Én nem tudom, hogy mit jelent pontosan felnőni, vagy élni. Hogy tényleg vannak-e ezek a nagy szavak. De újabban minden napom egy kis rádöbbenés is.

Hogy nem számít, hogy egyedül megyek-e végig az utamon. Hogy bizonyos értelemben mindig egyedül leszek, és hogy ebben semmi félelmetes nincsen.

Egész életemben féltem attól, hogy egyedül maradok. De valahol útközben rájöttem, hogy nem számít. Hogy bármi történjen, megtalálom magam a rendszerben. Ha kell, megcsinálom magamnak a rendszert. Megtalálom az örömöm. Ez nem azt jelenti, hogy mindig rózsaszín boldogságom lesz. Inkább azt, hogy nem esem kétségbe és keresek olyat, aminek örülhetek. Lettlégyen az bármilyen apró kis faszság. Hogy nem számít, hogy van-e társam, mert bizonyos szempontból magam vagyok az utamon. Vannak helyek, ahova nem jöhet velem senki. És elég erős vagyok ehhez. És elég boldog is. Már nem félek.

***

Még napokkal ezelőtt írtam ezt. Ma reggel meg úgy keltem, hogy képtelen vagyok egyedül bármit is elérni. Hogy segítség nélkül nem tudok helytállni a munkahelyemen. Hogy egyáltalán nem leszek képes elérni a kitűzött célomat. Tudom, mehet az apró a befőttes üvegbe. Ment is.

Jó lenne megint azt érezni, hogy fog ez menni. Ha kell, egyedül is.