Holdvilág

Egyáltalán nem könnyű írni. Gondolkodni sem könnyű. Még érezni sem.

Tegnap, amikor lemondtad a közös programokat, annyira szomorú lettem. Pedig valahol tudtam, hogy így "helyes". Már napok óta nem sírtam. És ezután végre sikerült. És végre sikerült érezni és látni magam. De attól még szomorú voltam.

Már el akartam vele dicsekedni, hogy egész jól működik a parafa tábla és a színes cetlik rendszere. Hogy tényleg öröm levenni és összetépkedni őket. És még motivációs listát is írtam, amit a szekrényajtóra ragasztottam ki belülről. Hogy képes vagyok rá. Egyébként ez tart egyben: hiszem, hogy soha nem késő tanulni és hogy menni fog.

Ma edzettem is. Reggel! Nem hittem, hogy bírni fogom, de bírtam. És még jól is esett, úgyhogy ebből bizony rendszer lesz.

És nem akarom elkiabálni, de lehet, hogy még valami munkaféle is lesz. Nem igazi munkaidővel, itthonról csinálva. Nem nagy dolog, gyakorlatilag pénz nem lesz belőle, de jó lehetőséget adna gyakorolni és talán valamiféle referenciának sem lenne rossz. Arról nem is beszélve, hogy végre korrekt és jófej emberekkel lehetne dolgozni.

Ezekről is akartam írni, de igazából másról is. Már napok óta fogalmazom, de egyszerűen képtelen vagyok értelmesen formába önteni. Talán egy másik nekifutással.

Van az úgy, hogy az embernek intenzíven kellene mímelnie a munkát dolgoznia, de mikor harmadik nekifutásra is azon kapod magad, hogy a levegőbe bámulsz, egy szót se fogsz fel és valami teljesen máson kattogsz, akkor talán érdemes felfüggeszteni a dolgot.

Na az én felfüggesztett munkám most jelenleg ebben a bejegyzésben csúcsosodik ki.

Úgy döntöttem, hogy most hagyom itt kalandozni a gondolataimat. Még a csokimat is félbehagytam, mert arra se tudtam figyelni. Azér ez milyen már? :D Rémesen fájnak közben a lapocka környéki izmaim. A testem megbosszulja, hogy semmi edzés, csak spanyol meg meetupok meg mindenféle császkálások sok kilós táskával. De hát micsináljak, ha az esernyő is nehéz, a pénztárcám is nehéz, a kulcsom is, a könyvekről meg ne is beszéljünk. :D

Arra gondoltam, hozok egy virágot az irodába. Legyen itt valami zöld. Az egyetlen állandó és otthonos lakója az asztalomnak egy gesztenye. Szebb, mint egy virág, csakhát a gesztenyéknek megvan az a tulajdonságuk, hogy nem túl nagyok, ennélfogva nehezen laknak be egy egész irodai asztalt.

Közben egy szerelvényen azon kattogok, hogy jó lett-e a prezentációm, és hogy nem kellene-e mégis valami központi motívum köré felfűzni az egészet. Arról nem is beszélve, hogy ha kéne, akkor mi legyen ez a motívum.

Most a müzli szeletről hirtelen eszembe jutott egy sok évvel ezelőtti osztálykirándulás, ahol egy egész utazást szenteltem egy müzli megevésének. A.-nak biztos csodálatosan borzalmas emlék. :D

Amúgy a sok vigyorgó smile se véletlen. Egész jól vagyok. (lekopogom)

Na megpróbálom mégegyszer a munkát, mert már csak 60 perc!

Apám azt mondta még a nyáron, hogy most még nincs rajtam a felelősség annyira, most még könnyebben megtehetem, hogy váltsak, de ne gondoljam, hogy máshol biztosan jobb lesz.

Tepi szerint meg kellene tanulnom kevésbé szociálisnak lenni és tenni mások fejére.

A. szerint a munkanélküliségnél minden jobb. Még ez is.

B. szerint ez egy szakmai lehetőség, élni kell vele amíg hagyják, aztán menni csak tovább, addig meg tanulni.

VZ szerint egyszerűen csak túlérzékeny vagyok.

G. barátnőm paraszt FC-nek hívja őket.

Nekem egyszerűen csak fájnak. Annyira, hogy nem tudok se kedves, se türelmes, se normális lenni sokszor Tepivel miután hazamegyek a munkából. Sírok. Aztán lenyugszom. Meggyőzöm magam, hogy ki lehet ezt bírni. Aztán újra sírok és kezdődik elölről.

Utoljára áltsuliban éreztem ennyire, hogy különc vagyok. Ott én voltam az a lány, aki mindig csak farmernadrágot és bő pólót hordott, mindent ötösre tudott és többnyire szünetben is olvasott. De voltak barátaim így is. Akiknek odaadtam lemásolni a házimat, akikkel órán leveleztünk, akikkel suli után lehetett a téren sétálni és fiúkról beszélgetni.

Aztán ez a különcség a gimiben alábhagyott, az egyetemen pedig - annyi érdekes (hasonló?) ember között - teljesen el is tűnt. Én is egy voltam a közösség számos tagjából.

De most újra én vagyok a különc. Annyira, hogy nekik még a ruhám is furcsa (és azt is ki kell nyilván beszélni). Fura, hogy bölcsész vagyok, fura, hogy palackból iszok, fura, hogy nem pesten jártam egyetemre (és nem is budán), fura, hogy nem járok kocsmába leinni magam, fura, hogy nincs saját lakásom, fura, hogy nem okostelefonom van, fura, hogy ... fogalmam sincs. Ha meg tudnám őket fejteni..., de nem tudom. Ezeket is csak találgatom. Lehet, hogy nemis ezek miatt tartanak furának. Lehet, hogy nem is furának tartanak, hanem butának / unalmasnak / igénytelennek / vidékinek / inkompetensnek / ...

Nem illek ide.

Egy csomó ember utálja a munkáját. Én még csak nem is utálom. Amikor van feladat, az jó, az inspiráló, lehet benne sikerélmény. Csak a kis nyitott lelkembe gyalogolnak bele időnként. Már vannak falak, de Thy szerint ez nem jó, mert így csak konzerválom a felém irányuló hidegséget. Nem tudom. Már annyiszor csalódtam, nem annyira szeretnék újra és újra nekifutni, hogy hülyének nézzenek.

De az is lehet, hogy Thynak igaza van, és így is hülyének néznek, hátha úgy nem. Különben sem tervezem itt leélni az életemet. De azért még úgy érzem, hogy van veszteni valóm. Nem tudom, mit hoz a holnap. Biztonsági játék? Én papolok G. barátnőmnek, miközben engem éppúgy gúzsba kötnek a saját félelmeim és elképzeléseim?

Hétfő van, és az egész olyan langyos víz. Tudod. Olyan, amiben már éppen fázol.

Megkaptam az olyan rég vágyott saját asztalt, de már nem érzem a felszabadító erejét, mert már tudom, hogy ez a közösség nem fogad be engem. J az egyetlen (nem a Men in Black-ből sajnos :D ), aki legalább korrekten viselkedik. Mindenesetre most ülök itt hátul. Most épp egyedül, de van két szobatársam. Nyilván olyanok, akik szarba se néznek.

Egyébként sajnálom most ezt az új asztalt, mert már épp kezdett nagyon jó lenni a gyakornok srácokkal. Velük lehet beszélgetni, nevetni, és épp ma akartunk elkezdeni közösen tanulni. Kicsit hülye helyzet, hogy eddig itt sírtam egy asztalért, most meg nem kell. Mert a társaság kell. Mert az érzés kell, hogy befogadnak. Ami ugyebár nincs.

Szóval számolom a napokat. Még 118.

Kitaláltam ezt a napi7 dolgot, de a tegnapi napra egy jó dolgot se nagyon tudnék összeszedni, nemhogy hetet. Még mindig van legalább 3 ember, aki őszintén ki nem állhat a munkahelyemen, és ha teheti, akkor húzza a száját. Talán a hátam mögött is csúnyákat mond rólam, vagy direkt elgáncsol, hogy ne jussak hozzá bizonyos információkhoz. Mondjuk ez az információ dolog ez nem csak talán. Próbálom szugerálni magam, hogy saját magamból hozzam ki a legjobbat, és akkor nem az én kudarcom lesz, ha mégse tudok tökéleteset nyújtani ezen a munkahelyen, hiszen széllel szemben sose lesz egyszerű dolgom. A lényeg, hogy az én lelkiismeretem tiszta legyen, meg egyébként is. Néha hibázhat az ember.

A születésnapomra kaptam egy üzenetet T.-től, hogy boldogat és hogy "gondolom ennél nem lehetne szebb".

Gondolkodnom kellett, hogy mire érti, aztán arra jutottam, hogy bizonyára azt képzeli, hogy csodálatosan a felhők fölött járok így az esküvő után és bizonyára valami klassz kis tengerparti helyen süttetem a hasam.

A valóságtól meg mi sem állt távolabb. Ültem a munkahelyemen és nyomorultnak és kicsinek és reménytelennek és persze iszonyatosan boldogtalannak éreztem magam. (Jelen időben is írhatnám.) A tavalyi csodálatos szülinapomhoz képest lassan elmondhatom 2014-ről, hogy felzárkózott 2011. mellé és joggal pályázhat az életem legnehezebb éve címre.

Néhány hete sírtam Tepinek, hogy mindenki milyen boldog (nyilván erős csúsztatás), és hogy mindenki azt várja tőlem, hogy végtelen örömmel teljek el és persze legyek hálás, hogy ilyen szép életem van, sose többet nem leszek olyan boldog, mint egy házasság első heteiben. Hogyne.

Egyébként nyilván hálásnak kellene lennem. Amúgy vagyok is. Csak a kurva nagy hála nem tudja megszüntetni a görcsöt a gyomromban, a kaparó érzést a torkomban és a könnyeket (amiket egyébként most épp olyan ritkán ejtek el, mint a legnagyobb válságaimban egyébként - de arról, hogy milyen könnyen sírok vagy nem sírok, majd máskor).

Fb-on mindenki mosolyog. A távoli ismerősökön tényleg az látszik, hogy boldogok. Hogy szép helyeken nyaralnak, hogy finomakat esznek, hogy szeretik őket. Én meg ülök az irodában, ahol mindenki megvet vagy le se szarja a fejemet. Ahol csak egy kellemetlenség vagyok. Próbálok kemény lenni, és nem szeretni őket (hehe, stockholm szindróma? nyilván ez is túlzás, lapozzunk). Sírtam Tepinek, hogy mindenki olyan boldognak tűnik, csak én vinnyogok itt.

Valahol az eszemmel tudtam, hogy nincs igazam. Hogy belőlem is csak az a néhány megosztott cikk látszik, a boldog lánybúcsús album (nem mellesleg az az este azon kevés esték egyike volt, amikor tényleg boldog voltam az utóbbi hónapokban), az állapotváltozás, hogy már házas vagyok (és a több mint 200 lájk). Ennyi. Joggal hihette T., hogy olyan boldogságom van, mint még sose.

Hát nincs. Hagyom, hogy elnyomjon valami, amin minden erőmmel próbálok változtatni. Talán ez a baj. Nem lenne szabad ennyire akarnom. De valahogy még ez sem megy. Elvesztem magam szép lassan.

Közben meg tudom, hogy nem könnyű azoknak sem, akik a tökéletesre utómunkázott és meseszép profilképet, a tengerparti nyaralást, vagy a szurkolói fotót osztják meg. Hogy az ő szívüket is változatos bánatok facsarítják. Nem nyugtat meg ez a gondolat. Szeretem őket, nem kívánom nekik ezeket a nehézségeket. Nem érzem magam könnyebbnek az ő bánatuktól.

Tepi szerint könnyebb lesz, ha kitalálom, hogy hogyan tovább. És én döntöttem, de nem könnyebb. Úgy döntöttem, hogy megpróbálom még öt hónapig kibírni valahogy. Lehet, hogy szükségem lesz hozzá külső segítségre. Egyszerűen nem tudok itt megállni. Túlságosan félek attól, hogy mi lesz, ha lemondok erről a lehetőségről. És persze nagyon félek attól is, hogy milyen lesz a következő öt hónap itt. Meg tudom-e állni a helyem legalább szakmailag, vagy a csapatból való kilógásom teljesen ellehetetleníti, hogy hatékonyan dolgozhassak. Csupa kérdések vannak bennem, és nem tudom, hol lehetnek a válaszok.

Furcsa, hogy a jelenlegi főnököm attól féltett, hogy összetör engem az a másik munkahely a maga szigorú, szervezett, álságos hierarchiájával. Eszébe sem jutott, hogy engem ez a tizenkét ember tör össze azzal, hogy nem fogadnak be, hogy nem akarnak közeledni, hogy nem értik a helyemet a rendszerben. Mint ahogy magam sem értem. Talán azért, mivel nincs is. Csak lógok a levegőben ilyen kvázigyakornokként. Nincs asztalom, nincs barátom. Itt egy olyan közösség, akik nem csak munkatársak. Együtt töltik az időt a kötelező nyolc órán kívül is. Mindenkinek megvan a maga helye, szerepe a csoportban. És én nem találom az enyémet, és ők nem találnak nekem helyet.

Ez nem az első munkahelyem, de valahogy mégis az. És nem megy a beilleszkedés. Furcsa lenne azt mondani, hogy abban a 12 másik emberben van a hiba és csak én vagyok a jó, a meg nem értett. De lelkem rajta, én tényleg megpróbáltam. Talán tényleg az a probléma, hogy nem lett letisztázva, hogy hova sorolódok a ranglétrán. Talán a helyüket féltik. Talán egyszerűen csak nem passzolunk.

Nem tudom, hogyan tovább. Érvek és ellenérvek sorakoznak halomra.

Nagyon tetszik maga a munka, szeretem a feladataimat. Izgalmas dolgokat csinálhatok, amikhez egyre jobban értek, és amik társadalmilag is hasznosak. Talán ha kibírnám még egy kicsit, ha végre rendes állásba felvennének, akkor megváltoznának a dolgok. Végre lenne helyem. De valahogy nem nagyon hiszek ebben. Szerintem ez már lefutott meccs, és vagy egyáltalán nem fog már változni a felém való viszonyuk, vagy csak nagyon-nagyon lassan. Én meg közben szépen elsorvadok.

Ez egy jó állás lenne egyébként. Tisztességes fizetéssel, normális egzisztenciával, relatíve rugalmas munkaidővel, fejlődési lehetőséggel. Jó referencia lenne akkor is, ha elmegyek innen.

Lehet, hogy össze kellene szorítanom a fogaimat és kibírni. Nem a világ, ha az emberhez nem szólnak hozzá egész nap. Ha nem hívják el ebédelni, miközben mindenki megy. Ha hátat fordítanak neki, mikor mindenki körben beszélget. Ha összesúgnak mögötte. Ha egész nap külön ül, és ezért minden lényeges közösségépítő dologról lemarad. Ha a szakmai dolgokba se vonják be igazán (mert abból is baráti összeröffenéseket csinálnak).

Sajnos annyira nem értek ehhez a területhez, hogy segítség, útmutatás és tanítás, vagy egyszerűen csak a megmutatott szakmai lehetőségek nélkül boldoguljak. Sajnos ahhoz sem vagyok elég kvalifikált, hogy könnyen találjak más hasonló pozíciót. Arról nem is beszélve, hogy mennyire belterjes és kicsiny ez a szakma itthon.

És mindez eltörpül amellett, hogy én akarom, hogy kedveljenek. Én részese akarok lenni a csapatnak. Én így, kiközösítve nem tudok létezni. Nekem ez fáj. És feszültségeket szül bennem, amiktől nem tudok elvonatkoztatni akkor sem, ha kilépek innen délután ötkor. Egyszerűen nem megy.

Hogy mit fogok csinálni? Felmondom az állást, ami lehetőséget teremtene arra, hogy nyugodtan léphessünk egyről a kettőre. Hogy családunk lehessen, ha szeretnénk. Hogy egyszer talán majd legyen egy saját lakásunk.

Úgy érzem, hiába tanulok gyorsan, hiába értek bizonyos dolgokhoz, mégis alulkvalifikákt vagyok. Úgy döntöttem, tanulni fogok újra. Pedig én igazán nem akartam az a diplomahalmozó lenni. A phd után eszem ágába se volt újra az egyetem közelébe menni. De kell a tudás, a nyomás, hogy tanuljak. Az autodidakta módszer nekem valahogy sose ment olyan jól. Jövő szeptembertől újra egyetemista leszek.

Hogy ez mivel jár? Jóval kevesebb szabadidőm lesz. Valószínűleg olyan munkát kell végeznem, ami nem isnpirál, ami elfáraszt, ami nem lesz könnyű. A tanulás nagyon sokba fog kerülni, úgyhogy nem lesz spórolt pénzünk. Biztosan nem fogunk tudni családot alapítani, hiszen egy fizetésből nem lehet finanszírozni a tanulást és a gyereket is. Ha ezen a munkahelyen rossz benyomást hagyok magam után, akkor jó eséllyel ásom el magam máshol is már előre.

Nem tudom, mi legyen. Egyik percben győzködöm magam, hogy ki lehet ezt bírni, másnak is megy, nekem is menni fog. Aztán amikor a gombóc a torkomban és a görcs a gyomromban már nagyon szorít, akkor azt mondogatom, hogy muszáj az elvárásokkal szembe mennem, mert különben elsorvadok.

És csak pörögnek az érvek körbe, körbe...