Holdvilág

Én nem tudom, hogy mit jelent pontosan felnőni, vagy élni. Hogy tényleg vannak-e ezek a nagy szavak. De újabban minden napom egy kis rádöbbenés is.

Hogy nem számít, hogy egyedül megyek-e végig az utamon. Hogy bizonyos értelemben mindig egyedül leszek, és hogy ebben semmi félelmetes nincsen.

Egész életemben féltem attól, hogy egyedül maradok. De valahol útközben rájöttem, hogy nem számít. Hogy bármi történjen, megtalálom magam a rendszerben. Ha kell, megcsinálom magamnak a rendszert. Megtalálom az örömöm. Ez nem azt jelenti, hogy mindig rózsaszín boldogságom lesz. Inkább azt, hogy nem esem kétségbe és keresek olyat, aminek örülhetek. Lettlégyen az bármilyen apró kis faszság. Hogy nem számít, hogy van-e társam, mert bizonyos szempontból magam vagyok az utamon. Vannak helyek, ahova nem jöhet velem senki. És elég erős vagyok ehhez. És elég boldog is. Már nem félek.

***

Még napokkal ezelőtt írtam ezt. Ma reggel meg úgy keltem, hogy képtelen vagyok egyedül bármit is elérni. Hogy segítség nélkül nem tudok helytállni a munkahelyemen. Hogy egyáltalán nem leszek képes elérni a kitűzött célomat. Tudom, mehet az apró a befőttes üvegbe. Ment is.

Jó lenne megint azt érezni, hogy fog ez menni. Ha kell, egyedül is.

Még mindig nem tudom elhinni. Teljes képtelenség. Az események annyira gyorsan történnek velem. Mindenkinek ilyen az élete? Hogy egyik pillanatban még így, a másikban már amúgy?

Munkát kaptam. Én. A teljesen tapasztalatlan. Ámde nagyon lelkes. Megkaptam életem első igazi IT melóját. A bölcsészlányból ITkitty lett.

Az evolúció következő lépése az ITcat, a végső cél pedig egy olyan névjegykártya, amin a PHP Goddess áll a nevem alatt.

Ja, és megvettem a pulcsit --- Btch pls :P

Egyáltalán nem könnyű írni. Gondolkodni sem könnyű. Még érezni sem.

Tegnap, amikor lemondtad a közös programokat, annyira szomorú lettem. Pedig valahol tudtam, hogy így "helyes". Már napok óta nem sírtam. És ezután végre sikerült. És végre sikerült érezni és látni magam. De attól még szomorú voltam.

Már el akartam vele dicsekedni, hogy egész jól működik a parafa tábla és a színes cetlik rendszere. Hogy tényleg öröm levenni és összetépkedni őket. És még motivációs listát is írtam, amit a szekrényajtóra ragasztottam ki belülről. Hogy képes vagyok rá. Egyébként ez tart egyben: hiszem, hogy soha nem késő tanulni és hogy menni fog.

Ma edzettem is. Reggel! Nem hittem, hogy bírni fogom, de bírtam. És még jól is esett, úgyhogy ebből bizony rendszer lesz.

És nem akarom elkiabálni, de lehet, hogy még valami munkaféle is lesz. Nem igazi munkaidővel, itthonról csinálva. Nem nagy dolog, gyakorlatilag pénz nem lesz belőle, de jó lehetőséget adna gyakorolni és talán valamiféle referenciának sem lenne rossz. Arról nem is beszélve, hogy végre korrekt és jófej emberekkel lehetne dolgozni.

Ezekről is akartam írni, de igazából másról is. Már napok óta fogalmazom, de egyszerűen képtelen vagyok értelmesen formába önteni. Talán egy másik nekifutással.

Van az úgy, hogy az embernek intenzíven kellene mímelnie a munkát dolgoznia, de mikor harmadik nekifutásra is azon kapod magad, hogy a levegőbe bámulsz, egy szót se fogsz fel és valami teljesen máson kattogsz, akkor talán érdemes felfüggeszteni a dolgot.

Na az én felfüggesztett munkám most jelenleg ebben a bejegyzésben csúcsosodik ki.

Úgy döntöttem, hogy most hagyom itt kalandozni a gondolataimat. Még a csokimat is félbehagytam, mert arra se tudtam figyelni. Azér ez milyen már? :D Rémesen fájnak közben a lapocka környéki izmaim. A testem megbosszulja, hogy semmi edzés, csak spanyol meg meetupok meg mindenféle császkálások sok kilós táskával. De hát micsináljak, ha az esernyő is nehéz, a pénztárcám is nehéz, a kulcsom is, a könyvekről meg ne is beszéljünk. :D

Arra gondoltam, hozok egy virágot az irodába. Legyen itt valami zöld. Az egyetlen állandó és otthonos lakója az asztalomnak egy gesztenye. Szebb, mint egy virág, csakhát a gesztenyéknek megvan az a tulajdonságuk, hogy nem túl nagyok, ennélfogva nehezen laknak be egy egész irodai asztalt.

Közben egy szerelvényen azon kattogok, hogy jó lett-e a prezentációm, és hogy nem kellene-e mégis valami központi motívum köré felfűzni az egészet. Arról nem is beszélve, hogy ha kéne, akkor mi legyen ez a motívum.

Most a müzli szeletről hirtelen eszembe jutott egy sok évvel ezelőtti osztálykirándulás, ahol egy egész utazást szenteltem egy müzli megevésének. A.-nak biztos csodálatosan borzalmas emlék. :D

Amúgy a sok vigyorgó smile se véletlen. Egész jól vagyok. (lekopogom)

Na megpróbálom mégegyszer a munkát, mert már csak 60 perc!

Apám azt mondta még a nyáron, hogy most még nincs rajtam a felelősség annyira, most még könnyebben megtehetem, hogy váltsak, de ne gondoljam, hogy máshol biztosan jobb lesz.

Tepi szerint meg kellene tanulnom kevésbé szociálisnak lenni és tenni mások fejére.

A. szerint a munkanélküliségnél minden jobb. Még ez is.

B. szerint ez egy szakmai lehetőség, élni kell vele amíg hagyják, aztán menni csak tovább, addig meg tanulni.

VZ szerint egyszerűen csak túlérzékeny vagyok.

G. barátnőm paraszt FC-nek hívja őket.

Nekem egyszerűen csak fájnak. Annyira, hogy nem tudok se kedves, se türelmes, se normális lenni sokszor Tepivel miután hazamegyek a munkából. Sírok. Aztán lenyugszom. Meggyőzöm magam, hogy ki lehet ezt bírni. Aztán újra sírok és kezdődik elölről.

Utoljára áltsuliban éreztem ennyire, hogy különc vagyok. Ott én voltam az a lány, aki mindig csak farmernadrágot és bő pólót hordott, mindent ötösre tudott és többnyire szünetben is olvasott. De voltak barátaim így is. Akiknek odaadtam lemásolni a házimat, akikkel órán leveleztünk, akikkel suli után lehetett a téren sétálni és fiúkról beszélgetni.

Aztán ez a különcség a gimiben alábhagyott, az egyetemen pedig - annyi érdekes (hasonló?) ember között - teljesen el is tűnt. Én is egy voltam a közösség számos tagjából.

De most újra én vagyok a különc. Annyira, hogy nekik még a ruhám is furcsa (és azt is ki kell nyilván beszélni). Fura, hogy bölcsész vagyok, fura, hogy palackból iszok, fura, hogy nem pesten jártam egyetemre (és nem is budán), fura, hogy nem járok kocsmába leinni magam, fura, hogy nincs saját lakásom, fura, hogy nem okostelefonom van, fura, hogy ... fogalmam sincs. Ha meg tudnám őket fejteni..., de nem tudom. Ezeket is csak találgatom. Lehet, hogy nemis ezek miatt tartanak furának. Lehet, hogy nem is furának tartanak, hanem butának / unalmasnak / igénytelennek / vidékinek / inkompetensnek / ...

Nem illek ide.

Egy csomó ember utálja a munkáját. Én még csak nem is utálom. Amikor van feladat, az jó, az inspiráló, lehet benne sikerélmény. Csak a kis nyitott lelkembe gyalogolnak bele időnként. Már vannak falak, de Thy szerint ez nem jó, mert így csak konzerválom a felém irányuló hidegséget. Nem tudom. Már annyiszor csalódtam, nem annyira szeretnék újra és újra nekifutni, hogy hülyének nézzenek.

De az is lehet, hogy Thynak igaza van, és így is hülyének néznek, hátha úgy nem. Különben sem tervezem itt leélni az életemet. De azért még úgy érzem, hogy van veszteni valóm. Nem tudom, mit hoz a holnap. Biztonsági játék? Én papolok G. barátnőmnek, miközben engem éppúgy gúzsba kötnek a saját félelmeim és elképzeléseim?

Hétfő van, és az egész olyan langyos víz. Tudod. Olyan, amiben már éppen fázol.

Megkaptam az olyan rég vágyott saját asztalt, de már nem érzem a felszabadító erejét, mert már tudom, hogy ez a közösség nem fogad be engem. J az egyetlen (nem a Men in Black-ből sajnos :D ), aki legalább korrekten viselkedik. Mindenesetre most ülök itt hátul. Most épp egyedül, de van két szobatársam. Nyilván olyanok, akik szarba se néznek.

Egyébként sajnálom most ezt az új asztalt, mert már épp kezdett nagyon jó lenni a gyakornok srácokkal. Velük lehet beszélgetni, nevetni, és épp ma akartunk elkezdeni közösen tanulni. Kicsit hülye helyzet, hogy eddig itt sírtam egy asztalért, most meg nem kell. Mert a társaság kell. Mert az érzés kell, hogy befogadnak. Ami ugyebár nincs.

Szóval számolom a napokat. Még 118.

Kitaláltam ezt a napi7 dolgot, de a tegnapi napra egy jó dolgot se nagyon tudnék összeszedni, nemhogy hetet. Még mindig van legalább 3 ember, aki őszintén ki nem állhat a munkahelyemen, és ha teheti, akkor húzza a száját. Talán a hátam mögött is csúnyákat mond rólam, vagy direkt elgáncsol, hogy ne jussak hozzá bizonyos információkhoz. Mondjuk ez az információ dolog ez nem csak talán. Próbálom szugerálni magam, hogy saját magamból hozzam ki a legjobbat, és akkor nem az én kudarcom lesz, ha mégse tudok tökéleteset nyújtani ezen a munkahelyen, hiszen széllel szemben sose lesz egyszerű dolgom. A lényeg, hogy az én lelkiismeretem tiszta legyen, meg egyébként is. Néha hibázhat az ember.