Holdvilág

Minden évben eljön az anyák napja, és én rendre kényelmetlenül érzem magam miatta. Általában nem tudok sem hálás, sem szeretetteli lenni, inkább kínos kötelesség az egész. Olyanokért kellene hálatelt szívvel vezekelnem, amiket nem kértem, és amiket anyám önként vállalt mikor úgy döntött, hogy nem vetet el.

Sosem volt jó viszony közöttünk, sosem találtuk a közös hangot. Nem volt közös témánk, nagyon különbözően láttuk a világot, a hasonló temperamentumunk pedig még azt is ellehetetlenítette, hogy legyintsünk a másik faszságaira.

Nem én voltam a jó kislánya, nem tudtam olyan lenni, amilyet elképzelt magának a várakozás 9 hónapja alatt. Erre ott volt és ott van most is a húgom. Nem tudtam a barátnője sem lenni, ahhoz túlságosan is különbözőek vagyunk (meghát szerintem egy gyereknek az anyja ne a barátja legyen, hanem az anyja).

Harminc éven át nem tudtunk mit kezdeni egymással. Aztán valami megváltozott. Vagy valamik.

Időben nagyjából egybeesett a válásom bejelentése a szüleim felé, illetve anyámnak az az érzelmi mélypontja, amit már nem tudott elmaszatolni ő sem. Talán nem volt egymástól teljesen független a két esemény, talán csak véletlen volt, de mikor nekem a legnagyobb igényem volt a szüleim felől a megértésre, anyám akkor lépett az önismeretnek egy olyan lépcsőjére, amin eddig még sosem járt -- és terápiára ment.

Azt gondoltam, hogy majd megint megkapom az önváddal elfedett hibáztatást, hogy nem az a gyerek vagyok, akit elképzeltek -- de tévedtem. Anyám vagy nem szólt semmit, vagy csupán néhány felületes mondatban a támogatásáról biztosított. Nem volt nagyon támogató, de legalább vádló sem. És innen már lehetett az egymáshoz való kapcsolódás irányába lépni.

Pár hónappal később már tudott kíváncsi lenni is. És tette ezt úgy, hogy életünkben először nem éreztem, hogy elvárásai vannak felém. Egyszerűen csak meg akart ismerni. Végre. Engem. Az életem. Azt, hogy hogyan rakom össze magam újra. Hogy mi mozgat, mit szeretnék, kit szeretek, hogyan csinálom.

És csodálatos módon ez azóta is tart. Támogat engem úgy, ahogy mindig szerettem volna. Harminc év és egy mindkettőnk számára komoly válság kellett ahhoz, hogy leromboljuk az egymás ellen felépített falak legnagyobb részét. Nem állítom, hogy mostmár legjobb barátok vagyunk, vagy hogy elmúlt az égbekiáltó különbözőségünk. Inkább csak mindketten eljutottunk oda, hogy a másikat tisztelve, személyét tiszteletben tartva próbáljunk közeledni.

Büszke vagyok magunkra.

Tepi ma azon sajnálkozott, hogy nem tudott nekem virágot rendelni, mire mondtam neki, hogy ezen igazán kár görcsölnie, elvégre ez a nap se különbözik olyan nagyon a többitől. Mivel nekem minden nap nőnap. Mondjuk ezt nem annyira értette, úgyhogy elmagyaráztam neki.

Merthogy a nőnap ugyebár nem arról szól, hogy a csodás csajoknak viszünk pár szál gazt, mer úgy illik oszt jóvan. A nőnap eredetileg sokkal inkább az egyenjogúságért vívott harcról szólt (és boldogabb országokban szól ma is). Arról, hogy milyen sokat elértünk már ezen az úton akkor is, ha még nagyon messze a cél.

Na ezért merem azt mondani, hogy nekem minden nap nőnap. Mert javarészt olyan férfiak vesznek körül a munkahelyemen, a barátaim között és a családomban, akik teljes mértékig egyenlő félként kezelnek engem. Nem kérdezik meg az állásinterjún, hogy akarok-e gyereket és ha igen, mikor nem. Kiveszik a részüket a házimunkából. A családi ügyeket a férj és a feleség közös döntésének tekintik -- pénzügyi téren is! Sokszor kikérik a véleményemet, és számít nekik, hogy mit mondok. Társként, partnerként, egyenrangú félként kezelnek.

Nem szolgaként és nem királylányként.

Szerencsés vagyok, hogy én így élhetem meg a kapcsolatomat az engem körülvevő, az életemet nagyban befolyásoló férfiakkal.

Nekem tényleg minden nap nőnap. Virág nélkül is. :)

Még a végén érett felnőtt módjára fogok reagálni. Pl. nem azonnal letámadom az anyósomat majd, mikor azt kérdezi, hogy "Minek folyton menni valahova?". Mondjuk egyelőre ott tartok, hogy a fejben folytatott vitáknál már eszembe jut az a verzió is, hogy hogyan lehetne ezt higgadtan lereagálni.

Nyilván az egész origója az a tény, hogy Mka mennyire másképp él, mint én. Neki elég az éhbér, a mama hotel, hogy mindent S.Hercegnőre költhet (már azt a keveset, ami van), és a világból a komfortzónáján kívül semmit se lát (és aggresszívan bizonygatja is, hogy őt nem érdekli, úgysincs máshol semmi értelmes vagy érdekes).

Ettől meg nekem a bicska nyitogatódik a zsebemben.

És most jön a jellemfejlődés, hölgyeim és uraim!

Mert nem szólok bele. Csinálja. Adja oda ajándékba a New Yorkba szóló repjegyet. Legyen korlátolt és beszűkült, ha neki így jó. Nekem nem jó úgy, de én mindent meg is teszek, hogy ne kelljen úgy élnem.

És ha anyósom vagy apósom legközelebb megkérdezi, akkor higgadtan azt mondom majd, hogy csak a saját nevemben nyilatkozhatok, de én szeretek így élni. Én örülök, hogy megtehetem, hogy otthon már kevéssé kelljen a munkával foglalkozni, hogy van nagy baráti társaságunk és népes családunk, akik szívesen látnak minket, hogy van pénzünk moziba menni vagy koncertre, hogy van igényünk és energiánk a barátokközt bámulása helyett máshogy és mással tölteni a szabadidőnket. És ez nem biztos, hogy másnak jobb, de nekem sokkal.

na most lehet megdicsérni engemet :D

Tegnap este egy elég szerteágazó diskurzus keretében megütötte a szemem az "egyedülálló anya" kifejezés. Főleg azért, mert olyasvalakire lett használva, akit én valahogy sosem aposztrofáltam ekként. Bennem ez a kifejezés egy olyan képet kelt, hogy egyedülálló anya az, aki a gyermekét/gyermekeit egyedül neveli. A gyerek életvitel szerűen az anyjával él, az apa maximum vasárnapi apukaként van jelen, tartásdíj formájában, vagy még ezekben sem.

Ezzel szemben a tegnap este egyedülálló anyujával nem él a klasszikus formában életvitelszerűen a gyerek. Heti 2-3 estét nála alszik, a többit az apánál tölti. Beosztják, hogy akinél aludt a gyerkőc, az viszi reggel a bölcsibe, a másik fél pedig érte megy délután. Igyekeznek úgy rendezni a dolgaikat, hogy a gyerek mindennap mindkettőjükkel találkozzon. És ezt az egészet nem valami kőbevésett napirend szerint csinálják, hanem még némi rugalmasságot is képesek vinni a rendszerbe.

Nézzük akkor csak azt, hogy egyedülálló-e. De még ez sem igaz rá. Kétségtelenül egyedül él, de párkapcsolatban. Annak minden érzelmi támogatásával együtt. Sőt, az új pár szívesen tölt idő a gyerekkel, abszolút pozitívan veszi a tényt, hogy szíve választottjának van már egy csemetéje egy másik pasitól.

Nyilván gyereket nevelni úgy, hogy anya és apa külön élnek, külön háztartásban, külön érzelmi világban, nem egyszerű dolog. A páros, akikről mesélek, azt hiszem, egészen mintaszerűen próbálja ezt csinálni. Nyilván nem nehézségek és konfliktusok nélkül, de akkoris.

Én ezért valahogy nem éreztem úgy, hogy az "egyedülálló anya" mindenféle társadalmi elvárásokkal, előítéletekkel, sajnálattal és önsajnálattal telített kifejezése megállná a helyét a vázolt esetre. Akárhogy is nézem, azt látom, hogy a kapcsolatok, családok felbomlásából maradt szituációk leírására egyáltalán nem elégségesek a sztereotípiáink és az azokat leíró kifejezések. Jó lenne, ha ismertebbek lennének az ilyen példák és ilyen esetek is, de persze megbotránkozni jobban szeretnek az emberek, mint a "tanulj a jó példából" erkölcsi okításával távozni.

Szóval a változatosság kedvéért most megpróbálom félretenni magam és a körülöttem lévőkre koncentrálni. Tehát, hamarosan itt a nőnap, és az idén megindult egy számomra becsülendő kezdeményezés, aminek az a lényege, hogy elmondjuk a világnak, hogy melyik nőtársunkat, családtagunkat, barátnőnket becsüljük, tiszteljük és miért. Az ötlet nyilván nem kishazánkból származik, de az Üvegplafon is átvette a kezdeményezést és létrehozott egy fb albumot is, ahova a képek kikerülhetnek.

Gondolkoztam rajta, hogy énis készítek egy képet, de aztán rájöttem, hogy nem tudnék csak egyetlen embert kitüntetni. Ez a blog viszont kiváló felület erre (is).

#szupervagy
#ShareHerSuccess
#IWD2015

Büszke vagyok A-ra, mert fel meri vállalni a vágyait és mindent megtesz azért, hogy esélyt adjon magának egy másfajta életre Németországban.

Felnézek FK-re, mert úgy igyekszik kihozni a legtöbbet az életéből, hogy tudja, a jövőben súlyosabb feladat is vár rá, de mégsem csügged.

Hihetetlenül csodálom Szupernagyimat, mert végtelenül türelmes, életvidám és szeretetteljes maradt Papikám egyre romló állapota ellenére is.

Felnézek a Kicsire, mert fantasztikusan ért az emberek nyelvén.

Csodálom Tmi-t, mert egyszerre tudott két iskolába járni, nevelni egy babát és vezetni egy háztartást.

Büszke vagyok Katóra, mert első generációs értelmiségiként a másoddiplomáért és a PhD fokozatért hajt.

Büszke vagyok G. barátnőmre, mert felvállalta, hogy szembenéz önmagával, a hibáival és a vágyaival.

Büszke vagyok Nyanyettre, mert rengeteg erő és akarat van benne.

Felnézek Keresztanyumra, mert két kamaszfiú nevelése mellett elvégezte a főiskolát és lenyelvvizsgázott.

Büszke vagyok Nagynénémre, aki sikeres harcot vív a rákkal.

Jó érzés, hogy a körülöttem lévő családtagok és barátnők ilyen klassz emberek, akik jó példát mutatnak. Remélem, ők is érzik, hogy van mire büszkének lenniük. Bárcsak erről szólna igazából a nőnap.

Tele van az online sajtó azzal, hogy pompás kormányunk már a szociális segélyháló maradék részét is haza akarja vágni. Ez egy súlyos probléma, de én most kicsit szűkebben akarok nézni (amit aztán persze kitágíthatunk, mert a lényeg végső soron ugyanaz).

Szóval én nem az állami szociális hálóról szeretnék írni, hanem a személyesről. Azoknak a családtagoknak, barátoknak, ismerősöknek a rendszeréről, bonyolult szövedékéről, akik nem hagynak minket elsüllyedni a mélybe. Milyen szép metafora.

G. barátnőm hihetetlenül magányos a válása óta. Vannak napok, amikor jobban viseli, és vannak olyanok is, amikor rosszabbul. De soha nem jól. Ma például sokkal rosszabbul. Párt keres. Társat. Valakit, akivel meg lehet osztani a hétköznapokat. Akiről gondoskodni lehet, és aki kedves hozzá és figyelmes. És természetesen mint minden párkereső, ő is belefut seggfejekbe.

És én hiába mondanám neki, hogy ilyen emberekkel nem éri meg szóba állni sem, nemhogy bizalommal lenni irányukba és szeretetet és hűséget és odaadást várni tőlük. Hiszen hogy mondhatnék ilyet? Én nem vagyok magányos. Igazából gőzöm sincs, milyen tétlenül otthon malmozni naphosszat anélkül, hogy egy jó szót szólna hozzád valaki. Hogy jöhetnék én ahhoz, hogy bárkinek megmondjam, hogy mi lenne a helyes?

(Azért megpróbáltam tolmácsolni a véleményem, de azt hiszem, többet ártott mint használt. Legalábbis most csend van.)

Aztán tegnap azon gondolkodtam, hogy mi lett volna, ha nem ismerem meg az egyetem után Tepit. Hol ismerkedtem volna? Micsináltam volna egyáltalán?

Aztán az jutott eszembe, hogy az a néhány hónap, amikor a sebeimet nyalogattam, minden értelemben lábadoztam és egyedül voltam, az milyen volt. Mert az igaz, hogy egyedül voltam, nem jártam senkivel, de soha nem voltam magányos.

Először is ott volt a családom. Elsősorban a húgom. Meg nyilván a szüleim. De a tágabb család is. Vígasztaltak, látogattak, szerettek, öleltek, próbálták elterelni a figyelmem.

Aztán ott voltak a legjobb barátok. Akik tudták, hogy most nagyon kell a jelenlétük. És jöttek minden formában. Jöttek a kórházba, jöttek hozzánk. Jöttek telefonon, jöttek emailekben, jöttek sms-ben, jöttek fb cseten. Nem hagyták, hogy túl sokat agyaljak. Szerettek. Támogattak.

És ott voltak a távolabbi ismerősök. A szüleim vagy a húgom barátai, egyetemi csoporttársak, barátok a szakkörökről, tanfolyamokról, nyelvórákról. Innen-onnan. Nem tudtam mi lesz, de egyszer csak lett albérletem két lakótárssal. Nem voltam magányos.

Nem voltam egyedül, csak ha én akartam. Mindig volt kihez menni akár 5 perc csevejre, akár társasjátékozni, akár kocsmázni. Akármire. Délutáni sétára a botkertbe is seperc alatt találtam valakit.

És azt hiszem, ez a lényeg. Csak ez tart fenn. A körülötted lévő kapcsolataid. Az erősek, de a gyengébbek is. Mert néha tényleg elég csak annyi, hogy összefutottok a városban és 20 percig csevegtek, hogy mizu. És minél nagyobb ez a háló, annál erősebb, mert mindenki tud magából adni egy kicsit, és ha elég sokan vannak, akkor nem leszel sok. Akkor mindig jut egy kicsi. Pont elég.

Arról nem is beszélve, hogy a potenciális társunkat leginkább ezeken a kapcsolatainkon keresztül ismerjük meg valahogyan.

Szóval itt is megragadom az alkalmat, mert az ember nem lehet elégszer hálás:

Köszönöm nektek, hogy vagytok! Igyekszem énis lenni, amikor csak kellhetek. :)

Tegnap este is ez jutott eszembe, mikor Apa mondta, hogy egész nap aludt és nem szólt senkihez. Aztán ma reggel is ez a mondat mászott a fejembe. Csak nagy írók írnak le ilyen egyszerű mondatokkal ilyen pontosan egy ilyen helyzetet.

Álmodj szépeket Mama.

"Azt álmodtam, hogy rövid volt a hajad. Szép volt. És volt egy kis fizikusunk is. Már nem is volt olyan kicsi. Tudta, hogy mi az endoterm meg az exoterm. Tőled tanulta."

Két hete nem alszok rendesen. Egy hétig egy állásinterjú miatt izgultam (már nem izgulok, sajnos nem volt elég tapasztalatom a vágyott területen), aztán meg -- Tepi megkérte a kezemet. :)

Nagyon kreatív, nagyon nem konvencionális lánykérés volt, de egy biztos: Disney princess-nek érezhettem magam!

A barátaink csodálatosan reagáltak. Volt, aki visított, sikongatott, TT-ék princess pezsgőt és kézműves csokit vettek, hogy megünnepeljük, mindenki teljes mellszélességgel osztozik az örömünkben. Kaptam az elmúlt egy hét alatt (!) 6 linket esküvői ruhákról, 2 belinkelt esküvős oldalt és 2 esküvői videófelvételt is. A Kicsi pedig előkereste nekem ezt a videót:

Már vagy ötször megnéztem, nem lehet megunni. Mióta átestem az első sokkon, azóta változó időközönként tör rám a felismerés, hogy FÉRJHEZ MEGYEK. Én. Azért ha fogadni kellett volna, akkor egyik barátnőm se fogadott volna erre.

Ami a családot illeti, a Tepi szülei nagyon örültek a telefonban, aztán mikor tegnap este közöltük velük, hogy nyáron össze is akarunk házasodni, akkor már nem voltak úgy elragadtatva. Az én apám elfátyolosodott szemekkel gratulált, anyám azt hajtogatta, hogy nagyon örülnek, de a vacsoraasztalnál feltűnően sápadt volt és többször is elmondta, hogy fejébe szállt a konyak (aha, persze). A második sokkot ők is a nyári esküvőnél kapták. A nagyszüleim szerintem nem is fogták fel elsőre, hogy mit vartyogok a telefonban. Mamának az volt a legnagyobb problémája, hogy az esküvő után abba az ALBÉRLETBE fogunk visszamenni?????!!!!!!!! Hiába na, gyakorlatias ámde konzervatív az öreglány. Egyébként messze keresztanyám reagált a legrosszabban. Ő totálisan meglepődött és nagyon minimálisan örült, ráadásul olyan őszinte típus, mint én (amiért amúgy nagyon szeretem), úgyhogy nem is nagyon tudta leplezni a dolgot. De a nagynéném viszont azt mondta, hogy teljesen a helyén van ez így, és ő nagyon örül nekünk. Szóval a kiccsalád összességében elég jól vette a kanyart. Mondjuk apám mondta a telefonban tegnap, hogy este nem igazán tudtak aludni és reggel megállapították anyámmal, hogy egész éjjel fejszámoltak mind a ketten. :D

Én tegnap jöttem rá, hogy ez pontosan milyen rengeteg pénzbe fog kerülni. Meg mennyi hülye szervezésbe meg mászkálásba. A helyszínt és a dátumot még december elején ki kellene választani. Amikor megláttam, hogy mennyibe kerül egy pár jegygyűrű, totál kiakadtam. Mint a lottóreklámban, csak valahogy engem nem kecsegtet holmi nyeremény íze.

Tepi egy kicsit (három számmal) nagyobb gyűrűt választott, úgyhogy ma elmentünk bevetetni belőle. Délutánra kész lesz, úgyhogy büszkén viselhetem. :)

Tudom ám, hogy lesznek nagyon kellemes részei a készülődésnek azért. Például a ruha kiválasztása a csajokkal, a lánybúcsú, a gyűrűk, a meghívó megtervezése (sőt, az jutott eszembe, hogy legyártom én azt kézzel).

Tepi nem rajong a felhajtásért. Frászt kap a gondolattól, hogy sok ember lesz, hogy mindenféle konvenciók miatt máshogy kell viselkednie, és hogy még táncolnia is kell(het). Szívből utálja az egészet. Kérdeztem, hogy elhalasszuk-e egy évvel a dolgot, hogy jobban legyen idő mindent átgondolni, de azt mondta, hogy ne, mert ő túl szeretne lenni rajta, hogy elmondhassa, hogy mostmár a felesége vagyok. Feleség cica. :)

Végülis miről szól egy esküvő: a családunkkal, a legjobb barátainkkal, vagyis csupa szeretett emberrel megünnepeljük a döntést, hogy mi már együtt szeretnénk járni az utunkat. Jó lesz ez (igen, nyilván most magamat is biztatom).

Bemutatom a blog szereplőit, nem fontossági sorrendben és valószínűleg a teljesség igénye nélkül.

M.
Csodálatos barátom. Bikanyakú, négerorrú, legjobb humorú. Aki úgy szeret, ahogy vagyok.

A.
Legeslegrégebbi legjobb barátnőm. Már az ovi óta. Meg a zsenik szakkörében. Meg a gimiben. És azóta is, mindig. Aki tényleg betartotta, hogy mi mindig barátok leszünk, és ezért nagyon szeretem.

G. barátnőm
Együtt sakkoztunk és megvigasztaltam, mikor a táborban sírt. Azóta töretlenül barátnőm. Szőke.

T.
Barátom. Mindig tudja, hogy mit akarnak hallani a lányok. Rendszerint azt mondja nekik. A vesémbe lát.

E.
Fiatal barátnőm, aki T. kedvese. Csajos bulik emlékei kísérnek minket.

G. barátom
Úgy barátkoztunk össze, hogy egymás mellett ültünk a buszon. Nagyon jókat lehet ám vele beszélgetni. Nagyon. És sose fogadok szót neki, de azért szeret.

Sehi
Van benne valami egyszerre melankolikus és végtelenül vidám. Igazi femme fatale. Kreatív. Az egyik legszebb lány, akit ismerek.

Gy.
Exem. Fura. :)

Nyanyett
Egyetemi barátnőm a gólyatábor óta. Nagyon különbözőek vagyunk és mégis. Ha Pestre költözünk, jó lesz, hogy ő már ott van.

Ofélia
Laktunk együtt az egyetem alatt, azóta közeli barátnőm. Ő a tipikus példa arra, hogy kicsi a bors, de erős.

D.
Tesókám. Nincs, aki nála jobban ismerne.

Anyám
Eszméletlen finomakat főz, és rendszerint akkor telefonál, mikor vacsorázok.

Apám
Szeretnék hasonlítani rá.

Papikám
Apai nagyapám. Kislánykoromban azt gondoltam, ő a világ legokosabb embere. Tulajdonképpen igazam volt.

Szupernagyim
Apai nagymamám. Humor és végtelen türelem jellemzi. Ő a család lelke.

Gonoszmáté
Gonosz velem, ezért amikor kedves, az ünnepnap.

P.
Szerelmem, kedvesem, párom, lelki társam, másik felem, kuktám, macskám, aki a zuhanyrózsát tartja miközben hajat mosok, hogy ne fázzak.

Ja igen, és én:
ithil