Holdvilág

A születésnapomra kaptam egy üzenetet T.-től, hogy boldogat és hogy "gondolom ennél nem lehetne szebb".

Gondolkodnom kellett, hogy mire érti, aztán arra jutottam, hogy bizonyára azt képzeli, hogy csodálatosan a felhők fölött járok így az esküvő után és bizonyára valami klassz kis tengerparti helyen süttetem a hasam.

A valóságtól meg mi sem állt távolabb. Ültem a munkahelyemen és nyomorultnak és kicsinek és reménytelennek és persze iszonyatosan boldogtalannak éreztem magam. (Jelen időben is írhatnám.) A tavalyi csodálatos szülinapomhoz képest lassan elmondhatom 2014-ről, hogy felzárkózott 2011. mellé és joggal pályázhat az életem legnehezebb éve címre.

Néhány hete sírtam Tepinek, hogy mindenki milyen boldog (nyilván erős csúsztatás), és hogy mindenki azt várja tőlem, hogy végtelen örömmel teljek el és persze legyek hálás, hogy ilyen szép életem van, sose többet nem leszek olyan boldog, mint egy házasság első heteiben. Hogyne.

Egyébként nyilván hálásnak kellene lennem. Amúgy vagyok is. Csak a kurva nagy hála nem tudja megszüntetni a görcsöt a gyomromban, a kaparó érzést a torkomban és a könnyeket (amiket egyébként most épp olyan ritkán ejtek el, mint a legnagyobb válságaimban egyébként - de arról, hogy milyen könnyen sírok vagy nem sírok, majd máskor).

Fb-on mindenki mosolyog. A távoli ismerősökön tényleg az látszik, hogy boldogok. Hogy szép helyeken nyaralnak, hogy finomakat esznek, hogy szeretik őket. Én meg ülök az irodában, ahol mindenki megvet vagy le se szarja a fejemet. Ahol csak egy kellemetlenség vagyok. Próbálok kemény lenni, és nem szeretni őket (hehe, stockholm szindróma? nyilván ez is túlzás, lapozzunk). Sírtam Tepinek, hogy mindenki olyan boldognak tűnik, csak én vinnyogok itt.

Valahol az eszemmel tudtam, hogy nincs igazam. Hogy belőlem is csak az a néhány megosztott cikk látszik, a boldog lánybúcsús album (nem mellesleg az az este azon kevés esték egyike volt, amikor tényleg boldog voltam az utóbbi hónapokban), az állapotváltozás, hogy már házas vagyok (és a több mint 200 lájk). Ennyi. Joggal hihette T., hogy olyan boldogságom van, mint még sose.

Hát nincs. Hagyom, hogy elnyomjon valami, amin minden erőmmel próbálok változtatni. Talán ez a baj. Nem lenne szabad ennyire akarnom. De valahogy még ez sem megy. Elvesztem magam szép lassan.

Közben meg tudom, hogy nem könnyű azoknak sem, akik a tökéletesre utómunkázott és meseszép profilképet, a tengerparti nyaralást, vagy a szurkolói fotót osztják meg. Hogy az ő szívüket is változatos bánatok facsarítják. Nem nyugtat meg ez a gondolat. Szeretem őket, nem kívánom nekik ezeket a nehézségeket. Nem érzem magam könnyebbnek az ő bánatuktól.

Tepi szerint könnyebb lesz, ha kitalálom, hogy hogyan tovább. És én döntöttem, de nem könnyebb. Úgy döntöttem, hogy megpróbálom még öt hónapig kibírni valahogy. Lehet, hogy szükségem lesz hozzá külső segítségre. Egyszerűen nem tudok itt megállni. Túlságosan félek attól, hogy mi lesz, ha lemondok erről a lehetőségről. És persze nagyon félek attól is, hogy milyen lesz a következő öt hónap itt. Meg tudom-e állni a helyem legalább szakmailag, vagy a csapatból való kilógásom teljesen ellehetetleníti, hogy hatékonyan dolgozhassak. Csupa kérdések vannak bennem, és nem tudom, hol lehetnek a válaszok.

Furcsa, hogy a jelenlegi főnököm attól féltett, hogy összetör engem az a másik munkahely a maga szigorú, szervezett, álságos hierarchiájával. Eszébe sem jutott, hogy engem ez a tizenkét ember tör össze azzal, hogy nem fogadnak be, hogy nem akarnak közeledni, hogy nem értik a helyemet a rendszerben. Mint ahogy magam sem értem. Talán azért, mivel nincs is. Csak lógok a levegőben ilyen kvázigyakornokként. Nincs asztalom, nincs barátom. Itt egy olyan közösség, akik nem csak munkatársak. Együtt töltik az időt a kötelező nyolc órán kívül is. Mindenkinek megvan a maga helye, szerepe a csoportban. És én nem találom az enyémet, és ők nem találnak nekem helyet.

Ez nem az első munkahelyem, de valahogy mégis az. És nem megy a beilleszkedés. Furcsa lenne azt mondani, hogy abban a 12 másik emberben van a hiba és csak én vagyok a jó, a meg nem értett. De lelkem rajta, én tényleg megpróbáltam. Talán tényleg az a probléma, hogy nem lett letisztázva, hogy hova sorolódok a ranglétrán. Talán a helyüket féltik. Talán egyszerűen csak nem passzolunk.

Nem tudom, hogyan tovább. Érvek és ellenérvek sorakoznak halomra.

Nagyon tetszik maga a munka, szeretem a feladataimat. Izgalmas dolgokat csinálhatok, amikhez egyre jobban értek, és amik társadalmilag is hasznosak. Talán ha kibírnám még egy kicsit, ha végre rendes állásba felvennének, akkor megváltoznának a dolgok. Végre lenne helyem. De valahogy nem nagyon hiszek ebben. Szerintem ez már lefutott meccs, és vagy egyáltalán nem fog már változni a felém való viszonyuk, vagy csak nagyon-nagyon lassan. Én meg közben szépen elsorvadok.

Ez egy jó állás lenne egyébként. Tisztességes fizetéssel, normális egzisztenciával, relatíve rugalmas munkaidővel, fejlődési lehetőséggel. Jó referencia lenne akkor is, ha elmegyek innen.

Lehet, hogy össze kellene szorítanom a fogaimat és kibírni. Nem a világ, ha az emberhez nem szólnak hozzá egész nap. Ha nem hívják el ebédelni, miközben mindenki megy. Ha hátat fordítanak neki, mikor mindenki körben beszélget. Ha összesúgnak mögötte. Ha egész nap külön ül, és ezért minden lényeges közösségépítő dologról lemarad. Ha a szakmai dolgokba se vonják be igazán (mert abból is baráti összeröffenéseket csinálnak).

Sajnos annyira nem értek ehhez a területhez, hogy segítség, útmutatás és tanítás, vagy egyszerűen csak a megmutatott szakmai lehetőségek nélkül boldoguljak. Sajnos ahhoz sem vagyok elég kvalifikált, hogy könnyen találjak más hasonló pozíciót. Arról nem is beszélve, hogy mennyire belterjes és kicsiny ez a szakma itthon.

És mindez eltörpül amellett, hogy én akarom, hogy kedveljenek. Én részese akarok lenni a csapatnak. Én így, kiközösítve nem tudok létezni. Nekem ez fáj. És feszültségeket szül bennem, amiktől nem tudok elvonatkoztatni akkor sem, ha kilépek innen délután ötkor. Egyszerűen nem megy.

Hogy mit fogok csinálni? Felmondom az állást, ami lehetőséget teremtene arra, hogy nyugodtan léphessünk egyről a kettőre. Hogy családunk lehessen, ha szeretnénk. Hogy egyszer talán majd legyen egy saját lakásunk.

Úgy érzem, hiába tanulok gyorsan, hiába értek bizonyos dolgokhoz, mégis alulkvalifikákt vagyok. Úgy döntöttem, tanulni fogok újra. Pedig én igazán nem akartam az a diplomahalmozó lenni. A phd után eszem ágába se volt újra az egyetem közelébe menni. De kell a tudás, a nyomás, hogy tanuljak. Az autodidakta módszer nekem valahogy sose ment olyan jól. Jövő szeptembertől újra egyetemista leszek.

Hogy ez mivel jár? Jóval kevesebb szabadidőm lesz. Valószínűleg olyan munkát kell végeznem, ami nem isnpirál, ami elfáraszt, ami nem lesz könnyű. A tanulás nagyon sokba fog kerülni, úgyhogy nem lesz spórolt pénzünk. Biztosan nem fogunk tudni családot alapítani, hiszen egy fizetésből nem lehet finanszírozni a tanulást és a gyereket is. Ha ezen a munkahelyen rossz benyomást hagyok magam után, akkor jó eséllyel ásom el magam máshol is már előre.

Nem tudom, mi legyen. Egyik percben győzködöm magam, hogy ki lehet ezt bírni, másnak is megy, nekem is menni fog. Aztán amikor a gombóc a torkomban és a görcs a gyomromban már nagyon szorít, akkor azt mondogatom, hogy muszáj az elvárásokkal szembe mennem, mert különben elsorvadok.

És csak pörögnek az érvek körbe, körbe...

Az elmúlt egy hónapban szokás szerint fordult velem egyet a világ. Rémesen éreztem magam folyamatosan, főleg munkahelyi dolgok miatt. De most. MOST! Most épp jó. Tegnap előtt vettem két könyvet, és tegnap további négyet. Úgyhogy most van 6 (hat!) gyönyörű, izgalmas, érdekes, vadonatúj könyvem! Már csak azt kell kitalálni, hogy melyikkel kezdjem. :) I feel so excited.

------------- a "hullámzás tetejéről" című rovatunkat látták ---------------

Keleti régióban, hiába nagyváros, hiába mondják a pesti rokonok, hogy milyen lendületesen fejlődik, hiába van itt egyetem meg kettes villamos, mégsem terem halomba a munka. Ha az ember úgy dönt, hogy szeretne a végzettségét kihasználva elhelyezkedni, akkor meg pláne beszűkülnek a lehetőségek. És lehet a multikat ostorozni, de ha nem lenne itt ez a néhány multicég, akkor nagy bajban lennének a frissen végzett hallgatók (is). Tulajdonképpen, ha egyetemet végeztél, akkor három fő lehetőséged van: vagy megpróbálsz az egyetem közelében maradni, vagy elmégy egy multihoz, vagy itthagyod a várost.

Az egyetem közelében maradni egyáltalán nem könnyű, hosszú távon csak nagyon keveseknek adatik meg. Én itt maradtam, ameddig csak lehetett. Najó, majdnem addig. De már nincs maradásom.

Multihoz sem szeretnék menni, mert a diplomám és a nyelvtudásom maximum a call centert vagy valami ahhoz nagyon hasonló pozíciót tenne lehetővé, de azt hiszem, az nem lenne nekem való. Mondanom sem kell, hogy a végzettségemmel meg köszönő viszonyba se lenne.

Marad tehát az elmenés nyugat felé, a fővárosba. Tepi szerint olyan ez, mint mikor egy halom ember felkerekedett és nekivágott a vadnyugatnak. Bár fogalmuk se volt, hogy ott mi várja őket, de abban biztosak voltak, hogy ott, ahol éppen vannak nincs maradásuk, nincs elég jó lehetőségük. Pontosan így vagyunk ezzel mi is. Lehet, hogy nem ez lesz a végállomásunk, de az első lépés az úton.

Megyünk és szerencsét próbálunk. Mint a szegényember legkisebb fia, aki nyakába vette a tarisznyáját benne a hamuba sült pogácsával és nekivágott az útnak. Mi is megyünk. Én gyakornoknak, Tepi interjúra kedden, elköltözünk májusban.

Amikor az ember kikerül az egyetem alapvetően biztonságot adó falai közül, elkezdődik a nagy álláshajsza. Megírjuk a hangzatos önéletrajzunkat, igyekszünk magunkat a legjobb színben feltüntetni, kiöltözünk az interjúkra, bazsajgunk a HR-eseknek és örökké várjuk a visszajelzést.

Szerencsés esetben néhány megválaszolatlan email és egy-két sikertelen interjú után megtaláljuk a helyünket. Kevésbé szerencsés esetben tovább próbálkozunk, várunk és ez alatt igyekszünk hasznosan eltölteni az időt. Megtanulunk például rendesen nyelvül, tíz ujjal gépelni vagy biciklizve zsonglőrködni.

Mi van azonban akkor, ha ajánlanak ugyan munkát, de állást nem?

Van most egy lehetőségem, dolgozhatok egy cégnél gyakornokként - fizetés nélkül. És Tepi és Apám kivételével senki nem örül ennek. Mindenki olyan csalódott. Féltik a phd-mat is.

Én nem féltem a phd-mat. Már annyiszor abba akartam hagyni. Most sem tudom, hogy miért csinálom még mindig, kicsit sodródás az eseményekkel. Jó lenne a fokozat, de negyedannyira se vagyok elhivatott a kutatás irányába, mint némely kollégám (mondjuk korántsem az összes). Jobban motiválnak a sikerek, a hasznosíthatóság.

A lényeg az, hogy az ingyen munka azzal is jár, hogy elvégezhetek bizonyos képzéseket és beletanulhatok egy olyan szakmába, amit úgy érzem, szívesen csinálnék.

Velem van a baj?

Már egy ideje nem emlegettem a megpályázott állásokat. A gyakornoki pozícióra nem vettek fel különböző okok miatt, de egyáltalán nem azért mert ne tartottak volna elég felkészültnek. Egyszerűen így alakult, ott vannak náluk az adataim, ha akad valami, felhívnak.

A másik, teljes állással még futottam pár kört. Az első, szakmai interjút követően még volt további három kör. Egy felsővezetővel, aztán egy pszichológiai teszt (ennyi fényezést életemben nem olvastam még magamon egyetlen papírra sűrítve), végül egy újabb interjú a korábbi felsővezető és az ügyvezető igazgató társaságában. Jó sok utazgatás, jó sok izgulás, jó hosszú idő. És a "jó" rész ebben ki is merül. Tegnap felhívtak és közölték, hogy bár csak egy hajszállal, de lecsúsztam a pozícióról.

A teljesen nyilvánvaló csalódottságon túl a legszarabb rész kétségtelenül beszámolni a dologról azoknak, akik úgy bíztak benne (arról nem is beszélve, hogy a szomszédaink alig várják, hogy végre elhúzzunk innen és lecsaphassanak a lakásunkra...).

Evvan.

Néha az élet csak úgy meglódul velünk. Nem így tervezzük, nem számítunk rá, de egyszerűen így alakul. Vannak olyan lehetőségek, amikről úgy érezzük, nem hagyhatjuk ki őket.

Nem is olyan régen Kr. küldött nekem egy gyakornoki állás lehetőséget. Jelentkeztem rá, meg is volt a skype interjú. Én úgy érzem, hogy egész jól sikerült. Kreatív, érdekes feladat lenne, de nagyon karcsú órabérért és az egész csupán 4-6 hónapig tartana. Viszont mivel részmunkaidő, lehetne a phd mellett csinálni. És persze kitűnő gyakorlati lehetőséget és tapasztalatot jelentene. Március elejére ígértek döntést.

Még egy hét is alig telt el az említett skype interjú óta, amikor Kr. küldött egy másik álláslehetőséget. Egy elég komoly cég keresett teljes állásra embert. Ez is szakmába vág, ami azért nyelvész végzettséggel nem is olyan egyszerű dolog. Gondoltam, mivel nem potyognak olyan sűrűn az ilyen lehetőségek, teszek egy próbát ezzel is. Kalandos interjún vagyok túl, aminek igazán pozitív volt mind a két óra hosszája. Ma pedig kaptam az emailt, hogy megfeleltem és behívnak egy második körre is. Izgulok.

Ja igen. Mindkét említett lehetőséghez fel kell költöznünk Pestre.

Hamarosan átgyalogolunk a következő esztendőbe, úgyhogy ideje megejteni a szokásos év végi összegzést, évértékelést és az esetleges fogadalmakat.

Ami az évértékelést illeti, igazán nem panaszkodhatok, szépséges, kiegyensúlyozott, boldogságos évem volt, amilyen még sose. Még a maga nehézségeivel is. Tehát:

- elköltöztünk eddigi életem legklasszabb albérletébe
- azt hiszem, lassan kijelenthetem, hogy megtanultam főzni (sőt, karácsonyra szakácskönyvet kaptam)
- letettem az összes vizsgámat, eztán már csak a szigorlat van hátra jövőre
- mindenféle apró öröm ért, amiért érdemes
- azért megvolt az idei trauma is, a szokásos szakmai para
- lett egy jó kis munkám, ami most januárban fog befejeződni
- rájöttem, hogy a kutyákat is szeretem
- szereztem néhány új barátot
- elkezdtem sportolni, erősödni

És akkor most jöhetnek a tervek 2013-ra:

- meglátogatni A.-t Berlinben
- körbebiciklizni a Balatont
- megfogni egy kisbabát
- megírni legalább 3 cikket
- fogyni legalább 3 kilót

És akkor hajrá. Boldog Új Évet mindenkinek!

Valami hihetetlen módon sikerült olyan posztert készítenem gyakorlatilag negyedik nekifutásra, ami az én Drága Témavezetőmnek is tetszett. Sőt mi több, elégedett volt vele, nem kell többször átírnom! Ilyen még sose volt. :) A gépem televan a fájlnév47763534532 sorszámú dokumentumok tömkelegével.

Hurrá!

Aki dolgozik, az előbb-utóbb halad előre. :)