt a pénzt is meg kell szépen előlegezned a saját kis kasszádból.
Aki Németországba (de megkockáztatom: bárhova) akar kiköltözni, annak én ezt csak egy komolyabb anyagi tőke esetén tudnám nyugodt szívvel ajánlani. Borzasztó sok pénz megy el. Olyan, mintha kezdenéd elölről az életedet. Van pár cuccod, de semmi tapasztalatod. Minden új, minden ismeretlen, nem tudod melyik pékségben, hentesnél érdemes vásárolnod, hogy kitől kérj segítséget, semmit nem tudsz, semmin nem tudsz spórolni. Idővel majd igen, de először kell egy alap, amire majd felépítesz mindent. Na ez az alap kerül kvasok pénzbe és tapasztalatba és stresszbe.
Szóval visszatérve a mi helyzetünkre: nem, nem keressük hülyére magunkat. Sőt, megkockáztatom, hogy egy kicsivel meg szerényebben is élünk, mint otthon (pedig amúgy mindkettőnk fizetése jóval magasabb, mint Magyarországon volt). Így egy év elteltével mar egész tűrhetően kiismerjük magunkat a környéken. Tudjuk mit hol vásároljunk, tisztában vagyunk az adózás alapjaival, a kérhető szociális támogatások egy részével, az egészségügyben is szereztünk már egy kis rutint. Ezek mind óriási segítséget nyújtanak. Már nem kell kicentizni hó végén a pénzt. Sőt.
De hogy pár év múlva nem leszünk multimilliomosok, azt borítékolnám. Mondjuk nem is ezért jöttünk.
Azért vagyunk itt, mert így egy sóhajjal mondhatom, hogy nem érdekel, hogy hány mobilt vesznek el. Hogy hány Celsius fok van az iskolában. Hogy az elektronikus ebédjegyet kinyomtatva kapják meg a gyerekek. Hogy kirúgják a Madách igazgatóját csak azért, mert élt a jogaival. Hogy Iványi iskoláit gusztustalan módon zárják be.
Ez már nem az én gondom. Nem azt mondom, hogy nem fáj vagy hogy nem bosszant. De legalább azt a terhet letettem, hogy a saját gyerekem miatt betegre aggódjam magam.
Lehet, hogy itt sem lesz tökéletes az iskola. De ha nem jó, akkor megyünk tovább. Már tudjuk, hogy képesek vagyunk rá. Bármire.
