Tegnap meséltem SirM-nek, hogy úgy ebédeltünk Magnusszal, hogy közben egy szót sem szóltunk. Rendesen le volt döbbenve. Pedig ez elég gyakran megesik velünk.
Aztán az jutott eszembe, hogy azok, akik magyarul ismernek, azok egy olyan embert ismernek, akinek gyakorlatilag be nem áll a szája. Aki akkor is beszél, vagy minimum énekel, vagy narrálja az eseményeket, amikor ez teljességgel fölösleges, hovatovább idegesítö. Például mondjuk társasjátékozás közben. Vagy munka közben. Vagy evés közben. Vagy szó szerint bármikor.
Hozzátenném, én ezeken a csendes ebédeken is mindig beszélek, csak éppen befelé. Megy a fejemben a szöveg folyamatosan (valahol olvastam amúgy nem olyan régen, hogy ezzel nincs ám mindenki így - rendesen le is döbbentem). Ès hogy miért nem szólalok meg? Nagyon egyszerü: mert vagy nem tudom elmondani pontosan ugyanazt, ami magyarul a fejemben van, vagy egyszerüen csak túl fárasztónak érzem összerakni angolul vagy németül ugyanazt a mondatot. Ùgyhogy inkább hallgatok. Èn.
Azért nem teljesen reménytelen az életem, nem kell aggódni. Egyrészt magyarul még böven hozom a formám, másrészt vannak jobb napjaim bent is. Például ma úgy nevettem a fölépcsön, hogy szerintem az egész könyvtár hallotta, hogy nekem jó kedvem van.