Lehet engem hibáztatni a történtekért. Hogy vége lett egy több évtizedes barátságnak, hogy nem beszélünk egymással, hogy megbántottam és hosszú időre megnyomorítottam mások életét. Lehet egyedül engem hibáztatni érte.
Lehet a másik félnek a szemébe kedvesnek lenni és aztán a háta mögött leszólni őt.
Lehet úgy csinálni, mintha én csak egy szükséges rossz lennénk, akitől előbb-utóbb megszabadul minden értelemmel bíró egyén.
Én pedig mindezt el is hihetem.
Nem vonom kétségbe, hogy nem elhanyagolható részem volt az események ilyetén alakulásában. És én azt is tudom, hogy soha nem akartam, hogy ez és így legyen a vége. Késő bánat.
Vannak, aki a neheztelésüket, sértettségüket, gyűlöletüket évekig, évtizedekig, életük végéig őrizgetik. Én meg a megfelelni vágyásomat, a másik személy iránti hiányérzetemet, a szeretetemet őrizgetem.
De nem káros-e ez éppannyira, mint a rossz érzéseket őrizgetni?
