Holdvilág

Závada Péter
Erdős Virág
Tóth Krisztina
Áfra János
Kemény Zsófi
Fehér Renátó

Apám büszke lenne rám. Jó tudni, hogy ő mindazok ellenére is szeret, ami vagyok. Azt hiszem. Talán.

Valószínűleg végleg úgy döntöttél, hogy nem olvasol bele többé a blogomba. Megértem, ezért is nem küldöm el neked ezt az üzenetet emailben. Tiszteletben tartom ha már nem akarsz tudni rólam semmit. Ha meg mégis, akkor a lehetőség itt mindig adott. Ez teljes mértékben a te döntésed és rajtad múlik.

Nem hazudtam. Nem hazudok. Amikor engem olvasol, amikor a szavaim mögé látsz, engem látsz. Túl jól megismertük egymást ahhoz, hogy bármikor is hazudhassak neked. Pont ezért fájt annyira, mikor azzal vádoltál, hogy én végig csak hazudtam. Hosszú időbe tellett, mire meggyőztem magam arról, hogy bármit is mondj vagy gondolj, az a fontos, hogy magam felé el tudok-e számolni. És ha én őszintén éreztem, akkor mondhatsz bármit, az nem teszi semmissé vagy hamissá.

Mire ezeket leírtam, erős késztetést éreztem, hogy legalább egy sms-t küldjek. De nem akarok több fájdalmat okozni neked. Bárcsak megóvhattalak volna kezdettől fogva magamtól.

Sajnálom. Őszintén sajnálom. Bocsáss meg, kérlek...majd egyszer.

Sehivel megtaláltuk a közös hangot újra. Nem volt egyszerű. Valahol a két nagyon különböző világunkban együtt sírtunk a két akaraton. Megpróbáltam elmondani Janinak, hogy mennyire szíven talált a kötete. Nem vagyok benne biztos, hogy igazán értette. Már vagy két napja azon gondolkodok, hogy melyiket másoljam be még a blogra. Az én szavaim többnyire elégtelenek, bármennyire is szeretném, ha úgy tükröznék ami belül van, hogy ne törjön meg.

Eszembe jutott, hogy úgy hét évvel ezelőtt összegyűjtöttem a barátaim kedvenc verseit. Az elmúlt hét évben megismertem néhány új embert is, talán tőlük sem lenne hülyeség begyűjteni a kedvenc verseket. Mostanában amúgy is újra sok verset olvasok. Zs büszke lenne rám. Vagy a fene se tudja. Jó lenne beszélgetni vele még egyszer az életben.

Áfra János: A másik fal

Pontban éjfél, mikor a körülmények láncolata
ágyba kényszerít, de miután leeresztem a redőnyt,
elaltatom a laptopot és a konvektort, takaró alatt
várom, hogy hűljön a nyirkos levegő és írni kezdjenek
szemhéjamra a sugárút fényei. Várom, hogy megnyíljon
a napsárga plafon, hogy szétcsússzanak körben

a türelmes falak. Mert egy csarnokká bővült,
szögletes buborékban talán még társtalanabbnak
érezhetném magam. De ebben tényleg nincs semmi
mártíromság, pont azt akarom, hogy a különállás
végre elérje végső határát, ahonnan már csak
szűnni tud a távolság ember és ember között.

Emléklabirintusunkban méterekre kerüli el egy-
mást zaklatott tekintetünk, csakhogy egy fal
két oldalán állunk, mit nem törnek át a gesztusok.
A részletek itt tartanak, mert a vonzódás kábulatában
képtelen vagyok belátni, hogy kétféle szeretet
még nem garantálja a találkozást.

A fal sötéten bámul rám a bútorok mögül,
egy beszüremlő fénysáv határolta árnyékkal
gúnyolni kezd reménykedésemért, és a plafon
sem tárja fel a felső szomszéd titkos életét.
Pedig megdőlhetne végre ez a szilárd nemlét
körülöttem. Ám nem lélegzik

a beton, nem reped festék, nem reccsen parketta.
Csak ez hallatszik, a kocsik fémes zaja, egy ismeretlen
szaggatott ordítozása, a párzó macskák élveteg sikolya.
Bárcsak látnád, bennünk tényleg van valami mindenen
kívülálló, mindent felejtő, öntudatlan boldogság,
ami megzavarhatatlan, s amihez együtt

már nem érkezhetünk el. Napfelkeltéig feszítem
a figyelmemet, ám így is hamarabb mozdulok meg,
mint hogy egyetlen vonásod felejthetném, s a falak
ugyanúgy állnak tovább az élettelen nyugalomban,
rezzenések és átjárók nélkül választanak el tőled.
Már látom. Sosem volt esélyem ellenük.

***

Már nem gonoszmáté. Lehet, hogy mindig lesz valami furcsa a kettőnk között lévő viszonyban, amit kívülről senki sem érthet meg, hiszen mi magunk sem értünk igazán, csak érezzük, de mi belülről nézzük ezt az egészet. De mostantól Mka itt is, nem csak a napi7-en. Kiérdemeltük.

Hogy is gondolhattam, hogy te...? Az én fájdalmamnak már csak bennem van létjogosultsága. Ha valaki olyan görcsösen próbál nyomot hagyni a világban mint én, akkor...

Már nem tudom pontosan meghatározni, hogy mi fáj bennem.

***

Amikor már nem tudod megmondani, hogy mitől is fáj, hogy mi fáj igazából:

hogy elhagytad, aki szeretett? hogy megcsaltad azt, akit szerettél? a hiány? hogy elhagyott, akit szerettél? hogy megcsaltad azt, aki szeretett? hogy elhagytad azt, akit szerettél? hogy egy szemernyi befolyásod sem maradt az események számodra fontos szeletére? hogy nem érted? hogy bűntudatod van? hogy félsz?

De lehet, hogy az egészet egy teljesen másik oldalról kellene megközelíteni és azt kellene sorba venni, hogy mire vágysz. Hogy mit is szeretnél. Hogy mi az, ami könnyebbé tenne.

***

Amikor az utolsó ajtót is rávágják az orrodra, akkor tényleg nem marad más választásod.
Hány becsukott ajtó mögött várakozik hány kis darabkánk, hátha újra kinyílik még résnyire.
Így szórjuk el szépen magunkat az életbe.

ez még tegnapi:

Szerettem volna, ha gyorsabb lesz. Ha kevésbé fáj. Ha nem egy év, kilenc hónap és egy nap. Ha legalább a nagyja enyhül. Ha legalább a szorongás megszűnik.

A türelem erény.

And now i am improving myself.

***

ez már mai:

Nem vagyok annyira fényes hangulatban. Voltam ma a deákon, aztán a telefonom, ami eddig "tréfásan" rossz nevet társított a banki sms-ekhez, ma éppolyan magától meggyógyult, mint ahogy elromlott anno, és akkor a mai feladvány..

Nagy Teréz:

A legnagyobb harcot végső soron önmagunkkal vívjuk.

A látszat ellenére nem vagyok G. barátnőm támasza. Nincs szüksége támaszra. Sokkal erősebb annál. Hosszú évek bezártsága és félelmei után végre rájött, hogy csak egyetlen ember boldogságáért felelős: a sajátjáért. De azért nagyon is.

A múltkor egy régi ismerősöm blogját olvasgattam, mikor megütötte a szememet ez a rész: "Továbbra is az elutasítást és az érdektelenséget kaptam (milyen meglepő), de azért hálistennek megedzett az élet, és próbáltam a lehető legerősebben kizárni mindent, és arra koncentrálni, ami nekem jó. Elhittem magamról, hogy jó az, amit csinálok, még akkor is ha jelenleg senki nem gondolja úgy."

És csak irigyelni tudtam. És G. barátnőmet is irigyelhetném, bár mivel őt sokkal-sokkal közelebbről ismerem, ezért pontosan tudom, hogy semmi irigylésreméltó nincs az életében, sokkal inkább becsülendő, hogy mindazok ellenére (vagy éppen azok miatt) eljutott odáig, ahol most tart.

Ő azt hiszi, hogy én mindig megoldom egyedül és siránkozás nélkül a problémáimat. Ez nyilván hülyeség.

Énis harcolok, mint a legtöbben.

Egészen biztos,
hogy előbb-utóbb ez vagy
az lesz, így vagy úgy.

Gca befejezte az iskolát. Egy félbehagyott fősuli és egy szintén félbehagyott egyetem után, azok után, hogy előbb kebapot árult, aztán titkárnő volt, Németországban befejezett egy iskolát. És én azt éreztem, hogy büszke vagyok rá. Pedig már évek óta nem találkoztunk. Nem beszéltünk. Nem is tudunk egymásról igazán semmit. Csak a múltunk egy darabkája köt össze minket. Nem is mertem odakommentelni, hogy büszke vagyok rá, csak diszkréten belájkoltam a bejegyzését.

Mások is töprengenek ennyit az elmúlt dolgokon? Vagy ami elmúlt, azt átlapozzák és a jelenre, a jövőre koncentrálnak?

Én sokat agyalok régi dolgokon, régi embereken. Ezer szállal kötődök. Ezer emlékkel. Ezer tanulsággal.

Ezeket már senki nem veheti el.

***

ahogy a Labirintus végén Jennifer Connelly mondja David Bowie-nak: "nincsen hatalmad fölöttem"

hát, végülis senki se mondta, hogy könnyű lesz

***

félpogácsák, két cikket hiányoló csokoládétábla, megbontott de jóformán érintetlen chips, ízetlenné váló falatok, nem vagyok éhes de úgy ennék valamit

***

folyton dokumentálsz