Az imént olvastam egy kommentben ezt: "Az utóbbi években, évtizedekben rengetegen hagyták el az országot azok, akiknek baromira nem volt mindegy, viszont forradalom helyett a békés megoldást választották. A maradékot talán két, esetleg három táborra lehet osztani. Azokra, akik mennének, de valamiért nem tudnak, azokra, akik még mindig vakon bíznak a kormányban és azokra, akik elvannak, esetleg jól élnek és megtehetik, hogy egyelőre lerázzák magukról ezt a problémát."
Sok szempontból egyet kell értsek vele. Tényleg nagyon kicsi az a réteg, akik elégedetlenek, felszólalnak, tüntetnek, tesznek. Nyilván tudom, hogy nem teheti meg mindenki, de azért na. Egyébként jobban belegondolva a saját családomból is én vagyok az egyetlen, aki aktívan járt tüntetésekre. Mondjuk legalább azt elmondhatom, hogy a napi politika mindig is téma nálunk a szűkebb és tágabb családomban is. Vannak véleménykülönbségek (néha elég sarkosan), de olyan, aki homokba dugná a fejét, olyan azért szerencsére nincs sok.
Ahogy írom ezt a bejegyzést, úgy kell sorról sorra szembenéznem azzal, hogy a családomban mégiscsak bőven van, aki struccpolitikát folytat. Sőt, a barátaim között is akad ilyen. Sőt, olyan családtagom is van, aki kanyar nélkül bekajálja, amit a kormány a tévében összehord. Mondjuk szerencsére legalább barátom nincs ilyen. Persze ez se véletlen, az ilyen emberekkel nem tudunk barátok lenni. :D
Azért engem ez az egész bosszant. Ez a homokba dugom a fejem attitűd. Merthogy nekik még nem fáj, inkább nem vesznek róla tudomást. A könnyebb utat választják. Ès amúgy rossz ezt látni, mert ez a hozzáállás is csak eteti a rendszert. Ez nem felelős állampolgárság. (Arról nem is beszélve, hogy a valóság előbb-utóbb úgyis bekopogtat.)
Ès különösen rossz ezt látni olyannál, aki régen nem így állt hozzá, de kiábrándult, befordult, bevette a leszarom tablettát és teljesen beszűkült. Pedig régen milyen jókat tudtunk beszélgetni aktuális közéleti meg politikai dolgokról (is). Ìgy múlik el a világ dicsősége...
