Vannak napok, amikor annyira mélyen vagyok lelkileg és fizikailag is, hogy csak fekszek az ágyon és semmi. Még egy koszlott filmre se vagyok képes koncentrálni. Egyszerűen ólomsúlyúnak érzem minden tagomat. Próbálok pihenni, hogy legalább a fizikai erőnlétem visszatérjen, de a szorongás nem hagy teljesen ellazulni. A saját testem játékszere és foglya vagyok egyszerre, és ez egyszerre dühítő és elkeserítő. Pedig tegnap még a tornát is megtoltam, hogy hátha jobb lesz (nem lett). Nincs jobb ötletem, a túlélésre játszok és bízok benne, hogy holnapra túl leszek a nehezén.
Mindeközben dolgozni kellene, pakolni kellene, logisztikázni kellene, mert a következő két hét elég rendhagyó lesz és ebbe előkészítetlenül enyhén szólva felelőtlenség beleugrani.
Na picsogás vége.