Holdvilág

Én nem tudom, hogy mit jelent pontosan felnőni, vagy élni. Hogy tényleg vannak-e ezek a nagy szavak. De újabban minden napom egy kis rádöbbenés is.

Hogy nem számít, hogy egyedül megyek-e végig az utamon. Hogy bizonyos értelemben mindig egyedül leszek, és hogy ebben semmi félelmetes nincsen.

Egész életemben féltem attól, hogy egyedül maradok. De valahol útközben rájöttem, hogy nem számít. Hogy bármi történjen, megtalálom magam a rendszerben. Ha kell, megcsinálom magamnak a rendszert. Megtalálom az örömöm. Ez nem azt jelenti, hogy mindig rózsaszín boldogságom lesz. Inkább azt, hogy nem esem kétségbe és keresek olyat, aminek örülhetek. Lettlégyen az bármilyen apró kis faszság. Hogy nem számít, hogy van-e társam, mert bizonyos szempontból magam vagyok az utamon. Vannak helyek, ahova nem jöhet velem senki. És elég erős vagyok ehhez. És elég boldog is. Már nem félek.

***

Még napokkal ezelőtt írtam ezt. Ma reggel meg úgy keltem, hogy képtelen vagyok egyedül bármit is elérni. Hogy segítség nélkül nem tudok helytállni a munkahelyemen. Hogy egyáltalán nem leszek képes elérni a kitűzött célomat. Tudom, mehet az apró a befőttes üvegbe. Ment is.

Jó lenne megint azt érezni, hogy fog ez menni. Ha kell, egyedül is.

Tele van az online sajtó azzal, hogy pompás kormányunk már a szociális segélyháló maradék részét is haza akarja vágni. Ez egy súlyos probléma, de én most kicsit szűkebben akarok nézni (amit aztán persze kitágíthatunk, mert a lényeg végső soron ugyanaz).

Szóval én nem az állami szociális hálóról szeretnék írni, hanem a személyesről. Azoknak a családtagoknak, barátoknak, ismerősöknek a rendszeréről, bonyolult szövedékéről, akik nem hagynak minket elsüllyedni a mélybe. Milyen szép metafora.

G. barátnőm hihetetlenül magányos a válása óta. Vannak napok, amikor jobban viseli, és vannak olyanok is, amikor rosszabbul. De soha nem jól. Ma például sokkal rosszabbul. Párt keres. Társat. Valakit, akivel meg lehet osztani a hétköznapokat. Akiről gondoskodni lehet, és aki kedves hozzá és figyelmes. És természetesen mint minden párkereső, ő is belefut seggfejekbe.

És én hiába mondanám neki, hogy ilyen emberekkel nem éri meg szóba állni sem, nemhogy bizalommal lenni irányukba és szeretetet és hűséget és odaadást várni tőlük. Hiszen hogy mondhatnék ilyet? Én nem vagyok magányos. Igazából gőzöm sincs, milyen tétlenül otthon malmozni naphosszat anélkül, hogy egy jó szót szólna hozzád valaki. Hogy jöhetnék én ahhoz, hogy bárkinek megmondjam, hogy mi lenne a helyes?

(Azért megpróbáltam tolmácsolni a véleményem, de azt hiszem, többet ártott mint használt. Legalábbis most csend van.)

Aztán tegnap azon gondolkodtam, hogy mi lett volna, ha nem ismerem meg az egyetem után Tepit. Hol ismerkedtem volna? Micsináltam volna egyáltalán?

Aztán az jutott eszembe, hogy az a néhány hónap, amikor a sebeimet nyalogattam, minden értelemben lábadoztam és egyedül voltam, az milyen volt. Mert az igaz, hogy egyedül voltam, nem jártam senkivel, de soha nem voltam magányos.

Először is ott volt a családom. Elsősorban a húgom. Meg nyilván a szüleim. De a tágabb család is. Vígasztaltak, látogattak, szerettek, öleltek, próbálták elterelni a figyelmem.

Aztán ott voltak a legjobb barátok. Akik tudták, hogy most nagyon kell a jelenlétük. És jöttek minden formában. Jöttek a kórházba, jöttek hozzánk. Jöttek telefonon, jöttek emailekben, jöttek sms-ben, jöttek fb cseten. Nem hagyták, hogy túl sokat agyaljak. Szerettek. Támogattak.

És ott voltak a távolabbi ismerősök. A szüleim vagy a húgom barátai, egyetemi csoporttársak, barátok a szakkörökről, tanfolyamokról, nyelvórákról. Innen-onnan. Nem tudtam mi lesz, de egyszer csak lett albérletem két lakótárssal. Nem voltam magányos.

Nem voltam egyedül, csak ha én akartam. Mindig volt kihez menni akár 5 perc csevejre, akár társasjátékozni, akár kocsmázni. Akármire. Délutáni sétára a botkertbe is seperc alatt találtam valakit.

És azt hiszem, ez a lényeg. Csak ez tart fenn. A körülötted lévő kapcsolataid. Az erősek, de a gyengébbek is. Mert néha tényleg elég csak annyi, hogy összefutottok a városban és 20 percig csevegtek, hogy mizu. És minél nagyobb ez a háló, annál erősebb, mert mindenki tud magából adni egy kicsit, és ha elég sokan vannak, akkor nem leszel sok. Akkor mindig jut egy kicsi. Pont elég.

Arról nem is beszélve, hogy a potenciális társunkat leginkább ezeken a kapcsolatainkon keresztül ismerjük meg valahogyan.

Szóval itt is megragadom az alkalmat, mert az ember nem lehet elégszer hálás:

Köszönöm nektek, hogy vagytok! Igyekszem énis lenni, amikor csak kellhetek. :)

Utoljára áltsuliban éreztem ennyire, hogy különc vagyok. Ott én voltam az a lány, aki mindig csak farmernadrágot és bő pólót hordott, mindent ötösre tudott és többnyire szünetben is olvasott. De voltak barátaim így is. Akiknek odaadtam lemásolni a házimat, akikkel órán leveleztünk, akikkel suli után lehetett a téren sétálni és fiúkról beszélgetni.

Aztán ez a különcség a gimiben alábhagyott, az egyetemen pedig - annyi érdekes (hasonló?) ember között - teljesen el is tűnt. Én is egy voltam a közösség számos tagjából.

De most újra én vagyok a különc. Annyira, hogy nekik még a ruhám is furcsa (és azt is ki kell nyilván beszélni). Fura, hogy bölcsész vagyok, fura, hogy palackból iszok, fura, hogy nem pesten jártam egyetemre (és nem is budán), fura, hogy nem járok kocsmába leinni magam, fura, hogy nincs saját lakásom, fura, hogy nem okostelefonom van, fura, hogy ... fogalmam sincs. Ha meg tudnám őket fejteni..., de nem tudom. Ezeket is csak találgatom. Lehet, hogy nemis ezek miatt tartanak furának. Lehet, hogy nem is furának tartanak, hanem butának / unalmasnak / igénytelennek / vidékinek / inkompetensnek / ...

Nem illek ide.

Egy csomó ember utálja a munkáját. Én még csak nem is utálom. Amikor van feladat, az jó, az inspiráló, lehet benne sikerélmény. Csak a kis nyitott lelkembe gyalogolnak bele időnként. Már vannak falak, de Thy szerint ez nem jó, mert így csak konzerválom a felém irányuló hidegséget. Nem tudom. Már annyiszor csalódtam, nem annyira szeretnék újra és újra nekifutni, hogy hülyének nézzenek.

De az is lehet, hogy Thynak igaza van, és így is hülyének néznek, hátha úgy nem. Különben sem tervezem itt leélni az életemet. De azért még úgy érzem, hogy van veszteni valóm. Nem tudom, mit hoz a holnap. Biztonsági játék? Én papolok G. barátnőmnek, miközben engem éppúgy gúzsba kötnek a saját félelmeim és elképzeléseim?

Hétfő van, és az egész olyan langyos víz. Tudod. Olyan, amiben már éppen fázol.

Megkaptam az olyan rég vágyott saját asztalt, de már nem érzem a felszabadító erejét, mert már tudom, hogy ez a közösség nem fogad be engem. J az egyetlen (nem a Men in Black-ből sajnos :D ), aki legalább korrekten viselkedik. Mindenesetre most ülök itt hátul. Most épp egyedül, de van két szobatársam. Nyilván olyanok, akik szarba se néznek.

Egyébként sajnálom most ezt az új asztalt, mert már épp kezdett nagyon jó lenni a gyakornok srácokkal. Velük lehet beszélgetni, nevetni, és épp ma akartunk elkezdeni közösen tanulni. Kicsit hülye helyzet, hogy eddig itt sírtam egy asztalért, most meg nem kell. Mert a társaság kell. Mert az érzés kell, hogy befogadnak. Ami ugyebár nincs.

Szóval számolom a napokat. Még 118.

A születésnapomra kaptam egy üzenetet T.-től, hogy boldogat és hogy "gondolom ennél nem lehetne szebb".

Gondolkodnom kellett, hogy mire érti, aztán arra jutottam, hogy bizonyára azt képzeli, hogy csodálatosan a felhők fölött járok így az esküvő után és bizonyára valami klassz kis tengerparti helyen süttetem a hasam.

A valóságtól meg mi sem állt távolabb. Ültem a munkahelyemen és nyomorultnak és kicsinek és reménytelennek és persze iszonyatosan boldogtalannak éreztem magam. (Jelen időben is írhatnám.) A tavalyi csodálatos szülinapomhoz képest lassan elmondhatom 2014-ről, hogy felzárkózott 2011. mellé és joggal pályázhat az életem legnehezebb éve címre.

Néhány hete sírtam Tepinek, hogy mindenki milyen boldog (nyilván erős csúsztatás), és hogy mindenki azt várja tőlem, hogy végtelen örömmel teljek el és persze legyek hálás, hogy ilyen szép életem van, sose többet nem leszek olyan boldog, mint egy házasság első heteiben. Hogyne.

Egyébként nyilván hálásnak kellene lennem. Amúgy vagyok is. Csak a kurva nagy hála nem tudja megszüntetni a görcsöt a gyomromban, a kaparó érzést a torkomban és a könnyeket (amiket egyébként most épp olyan ritkán ejtek el, mint a legnagyobb válságaimban egyébként - de arról, hogy milyen könnyen sírok vagy nem sírok, majd máskor).

Fb-on mindenki mosolyog. A távoli ismerősökön tényleg az látszik, hogy boldogok. Hogy szép helyeken nyaralnak, hogy finomakat esznek, hogy szeretik őket. Én meg ülök az irodában, ahol mindenki megvet vagy le se szarja a fejemet. Ahol csak egy kellemetlenség vagyok. Próbálok kemény lenni, és nem szeretni őket (hehe, stockholm szindróma? nyilván ez is túlzás, lapozzunk). Sírtam Tepinek, hogy mindenki olyan boldognak tűnik, csak én vinnyogok itt.

Valahol az eszemmel tudtam, hogy nincs igazam. Hogy belőlem is csak az a néhány megosztott cikk látszik, a boldog lánybúcsús album (nem mellesleg az az este azon kevés esték egyike volt, amikor tényleg boldog voltam az utóbbi hónapokban), az állapotváltozás, hogy már házas vagyok (és a több mint 200 lájk). Ennyi. Joggal hihette T., hogy olyan boldogságom van, mint még sose.

Hát nincs. Hagyom, hogy elnyomjon valami, amin minden erőmmel próbálok változtatni. Talán ez a baj. Nem lenne szabad ennyire akarnom. De valahogy még ez sem megy. Elvesztem magam szép lassan.

Közben meg tudom, hogy nem könnyű azoknak sem, akik a tökéletesre utómunkázott és meseszép profilképet, a tengerparti nyaralást, vagy a szurkolói fotót osztják meg. Hogy az ő szívüket is változatos bánatok facsarítják. Nem nyugtat meg ez a gondolat. Szeretem őket, nem kívánom nekik ezeket a nehézségeket. Nem érzem magam könnyebbnek az ő bánatuktól.

Tepi szerint könnyebb lesz, ha kitalálom, hogy hogyan tovább. És én döntöttem, de nem könnyebb. Úgy döntöttem, hogy megpróbálom még öt hónapig kibírni valahogy. Lehet, hogy szükségem lesz hozzá külső segítségre. Egyszerűen nem tudok itt megállni. Túlságosan félek attól, hogy mi lesz, ha lemondok erről a lehetőségről. És persze nagyon félek attól is, hogy milyen lesz a következő öt hónap itt. Meg tudom-e állni a helyem legalább szakmailag, vagy a csapatból való kilógásom teljesen ellehetetleníti, hogy hatékonyan dolgozhassak. Csupa kérdések vannak bennem, és nem tudom, hol lehetnek a válaszok.

Mikor még fiatalok voltunk és bohók, akkor nem csináltunk olyan nagy ügyet abból, ha nem jártunk senkivel. Persze lehetett mindig epekedni valaki potenciális után, lehetett kicsit siránkozni, hogy milyen jó lenne, de alapvetően az volt a lényeg, hogy eljártunk, ismerkedtünk és találtunk időnként valakit, akivel párosan szép.

De mostmár öregek vagyunk és bohémek. Nem szeretünk már annyira hajnalig táncolni, nem vagyunk már olyan fesztelenek és nincs már annyi terünk sem ismerkedni - legalábbis sokszor érezzük így. És van, amelyikünk párosan él, és vannak, akik páratlanul. És ezek az állapotok továbbra is rejtenek magukban nem kevés esetlegességet. Sokszor még akkor is, ha a nagy esküvő-hullám részesei lesznek az emberek.

És mindezen esetlegesség ellenére a párosan és a páratlanul élők is gyakran szemlélik úgy az állapotukat, mintha ez már sose változna, változhatna meg. És egyik oldalról sem túl jó szemlélet ez.

Én csak állok itt, ebben a nehéz évben, mikor nagyon sokat kell dolgozni, és tehetetlenül szemlélem az általam nagyon szeretett személyek szenvedését. A szomorúságuk oka a magányuk, az érzésük, hogy ők már sosem találhatnak társra. És hiába mondom a biztató szavakat, én minden este hazamegyek abba a pici lakásba, ahol engem várnak. És már én is a bűntudatot érzem, hogy nekem van valakim. Mit mondhatnék nekik, hogy egy kicsit kevésbé legyenek elkeseredettek? Valahogy mindig az lesz a válaszok vége, hogy hiába, örüljek inkább annak, hogy nem vagyok egyedül.

És én örülök, hogy nem vagyok egyedül. Bárcsak ők is megtalálhatnák a békéjüket.