Holdvilág

Az elmúlt hetekben a gólyatábori erőszaktevések erősen felkavarták a sajtót. Egyrészt talán elindult egy folyamat, ahol nagyobb nyilvánosságot kap ez a problémakör, és talán ezzel lépünk a megelőzés felé is. Másrészt elkezdődött a bűnbak keresés, ami most éppen a HÖK felelősségre vonásánál tart.

Tévedés ne essék, a HÖK-kel kapcsolatos tapasztalataim vajmi kevés jót jelentenek, de nem gondolom, hogy kollektíven a szervezet felelőssége lenne a gólyatáborokban esett erőszak. Az, ha voltak olyan szervezők, akik tudtak a fotós előéletéről vagy a róla érkező panaszokról, az nyilván azt jelenti, hogy őket egyenként súlyos felelősség terheli. Az, hogy a másik lány ügyét eltussolták, az is komoly hiba, amiért felelniük kell. Azt viszont nem hiszem, hogy mostantól minden HÖK-öst meg kell bélyegeznünk mint az erőszaktevés elősegítőjét. Azt sem gondolom, hogy a gólyatábor egy erkölcsi fertő lenne, ahol olyasmire kényszerítik (!) a friss diákokat, amit azok nem akarnak megtenni. Nyilván tisztában vagyok azzal, hogy a közösségnek vagy a hierarchiában feljebb állóknak mekkora ráhatásuk van, de lássunk tisztán.

A HÖK az utóbbi években minden volt, csak a hallgatók érdekvédelmi szervezete nem. Leginkább azt mondhatjuk el, hogy a HÖK feladataként a hallgatói közösségépítést, az egyetemet népszerűsítő rendezvények egy részét, illetve a hallgatók szórakoztatását tűzte ki célul. Abba most nem mennék bele, hogy ehhez milyen anyagi forrásokat vettek igénybe és azt milyen mértékben használták vagy nem használták fel más egyéb célokra. A lényeg az, hogy itt a legprofibb, legnagyobb szabású, legtöbb hallgatót vonzó bulik megrendezése (volt) a cél. Ennek nyilván egyik fontos állomása a gólyatábor. Ha innen nézzük, akkor a HÖK egy partiszervizként funkcionál, és lássuk be, az egyetemi életnek igenis fontos (bár nyilván nem a legfontosabb) része, hogy a diákok szabadidőstevékenységek során ismerkedjenek. Én is voltam gólyatáborban. Egyszer sem kellett alkoholt innom, ha nem akartam. Egyetlen szál ruhámat se kellett levennem, ha nem akartam (az más kérdés, hogy minden idők egyik leghidegebb augusztusi hete volt, amikor reggel öt fok volt, és annyi cuccot aggattunk magunkra, amennyit csak bírtunk, én például még a Pingu melegítőjét is, mert ő hármat is hozott). Nem hiszem, hogy a gólyatáborokat be kellene tiltani. Nem hiszem, hogy bűn és fertő minden közösségépítő rendezvény.

Hiszem viszont, hogy a HÖK-nek nem lenne szabad, hogy ez legyen az egyetlen és elsődleges feladata. Az én eszményem szerint a HÖK egy érdekérvényesítő szervezet kellene hogy legyen, aki kiáll a hallgató mellett, ha azt az egyetemi élet során sérelem éri. Mondok egy példát, ami egy nagyon kedves barátommal esett meg. Ez az én barátom leadta a szakdolgozatát, hogy aztán államvizsgázhasson és diplomázhasson. Csakhogy közben váltás történt az adott kar oktatási hivatalának élén, és az új felelős egy héttel az államvizsga előtt visszadobta a szakdolgozatot, miszerint az nem a szaknak megfelelő témában íródott. Tette mindezt úgy, hogy a címet már hónapokkal korábban le kellett adnia minden diáknak, és csak akkor kezdhettek hozzá a munkához, ha azt jóváhagyták. A barátom dolgozatának címét elfogadta az akkori vezetője az oktatási hivatalnak. A dolgozatot továbbá ötösre értékelte a témavezető is. Mégsem engedték államvizsgázni, mégis visszadobták a munkáját. És ezt még csak nem is vele közölték, hanem a témavezetőjével, akiben volt annyi jó érzés, hogy értesítse a barátomat. Én azt javasoltam, hogy keresse fel a HÖK-öt, a dékánt, a rektort, de ő nem akart konfrontálódni, mert félt, hogy meghurcolják és nem engedik át az államvizsgán. Ebben a helyzetben igencsak jól jött volna egy erős HÖK, aki kiáll a hallgató mellett, hogy az befejezhesse az egyetemet.

Azt mondják, hogy a HÖK a politika előszobája. Szerintem is. De nem lenne ezzel semmi baj, ha a HÖK tényleg a diákok érdekeit képviselné. Így azonban csak a "cirkusz"-ról gondoskodik, a többit pedig elmismásolja (hogy nagyobbat ne mondjak). Pont mint politikusaink...

Ma végre eljutottam odáig, hogy itt is keressek egy orvost. Mármint anyám egyik barátnője már megkereste nekem, úgyhogy csak el kellett mennem a Honvédba a megbeszélt időpontra.

Ez egy baromi nagy kórház, de ahhoz képest reggel fél 8-kor még egész csendes volt. Bementem és rögtön balra ott volt az információs ablak, ahol egy nagyon kedves hölgy közölte, hogy hol kell sorszámot húznom és bemutatnom a beutalómat, és hogy azután a másodikra kell majd mennem és ott jobbra.

Húztam sorszámot, és kb. egy percen belül sorra is kerültem. A fiatal srác udvarias volt, már-már kedves. Elintézte a szükségeseket és elmondta,h hova kell továbbmennem. A másodikra. A 38-as ajtóhoz. Felmentem, ült ott már egy fontoskodó ötven felé haladó férfi meg az anyja. Leültem, olvastam, nemsokára kijött egy hölgy és elkérte a sorszámomat. Aztán visszajött, hogy rossz helyen várakozok, a doktor úr a 35-ösben rendel. Átmentem oda. Ott újra regisztrálni kellett a sorszámommal. Egy nagyon jófej idős hölgy végezte az adminisztrációt. Még small talk-olt is velem, én meg arra gondoltam, hogy bassza meg a világ, mér van az, hogy a munkatársaimmal ennyire is képtelenek vagyunk, mert én (!) fura vagyok.

Kaptam egy paksaméta papírt, hogy menjek át a szomszéd szobába vérvételre. Már elég rutinos voltam, rögtön láttam, hogy ez nem egy szimpla INR lesz, hanem jóval több, úgyhogy elkezdtem felhajtani a fél liter vizet, amit nagyon előrelátóan bekészítettem. Jól is tettem, mert a nyűgös, de velem egész kedves vérvételes nő 10 kémcsőnyit húzott le rólam.

Amíg vártunk a doktor úrra, a többi beteg is kedvesen viselkedett. Senki se méltatlankodott hangosan, mindenki tök türelmes volt. A lányával érkező cigi szagú furcsa cigányasszony a könyvembe is beleolvasott, aztán kérte, hogy mutassam már meg a borítóját. Tetszett neki, halott már róla. Utána ő is elővette a saját könyvét - az egy másik műfaj. :)

A doki elég türelmetlen volt, mert hivatalosan ma nem is rendelt, de odafigyelt rám, mindent elmagyarázott és megbeszéltük, hogy legközelebb egy hónap múlva találkozunk és akkor majd gondosan átbeszéljük a kezelésem részleteit. Holnap meg telefonáljak be az INR-em miatt, és akkor megmondják, hogy hogyan szedjem tovább a gyógyszert.

Legközelebb tehát 31-én délelőtt és előtte újra vért kell vetetni, de már csak egy INR-re valót. Kíváncsi vagyok. Mindenesetre eddig nagyon pozitív.

Kicsit mintha valami átkattant volna. Már nem érdekelnek. Nem leszek gonosz, nem leszek lelketlen, de már megvannak a falaim és nem nyitok rajta nekik több rést. Ennyi volt. Ez persze nyilván azzal is jár, hogy véglegesen lemondok arról, hogy valaha is normális emberi legyen a viszonyunk. Nem biztos, hogy így van értelme a dolognak. Csak azt tudom, hogy nagyon kell a pénz, hogy elég kényelmes dolog az, hogy nincs túl sok feladatom, és így tanulhatok napközben, hogy szakmai tapasztalatot szerezhetek. Megpróbálom. Ha nagyon nem megy, még mindig mondhatok nemet. Legalábbis Apa ezt javasolja.

Apám azt mondta még a nyáron, hogy most még nincs rajtam a felelősség annyira, most még könnyebben megtehetem, hogy váltsak, de ne gondoljam, hogy máshol biztosan jobb lesz.

Tepi szerint meg kellene tanulnom kevésbé szociálisnak lenni és tenni mások fejére.

A. szerint a munkanélküliségnél minden jobb. Még ez is.

B. szerint ez egy szakmai lehetőség, élni kell vele amíg hagyják, aztán menni csak tovább, addig meg tanulni.

VZ szerint egyszerűen csak túlérzékeny vagyok.

G. barátnőm paraszt FC-nek hívja őket.

Nekem egyszerűen csak fájnak. Annyira, hogy nem tudok se kedves, se türelmes, se normális lenni sokszor Tepivel miután hazamegyek a munkából. Sírok. Aztán lenyugszom. Meggyőzöm magam, hogy ki lehet ezt bírni. Aztán újra sírok és kezdődik elölről.

Most írhatnám, hogy nekem van a legnagyszerűbb férjem az egész kerek világon, de ez pontosan azt a lényeget fedné el, ami az igazság.

Írom inkább helyette azt, hogy milyen csodálatos ember az én férjem (hah! :)), mert úgy él, hogy én nagyon szeretve érzem magam tőle, és Feldmár mindig azt mondja, hogy nem az a lényeg, hogy hányszor mondom el valakinek, hogy mennyire szeretem, hanem hogy a másik boldog-e velem, jó-e neki ez így, szeretve érzi-e magát. Szóval én boldog vagyok, mert Tepi olyan, amilyen. És például ilyeneket tesz meg értem, nekem:

– Elmosogat akkor is, ha nem kérem. És kiviszi a szemetet. És egyáltalán bármilyen házimunkát megcsinál.

– Elkísér a boltba, az orvoshoz, a piacra, vagy akárhová csak akarom.

– Gesztenyét hoz nekem Csillebércről. Nem is egyet!

– Megsimogatja helyettem is a telepi kóbormacskát, és le is fotózza nekem.

– Rózsát hoz az évfordulónkra, amit én teljesen elfelejtettem.

– Meghallgatja a legapróbb részletekig minden mondanivalómat (ami nem kevés!), és még szereti is.

– Azt mondja a telefonba, hogy vesz májkrémet vacsorára, de aztán lusta sorbanállni, úgyhogy inkább mignon-t vesz nekem, mert tudja, hogy mennyire szeretem.

A sort nyilván a végtelenségig lehetne folytatni, de a lényeget talán ennyi is megvilágítja. Én boldog vagyok, és tudom, hogy sokszor nem mutatom ki eléggé, hogy mennyire fontos ő számomra és milyen hálás vagyok érte.

Csak remélni tudom, hogy amikor azt mondom neki, hogy "szeretlek", akkor tényleg szeretve érzi magát és boldog velem ő is.

Utoljára áltsuliban éreztem ennyire, hogy különc vagyok. Ott én voltam az a lány, aki mindig csak farmernadrágot és bő pólót hordott, mindent ötösre tudott és többnyire szünetben is olvasott. De voltak barátaim így is. Akiknek odaadtam lemásolni a házimat, akikkel órán leveleztünk, akikkel suli után lehetett a téren sétálni és fiúkról beszélgetni.

Aztán ez a különcség a gimiben alábhagyott, az egyetemen pedig - annyi érdekes (hasonló?) ember között - teljesen el is tűnt. Én is egy voltam a közösség számos tagjából.

De most újra én vagyok a különc. Annyira, hogy nekik még a ruhám is furcsa (és azt is ki kell nyilván beszélni). Fura, hogy bölcsész vagyok, fura, hogy palackból iszok, fura, hogy nem pesten jártam egyetemre (és nem is budán), fura, hogy nem járok kocsmába leinni magam, fura, hogy nincs saját lakásom, fura, hogy nem okostelefonom van, fura, hogy ... fogalmam sincs. Ha meg tudnám őket fejteni..., de nem tudom. Ezeket is csak találgatom. Lehet, hogy nemis ezek miatt tartanak furának. Lehet, hogy nem is furának tartanak, hanem butának / unalmasnak / igénytelennek / vidékinek / inkompetensnek / ...

Nem illek ide.

Egy csomó ember utálja a munkáját. Én még csak nem is utálom. Amikor van feladat, az jó, az inspiráló, lehet benne sikerélmény. Csak a kis nyitott lelkembe gyalogolnak bele időnként. Már vannak falak, de Thy szerint ez nem jó, mert így csak konzerválom a felém irányuló hidegséget. Nem tudom. Már annyiszor csalódtam, nem annyira szeretnék újra és újra nekifutni, hogy hülyének nézzenek.

De az is lehet, hogy Thynak igaza van, és így is hülyének néznek, hátha úgy nem. Különben sem tervezem itt leélni az életemet. De azért még úgy érzem, hogy van veszteni valóm. Nem tudom, mit hoz a holnap. Biztonsági játék? Én papolok G. barátnőmnek, miközben engem éppúgy gúzsba kötnek a saját félelmeim és elképzeléseim?

Hétfő van, és az egész olyan langyos víz. Tudod. Olyan, amiben már éppen fázol.

Megkaptam az olyan rég vágyott saját asztalt, de már nem érzem a felszabadító erejét, mert már tudom, hogy ez a közösség nem fogad be engem. J az egyetlen (nem a Men in Black-ből sajnos :D ), aki legalább korrekten viselkedik. Mindenesetre most ülök itt hátul. Most épp egyedül, de van két szobatársam. Nyilván olyanok, akik szarba se néznek.

Egyébként sajnálom most ezt az új asztalt, mert már épp kezdett nagyon jó lenni a gyakornok srácokkal. Velük lehet beszélgetni, nevetni, és épp ma akartunk elkezdeni közösen tanulni. Kicsit hülye helyzet, hogy eddig itt sírtam egy asztalért, most meg nem kell. Mert a társaság kell. Mert az érzés kell, hogy befogadnak. Ami ugyebár nincs.

Szóval számolom a napokat. Még 118.

Kitaláltam ezt a napi7 dolgot, de a tegnapi napra egy jó dolgot se nagyon tudnék összeszedni, nemhogy hetet. Még mindig van legalább 3 ember, aki őszintén ki nem állhat a munkahelyemen, és ha teheti, akkor húzza a száját. Talán a hátam mögött is csúnyákat mond rólam, vagy direkt elgáncsol, hogy ne jussak hozzá bizonyos információkhoz. Mondjuk ez az információ dolog ez nem csak talán. Próbálom szugerálni magam, hogy saját magamból hozzam ki a legjobbat, és akkor nem az én kudarcom lesz, ha mégse tudok tökéleteset nyújtani ezen a munkahelyen, hiszen széllel szemben sose lesz egyszerű dolgom. A lényeg, hogy az én lelkiismeretem tiszta legyen, meg egyébként is. Néha hibázhat az ember.

Az időjárás jelentés a podomon még mindig megbízható volt. Mindenki vitte az esernyőket, de én tudtam, hogy nem fog esni. Reggel borús volt és szél, de én tudtam, hogy dögmeleg lesz. És így volt. Ma is ezzel a szilárd meggyőződéssel hagytam otthon a pulóvert és az esernyőt. Aztán a Komjádinál elkezdett esni, és mire az ember Újbudára ért a villamossal, úgy zuhogott, mintha fizetnének érte. Egyébként meggyőződésem, hogy Budán jobban esik az eső. Sűrűbben, nagyobb cseppekben, és csak hömpölyög lefelé a Bartókról a Gellért térre, ahol mély tavakba gyűlik össze. Egy ilyenben úsztam a minap harisnyában kezembe fogva a magassarkúmat.

Aztán leszálltam a villamosról és megpróbáltam átugrani egy ilyen folyamot. Nem igazán jött össze, az ugró lábammal elmerültem, a másikat pedig összecsaptam a csobbanással.

Aztán nevetve elcsattogtam az irodáig. Ott vár engem a hömpölygő adatfolyam.