Holdvilág

A születésnapomra kaptam egy üzenetet T.-től, hogy boldogat és hogy "gondolom ennél nem lehetne szebb".

Gondolkodnom kellett, hogy mire érti, aztán arra jutottam, hogy bizonyára azt képzeli, hogy csodálatosan a felhők fölött járok így az esküvő után és bizonyára valami klassz kis tengerparti helyen süttetem a hasam.

A valóságtól meg mi sem állt távolabb. Ültem a munkahelyemen és nyomorultnak és kicsinek és reménytelennek és persze iszonyatosan boldogtalannak éreztem magam. (Jelen időben is írhatnám.) A tavalyi csodálatos szülinapomhoz képest lassan elmondhatom 2014-ről, hogy felzárkózott 2011. mellé és joggal pályázhat az életem legnehezebb éve címre.

Néhány hete sírtam Tepinek, hogy mindenki milyen boldog (nyilván erős csúsztatás), és hogy mindenki azt várja tőlem, hogy végtelen örömmel teljek el és persze legyek hálás, hogy ilyen szép életem van, sose többet nem leszek olyan boldog, mint egy házasság első heteiben. Hogyne.

Egyébként nyilván hálásnak kellene lennem. Amúgy vagyok is. Csak a kurva nagy hála nem tudja megszüntetni a görcsöt a gyomromban, a kaparó érzést a torkomban és a könnyeket (amiket egyébként most épp olyan ritkán ejtek el, mint a legnagyobb válságaimban egyébként - de arról, hogy milyen könnyen sírok vagy nem sírok, majd máskor).

Fb-on mindenki mosolyog. A távoli ismerősökön tényleg az látszik, hogy boldogok. Hogy szép helyeken nyaralnak, hogy finomakat esznek, hogy szeretik őket. Én meg ülök az irodában, ahol mindenki megvet vagy le se szarja a fejemet. Ahol csak egy kellemetlenség vagyok. Próbálok kemény lenni, és nem szeretni őket (hehe, stockholm szindróma? nyilván ez is túlzás, lapozzunk). Sírtam Tepinek, hogy mindenki olyan boldognak tűnik, csak én vinnyogok itt.

Valahol az eszemmel tudtam, hogy nincs igazam. Hogy belőlem is csak az a néhány megosztott cikk látszik, a boldog lánybúcsús album (nem mellesleg az az este azon kevés esték egyike volt, amikor tényleg boldog voltam az utóbbi hónapokban), az állapotváltozás, hogy már házas vagyok (és a több mint 200 lájk). Ennyi. Joggal hihette T., hogy olyan boldogságom van, mint még sose.

Hát nincs. Hagyom, hogy elnyomjon valami, amin minden erőmmel próbálok változtatni. Talán ez a baj. Nem lenne szabad ennyire akarnom. De valahogy még ez sem megy. Elvesztem magam szép lassan.

Közben meg tudom, hogy nem könnyű azoknak sem, akik a tökéletesre utómunkázott és meseszép profilképet, a tengerparti nyaralást, vagy a szurkolói fotót osztják meg. Hogy az ő szívüket is változatos bánatok facsarítják. Nem nyugtat meg ez a gondolat. Szeretem őket, nem kívánom nekik ezeket a nehézségeket. Nem érzem magam könnyebbnek az ő bánatuktól.

Tepi szerint könnyebb lesz, ha kitalálom, hogy hogyan tovább. És én döntöttem, de nem könnyebb. Úgy döntöttem, hogy megpróbálom még öt hónapig kibírni valahogy. Lehet, hogy szükségem lesz hozzá külső segítségre. Egyszerűen nem tudok itt megállni. Túlságosan félek attól, hogy mi lesz, ha lemondok erről a lehetőségről. És persze nagyon félek attól is, hogy milyen lesz a következő öt hónap itt. Meg tudom-e állni a helyem legalább szakmailag, vagy a csapatból való kilógásom teljesen ellehetetleníti, hogy hatékonyan dolgozhassak. Csupa kérdések vannak bennem, és nem tudom, hol lehetnek a válaszok.

Megcsináltam a blogot: http://napi7.blog.hu/

Ma azzal töltöttem némi időt, hogy akciótervet állítsak fel stresszkezelés céljából. Néhány napja ugyanis visszatért az erős szorongásom, ami azzal a kellemetlenséggel is jár, hogy reggel nyugtalanul és gyomorgörccsel ébredek. És már megint összeszorítom az állkapcsom, ha nem figyelek rá tudatosan, hogy ne tegyem. Még nem annyira rémes a helyzet, mint néhány hete, de nem is akarom, hogy odáig fajuljanak újra a dolgok. Íme a tervem:

1. Mivel reggel már úgyse tudok rendesen aludni, ezért hasznosan is tölthetem ezt az időt. Tepi úgyis munkába indul fél 7-kor, a legjobb az lesz, ha én is felkelek és ezt a plusz félórát arra használom, hogy a munkába menet az út egy részét sétálva tegyem meg. Így több legyet is ütök egy csapásra, hiszen a séta testmozgás, a Tepivel töltött idő meg ajándék.

2. Listát fogok írni a jó dolgokról az életemben. Tudom, hogy kurva hosszú lista lesz. :)

3. Árnyalni fogom a problémáimat, mert jelenleg csak a rémes, borzalmas és egyéb végtelenül negatív jelzők segítségével vagyok képes megfogalmazni őket, de az nem lehet, hogy ennyire kilátástalan legyen a helyzet.

4. Minden este rá fogok szánni félórát a nyugodt heverészésre (net vagy bármilyen külső inger nélkül).

5. Ki fogom próbálni az olyan stresszoldó módszereket mint a mély légzés, az izomlazítás vagy a zene.

6. Csinálok egy blogot, ahol minden nap hálát adok 7 dologért, ami aznap jó volt.

Már nem is emlékszek pontosan, hogy mikor kezdtem el blogolni. Csak azt tudom, hogy május volt. Meg hogy az Obszidián pillangót olvastam. Megnéztem, 2006-ban adták ki. El se hiszem.

Valamikor akkortájt elkezdtem követni több blogot is. A javarészük elhalt azóta, de évekig engedtek bepillantást az életükbe. Mintha ismertem volna a bloggereket. Néha hiányoznak. Összegyűjtöm őket ide, hátha.

automatonaliza, vagyis a vörös. Őt tényleg majdnem ismertem egy közös baráton keresztül.

maitai, aki a freeblogon kezdte, de azóta már saját oldala van. Állati okos csaj.

ysombor, akit még akkor kezdtem olvasni, mikor Londonban élt. Most épp Budapesten, és végre újra rendszeresen ír.

zolivagyok, aki sajnos már csak volt. Nagyon régóta nem ír egy sort sem, és mióta meghalt a freeblog, azóta már nem lehet elérni a régi bejegyzéseit.

levanah, akit ismerek, de aki nem tudja, hogy én olvasom őt. Ő egyébként már egy frissebb blog.

hessa, akit szintén ismerek, és szeretem találgatni, hogy mikor kiről ír rébuszokban. Ő is újabb szerzemény.

Eredetileg arról akartam még írni tegnap, hogy mekkora zen van. Hogy amikor felálltam szombaton a vacsora asztaltól, akkor megszállt valami leírhatatlan nyugalom, ami azóta is tart. Jelentem, sajnos ma reggelre elmúlt. De azért így is egész hosszú ideig tartott ahhoz, hogy teljesen kiélvezhessem. És nem köszönt el nyomtalanul, mert most könnyebb tudatosítanom magamban, hogy mik a céljaim, és hogy semmi sem olyan fontos, mint hogy valaki vár otthon, akit nagyon szeretek, és akit boldoggá tudok tenni.

Minden nehézséggel meg tudunk küzdeni - ezt mantrázom magamnak, és végre alábbhagyott a hányinger és a görcs a gyomromban. Haladok. Valahol lebegek a furcsán békés és a riadt között. Kell, hogy legyenek megoldások.

Furcsa, hogy a jelenlegi főnököm attól féltett, hogy összetör engem az a másik munkahely a maga szigorú, szervezett, álságos hierarchiájával. Eszébe sem jutott, hogy engem ez a tizenkét ember tör össze azzal, hogy nem fogadnak be, hogy nem akarnak közeledni, hogy nem értik a helyemet a rendszerben. Mint ahogy magam sem értem. Talán azért, mivel nincs is. Csak lógok a levegőben ilyen kvázigyakornokként. Nincs asztalom, nincs barátom. Itt egy olyan közösség, akik nem csak munkatársak. Együtt töltik az időt a kötelező nyolc órán kívül is. Mindenkinek megvan a maga helye, szerepe a csoportban. És én nem találom az enyémet, és ők nem találnak nekem helyet.

Ez nem az első munkahelyem, de valahogy mégis az. És nem megy a beilleszkedés. Furcsa lenne azt mondani, hogy abban a 12 másik emberben van a hiba és csak én vagyok a jó, a meg nem értett. De lelkem rajta, én tényleg megpróbáltam. Talán tényleg az a probléma, hogy nem lett letisztázva, hogy hova sorolódok a ranglétrán. Talán a helyüket féltik. Talán egyszerűen csak nem passzolunk.

Nem tudom, hogyan tovább. Érvek és ellenérvek sorakoznak halomra.

Nagyon tetszik maga a munka, szeretem a feladataimat. Izgalmas dolgokat csinálhatok, amikhez egyre jobban értek, és amik társadalmilag is hasznosak. Talán ha kibírnám még egy kicsit, ha végre rendes állásba felvennének, akkor megváltoznának a dolgok. Végre lenne helyem. De valahogy nem nagyon hiszek ebben. Szerintem ez már lefutott meccs, és vagy egyáltalán nem fog már változni a felém való viszonyuk, vagy csak nagyon-nagyon lassan. Én meg közben szépen elsorvadok.

Ez egy jó állás lenne egyébként. Tisztességes fizetéssel, normális egzisztenciával, relatíve rugalmas munkaidővel, fejlődési lehetőséggel. Jó referencia lenne akkor is, ha elmegyek innen.

Lehet, hogy össze kellene szorítanom a fogaimat és kibírni. Nem a világ, ha az emberhez nem szólnak hozzá egész nap. Ha nem hívják el ebédelni, miközben mindenki megy. Ha hátat fordítanak neki, mikor mindenki körben beszélget. Ha összesúgnak mögötte. Ha egész nap külön ül, és ezért minden lényeges közösségépítő dologról lemarad. Ha a szakmai dolgokba se vonják be igazán (mert abból is baráti összeröffenéseket csinálnak).

Sajnos annyira nem értek ehhez a területhez, hogy segítség, útmutatás és tanítás, vagy egyszerűen csak a megmutatott szakmai lehetőségek nélkül boldoguljak. Sajnos ahhoz sem vagyok elég kvalifikált, hogy könnyen találjak más hasonló pozíciót. Arról nem is beszélve, hogy mennyire belterjes és kicsiny ez a szakma itthon.

És mindez eltörpül amellett, hogy én akarom, hogy kedveljenek. Én részese akarok lenni a csapatnak. Én így, kiközösítve nem tudok létezni. Nekem ez fáj. És feszültségeket szül bennem, amiktől nem tudok elvonatkoztatni akkor sem, ha kilépek innen délután ötkor. Egyszerűen nem megy.

Hogy mit fogok csinálni? Felmondom az állást, ami lehetőséget teremtene arra, hogy nyugodtan léphessünk egyről a kettőre. Hogy családunk lehessen, ha szeretnénk. Hogy egyszer talán majd legyen egy saját lakásunk.

Úgy érzem, hiába tanulok gyorsan, hiába értek bizonyos dolgokhoz, mégis alulkvalifikákt vagyok. Úgy döntöttem, tanulni fogok újra. Pedig én igazán nem akartam az a diplomahalmozó lenni. A phd után eszem ágába se volt újra az egyetem közelébe menni. De kell a tudás, a nyomás, hogy tanuljak. Az autodidakta módszer nekem valahogy sose ment olyan jól. Jövő szeptembertől újra egyetemista leszek.

Hogy ez mivel jár? Jóval kevesebb szabadidőm lesz. Valószínűleg olyan munkát kell végeznem, ami nem isnpirál, ami elfáraszt, ami nem lesz könnyű. A tanulás nagyon sokba fog kerülni, úgyhogy nem lesz spórolt pénzünk. Biztosan nem fogunk tudni családot alapítani, hiszen egy fizetésből nem lehet finanszírozni a tanulást és a gyereket is. Ha ezen a munkahelyen rossz benyomást hagyok magam után, akkor jó eséllyel ásom el magam máshol is már előre.

Nem tudom, mi legyen. Egyik percben győzködöm magam, hogy ki lehet ezt bírni, másnak is megy, nekem is menni fog. Aztán amikor a gombóc a torkomban és a görcs a gyomromban már nagyon szorít, akkor azt mondogatom, hogy muszáj az elvárásokkal szembe mennem, mert különben elsorvadok.

És csak pörögnek az érvek körbe, körbe...

Örökké nem eshet.

Az elmúlt egy hónapban szokás szerint fordult velem egyet a világ. Rémesen éreztem magam folyamatosan, főleg munkahelyi dolgok miatt. De most. MOST! Most épp jó. Tegnap előtt vettem két könyvet, és tegnap további négyet. Úgyhogy most van 6 (hat!) gyönyörű, izgalmas, érdekes, vadonatúj könyvem! Már csak azt kell kitalálni, hogy melyikkel kezdjem. :) I feel so excited.

------------- a "hullámzás tetejéről" című rovatunkat látták ---------------

Én ilyen ami a szívemen, az a számon típusú ember vagyok. De minek??? Alapvetően nem lenne ez olyan rossz tulajdonság, mindig lehet tudni, hányadán állok valakivel. De néha olyan jó lenne ráharapni a nyelvemre, ráülni a kezemre és nem elmondani, nem megírni. Annyi megaláztatástól, félreértéstől kímélném meg magam.