Holdvilág

Milyen gyorsan elszaladt ez az év. És milyen hullámzó volt. Nagy magasságok és nagy mélységek. 

Amikor elkezdtem az évet, akkor még aktívan nyelvsuliba jártam, de az idei év egyik legfontosabb célkitűzése az volt, hogy találjak egy állást végre. Nem volt egyszerű. Hónapokig hiába adtam be az újabb és újabb jelentkezéseket, vagy nem érkezett visszajelzés, vagy már az önéletrajzom alapján elutasítottak. Az itthon töltött időben próbáltam hasznosnak érezni magam, de ez kevéssé sikerült. Sajnos ezek a nyomasztó érzések megmérgezték azokat a perceket is, amiket barátságok építésére próbáltam használni.

Aztán az egyik álláspályázatom egy olyan interjúval zárult, ami nagyon jó élmény volt. Mint Hoffmann-nál vizsgázni anno - neki volt az a filozófiája, hogy a vizsga az utolsó alkalom, amikor még taníthatunk valamit a diáknak. Na szóval elég magabiztosan jöttem haza. Nagyon úgy éreztem, hogy meglesz a pozi. Ezért is esett mérhetetlenül rosszul, mikor néhány hét múlva a sokadik kérdésemre azt a választ kaptam, hogy mégsem engem választottak. Ez eléggé padlóra küldte minden munkakeresési kedvemet. Annál nagyobb volt a meglepetés, mikor rá két hétre kaptam egy emailt, hogy ha még érdekel az állás, akkor várnak szeretettel. És hát naná, hogy érdekelt!

Egyébként később rákérdeztem, hogy miért nem engem választottak az első körben, és azt mondták, hogy a másik jelentkezőnek 15 év tapasztalata volt. Csak hát közben kiderült, hogy megbízhatatlan és inkorrekt.

Szóval július elseje óta van munkahelyem, és mindössze két hét alatt arra is sikerült rájönni, hogy a 6 órás munkarend lesz a testhezálló. Azóta nincs bennem görcs, elvégzem a feladataim és utána teljesen a Mukié vagyok.

2024-ben volt egyébként az első Németországban töltött évünk évfordulója is, ami magával vont egy kis számvetést. Erről írtam itt.

Ami a beilleszkedésünket illeti, én még mindig nem beszélem elég jól a nyelvet, de Manóc baromi ügyes mostmár. Az oviból is az a visszajelzés jött, hogy már semmilyen nyelvi akadály nincs a gyerek előtt. Természetesen itthon is sokat próbáljuk erősíteni, például azzal, hogy beiratkoztunk a könyvtárba és így egyre több német mesekönyvet is olvasunk. Nameg csapatjuk a Tonie boxot is ezerrel. :D

Ezenkívül próbáltunk sokat hazalátogatni, hogy L-val is tudjunk lenni. Amilyen döcögős volt az első ilyen karácsony, annyival meghittebb volt a húsvét. A legjobb pedig a nyári szünetben itt töltött egy hét és az őszi szünet volt. Valahogy sokkal jobban egymásra tudunk hangolódni és össze tudunk csiszolódni, ha itthon vagyunk és L. utazik ide hozzánk. Olyankor sokkal több figyelem jut egymásra és minden meghittebb és harmonikusabb.

Azt hiszem, talán lettek barátaink is, vagy legalábbis valami hasonlók itt. Özge, Kata, Vasilisa és Anja mind olyan támaszaim, akik szebbé teszik a mindennapokat. Ráadásul Katán keresztül megismerhettem helybéli anyukákat is, akik sokkal otthonosabban mozognak az itteni életben és így sok praktikus dolgot el lehet tőlük tanulni.

Ami a 2024-re tett célkitűzéseket illeti:

1. Tök jól ment az IF egészen kb. addig, míg el nem kezdtem dolgozni. Addig viszont egész sokat sikerült fogyni. Mondjuk azóta megint megy az esti nassolás, pedig nagyon nem kéne.

2. Sajnos lovagolni még mindig nem tudtunk elmenni.

3. Viszont lett munkám. :)

4. Kiadtuk a pesti lakást is, ráadásul nagyon cuki kis albérlőink lettek. Voltam őket meglátogatni, nagyon szép rendet tartanak (mondjuk tippre három napig takarítottak előtte :D), és vevők voltak a humoromra is.

5. Nem utaztunk külföldre, de némi unszolás hatására elmentünk egy hosszúhétvégére Regensburgba, ami egészen jól sikerült. Regensburg pedig egy nagyon szép kis városka.

6. Ahhh, a németemmel muszáj kezdenem valamit, mert a felsőfoknak a közelében sem járok.

7. Ez a barát-dolog egész jó úton halad (legalábbis remélem).

-------------------------------------------------------------------------------------------

És akkor lássuk a terveket 2025-re:

1. Német, német és német. _m_u_sz_á_j_

2. Folytatni a már megkezdett gyógytornát, nem lazsálni.

3. Tovább mélyíteni a barátságkezdeményeket, hogy ne legyek magányos.

4. Beépíteni valamilyen hobbit az életembe (tánc, rajzolás, lovaglás, séta, puzzle)

Van egy szuper gyógytornászom. Szakemberként is szuper, hiszen egyrészt szép eredményeket értünk el, másrészt rá tudott venni, hogy hetente legalább háromszor tornázzak! És mégsem csak ezért szeretem, hanem mert nagyon egy hullámhosszon vagyunk. Már az első alkalommal kiderült, hogy baromi jókat tudunk beszélgetni. Aztán nemsokára az is világossá vált, hogy elég hasonló az élethelyzetünk is. Hasonló korú gyerekeink vannak és ráadásul ők is az ország elhagyására készülnek - Svédországba költöznek jövő év elején. Már megvan a férje munkahelye, a város ahová mennek, a gyerekek helye. Már csak egyetlen lécet kell megugraniuk, mégpedig a nyelvtudást. Ezen okból heti több alkalommal mindketten szorgosan tanulnak svédül a férjével.

Aztán az eheti sessionünkön arról mesélt, hogy mennyire kínlódik ezzel az egész nyelvi dologgal. Hogy keveredik a fejében a magyar, a svéd és az angol. Hogy nem azon a nyelven jutnak eszébe a szavak, amin kéne, hogy az oktató sose dicséri meg csak pampog, hogy nem elég semmi: se a tudás, se a beletett idő, se az erőfeszítés. Teljesen reménytelennek látta a helyzetet és feltette a kérdést, hogy már maga se tudja néha, hogy minek is csinálja.

Hogy egyszerűbb lenne maradni a seggükön.

Ez volt az a pont, amikor emlékeztettem rá, hogy miért csináljuk. De a saját érveimet tudtam csak hozni, a saját nézőpontomat. Hogy a gyerekeink miatt, meg hogy ne ilyen oktatás, meg ne ilyen egészségügy meg ne ez a megbélyegző, homofób, rasszista légkör. És akkor egyszer csak volt a beszélgetésben egy pont, amikor arra jutottunk, hogy jobb, ha egyáltalán nem sorolunk indokokat. Mindenkinek megvan a maga motivációja. Arra is, ha elmegy és arra is, ha marad.

Mert ahogy hangosan soroltam a saját érveimet, rá kellett jönnöm, hogy kimondva ezek tűnhetnek úgy, mintha én azt gondolnám, hogy mindenki, aki nem így cselekszik, az felelőtlen, nem szereti eléggé a gyerekeit vagy hülye, mert nem látja a gondokat.

Miközben én egyáltalán nem így gondolom. Senki cipőjében nem tudok járni, mint ahogy más se az enyémben. A saját érveim is csak egy leegyszerűsített halmaz, aminek természetesen egyúttal része az is, hogy amúgy is messze éltem a családomtól, hogy elég magamnakvaló természetű vagyok, hogy mindig is szerettem volna kipróbálni, milyen külföldön, hogy megtehettem, mert volt tőkém, lehetőségem, családi hátterem hozzá. Másnak más az élete, neki azzal kell boldogulnia. Nem jobb egyikünk döntése sem, csak más. A saját körülményeinkhez, lehetőségeinkhez, személyiségünkhöz passzoló.

Szóval jól van ez így. Sepregessünk szépen a saját portánkon.

Kedvenceim ezek a hétvégi napok. Ezek a semmi extra szombatok vagy vasárnapok, amikor Maki felkel reggel, de nem fekszik mellém és rúgja le a vesémet, hanem (miután bejelentette, hogy elmegy pisilni) szépen játszik a szobájában legalább még 40 percig hagyva, hogy éledezzek. Nyilván utána bejön, hogy éhes meg más hasonló szükségletek, úgyhogy szép lassan ráveszem magam, hogy kimásszak a meleg ágyból.

Komótosan elkezdjük együtt elkészíteni a babacsintát, közben odateszünk egy teát is. Hamarosan SirM is csatlakozik, úgyhogy tiszta családi idillben reggelizhetünk. Közben beszélgetünk, megtervezzük a napot. Például, hogy elmegyünk cipőt venni a fiúknak. Meg sapit. És nem főzünk, hanem majd a plázában kajálunk valamit. 

Mindenki nyugiban készülődik, nincs kapkodás, nem vagyunk időhöz kötve, nem kell senkihez igazodni. Így konfliktus is sokkal kevesebb van, néha egyáltalán nincs (max. Makival, hogy húzza végre a cipőjét).

A vásárlás általában rázósabb ügy, de a sikeres beszerzés mindenkinek kisimítja az idegszálait, amit a teli pocak már csak megkoronáz. Itthon aztán rápihenünk egy kis délutáni sziesztával, ami után mehet még egy Kaufland-kör, társasjátékozás és végül vacsi-fürdés-alvás.

Semmi extra, semmi egetrengető élmény, semmi amit ki lehetne tenni az instára. Csak egy kis nyugi.

(És igen, tudom, hogy a családunkban én vagyok a nyughatatlan, aki folyton menne valahova, aki nem bír megülni a seggén, de néha jó az ilyen szombat. Nem mellesleg most se ültünk itthon egész nap. :P)

Ilyenkor néhány napig mindig nagyon szomorú vagyok. A szokottnál is jobban érzem a hiányát közvetlenül azután, hogy elment. Annyira jó volt vele ez az egy hét. Más volt a napok dinamikája. Muki is imádta minden percét, hogy együtt játszhatnak. Láttam, ahogy szívja magába az összes pillanatot. Ahogy figyeli és tanulja, milyen nagyobbnak lenni.

Voltunk állatkertben, fancy cukrászdában, játszótereken, a Tegernseenél. Minden este társasoztunk, és nagyokat nevettünk. Sütöttünk együtt sütit és főztünk borsófőzeléket. Gyakoroltuk a matekot. Esténként felolvastunk egy újabb regényt (Esznek-e a halottak epertortát?). Beszélgettünk meghitten fontos és kevésbé fontos dolgokról. Olyanok voltunk, mint egy boldog család.

Pedig hát valahol az eszem tudja, hogy ezek a meghitt egy-egy hetek nem olyanok, mintha mindig együtt lennék. Ilyenkor nincsenek problémák, csak az öröm, hogy együtt tölthetünk időt.

Most pedig elment és itt maradtunk hárman. Próbálunk egész lenni így is. Visszatérni a megszokott kerékvágásba, a rutinjainkhoz, az élethez, amit kialakítottunk L. nélkül. Nem könnyű, kicsit olyan, mintha az élet megint visszadobott volna minket a start mezőre. Nem szeretem ezt az érzést. Szorongó, búskomor, elkeseredett leszek tőle. Kételkedő.

AV Freron, akit követek facebook-on, ma kiposztolta, hogy a lánya a saját pénzéböl a saját bankkártyájával elsőként egy táskát vett. És ez a kis szösszenet sokakban ébresztett kedves emlékeket az első fizetésünk elköltéséről. Bennem is. :)

Nem volt minden első fizum emlékezetes. Az USA-ban megkeresett első fizetésemre emlékszem ugyan, de hogy mit vettem belőle, arra nem. Valszeg csupa praktikus holmit. Aztán a PG-nel való munkámért kapott első fizetés sem maradt emlékezetes. Az utána következő rémséges helyre meg gondolni se szeretek.

Az első IT-s melómat viszont megünnepeltem, erre határozottan emlékszem. Hallgattam Pharrell Williamstől a Happy-t és vettem magamnak egy pulcsit a BP Shop Macskafogós kollekciójából, amin az áll, hogy "Bitch please". A mai napig megvan és a mai napig szoktam hordani. Arra emlékeztet, hogy képes vagyok nehéz helyzetekben is helyt állni és magas léceket is megugrani.

A következő ilyen mérföldkő, amiről úgy gondoltam, hogy szintén érdemes megemlékezni, az az első németországi munkahelyem. Itt az első fizetésemből megvettem a 7 Harry Potter kötetet németül, díszkiadásban. Mert úgy éreztem, hogy megérdemlem, és mert ez egyúttal egy hasznos dolog is, egy örök érték.

Jó érzés ezekre a tárgyakra nézni és visszaemlékezni a diadalittas pillanatokra, amikor azt éreztem, hogy valamit jól csináltam és most ezért learathatom a babérokat.

Még úgy is jó érzés, hogy tudom, mennyire pici lépések ezek valójában, mert a hegycsúcsokról mindig újabb völgyek és hegyek látszanak csak.

A minap beleszaladtam a hírbe, hogy a Heim Pál Gyermekkórház kapott adományba wc papírt, szappant és kézfertőtlenítőt. Mondjuk a hír azért lett hangos, mert a kórház úgy állította be, hogy a teli raktárba érkezett a tkp. felesleges adomány.

A dolog több kérdést is felvet, de most maradjunk annál, hogy mi a bánatnak nincs kitéve a váróba wc papír és szappan, ha amúgy tele a raktár??

És még erre is érkezett válasz a hölgytől, aki úgy gondolta, hogy megvédi a mundér becsületét. Szerinte ugyanis minden reggel tesznek ki, de csak egyet, mert a gaz betegek és hozzátartozóik ellopják azokat! Skandallum! Nyilván a folyékony szappant is a zsebükben viszik haza...

De nem akarok álszent lenni. Nekem voltak olyan egyetemi (!) csoporttársaim, akik ellopkodták az egyetemi mosdókból a wc papírt, hogy hazavigyek az albérletbe. Nem éltünk nagy lábon, és úgy gondolták, ott fogják meg a pénzt, ahol tudják.

És amúgy itt a gond. Hogy az általános életszínvonal annyira alacsony Magyarországon, hogy én kajak el tudom hinni, hogy valakinek igenis számít, hogy ad-e ki pénzt a budipapírra vagy sem. És ez azért finoman szólva is tragikus.

Németországban azért nem lopják el az amazonos csomagot a küszöbről és azért nagyvonalúbbak (aka jobb fejek) az emberek, mert egész egyszerűen egy bizonyos életszínvonal felett élnek és nincsenek rászorulva, hogy szarrágó módon viselkedjenek.

Bárcsak meg lehetne ugrani ezt otthon is.

A múltkor egy kedves barátnőm, akivel a kiköltözésünk óta kicsit eltávolodtunk ugyan, de azért a jó viszony megmaradt, na szóval Ő tette fel a kérdést, hogy mik a távlati terveink, mennyi pénzt akarunk gyűjteni mielőtt hazaköltözünk? Én meg néztem hülyén, hogy mégis miről beszél? Milyen pénz? Hol szedjük meg magunkat?

És basszus rá kellett jönnöm, hogy otthon még mindig az van a legtöbbek fejében, hogy Németország egyenlő azzal, hogy az ember többet keres, jobban él. És akkor innen nézve már nem vagyok meglepődve azon a sok fanyalgón se, akik azt mondjak, hogy "jaaaaj, ez már nem az a Németország, mint ami 10-20 évvel ezelőtt volt". És ha innen nézzük, akkor valóban nem. Az ne akarjon ide költözni, aki abban bízik, hogy itt majd sokszorosát keresi az otthoni béreknek és emiatt magasabb életszínvonalon fog élni, mert ez így általánosságban nem igaz.

Mert az igaz, hogy nagy általánosságban és csak a pucér pénzt nézve magasabbak a fizetések, csakhogy a megélhetés költségei is sokkal magasabbak lehetnek. És még ez sem mindig igaz, mert van az a szűk réteg, akinek magasan fizető munkahelye lesz a kisvárosban is, ahol olcsóbb lakást bérelni és így érezheti, hogy ő jelentősen jobban él, mint otthon.

De azért ne feledjük, hogy a lakhatás költsége sokszorosa is lehet az otthoni áraknak. Továbbá a bölcsi, ovi itt bizony fizetős móka (főleg a bevándorlóknak, akik értelemszerűen nem tudtak a gyerek születésekor feliratkozni a kilométeres várólistára).

Nyilván az én mintám egy kicsit torz, tekintve hogy Németország legdrágább városában élek. De azért azt fontos hozzátenni, hogy Münchenben az emberek müncheni fizetést kapnak.

Egyébként mindent összevetve jó nagy hülyeségnek tartom a pénz miatt való Németországba költözést. Már csak azért is, mert maga a költözés (pláne gyerekkel) egy eléggé költséges dolog tud lenni. És itt most nem elsősorban arra gondolok, hogy a furgon meg a benzin. Inkább arra, hogy ki kell venni egy lakást. Abba bele kell tolni rögtön két-három havi kauciót (ez olyan 3-6 ezer euro, nem viccelek, nem túlzok). Ezután be kell bútorozni, mert itt bútorozott lakást nem nagyon kapsz. Ezt úgy kell érteni, hogy konyhabútor sincs benne (vagy ha van, akkor ki kell fizetned az előző lakónak, aki volt oly jófej, hogy otthagyta neked), és hopp, megint ugrik pár ezer euro is akar. És még mindig csak ott tartunk, hogy van tető a fejed fölött. Ha a gyereked kicsi és te dolgozni akarnál vagy szeretnéd, hogy közösségbe kerüljön és megtanulja a nyelvet, akkor mindjárt szembe kell nézned vele, hogy nagyon sok városban nincs szabad férőhely a bölcsiben vagy az oviban, ugyanis itt egyik sem kötelező. Marad tehát az, hogy vagy Tagesmuttihoz adod, vagy magánintézménybe. Eszméletlen pénzekbe kerül mindkettő. És ha nem ismered a rendszert, nem tudsz elég jól németül, akkor még a potenciális állami támogatásokat sem tudod megigényelni, vagy csak később, így ezt a pénzt is meg kell szépen előlegezned a saját kis kasszádból.

Aki Németországba (de megkockáztatom: bárhova) akar kiköltözni, annak én ezt csak egy komolyabb anyagi tőke esetén tudnám nyugodt szívvel ajánlani. Borzasztó sok pénz megy el. Olyan, mintha kezdenéd elölről az életedet. Van pár cuccod, de semmi tapasztalatod. Minden új, minden ismeretlen, nem tudod melyik pékségben, hentesnél érdemes vásárolnod, hogy kitől kérj segítséget, semmit nem tudsz, semmin nem tudsz spórolni. Idővel majd igen, de először kell egy alap, amire majd felépítesz mindent. Na ez az alap kerül kvasok pénzbe és tapasztalatba és stresszbe.

Szóval visszatérve a mi helyzetünkre: nem, nem keressük hülyére magunkat. Sőt, megkockáztatom, hogy egy kicsivel meg szerényebben is élünk, mint otthon (pedig amúgy mindkettőnk fizetése jóval magasabb, mint Magyarországon volt). Így egy év elteltével mar egész tűrhetően kiismerjük magunkat a környéken. Tudjuk mit hol vásároljunk, tisztában vagyunk az adózás alapjaival, a kérhető szociális támogatások egy részével, az egészségügyben is szereztünk már egy kis rutint. Ezek mind óriási segítséget nyújtanak. Már nem kell kicentizni hó végén a pénzt. Sőt.

De hogy pár év múlva nem leszünk multimilliomosok, azt borítékolnám. Mondjuk nem is ezért jöttünk.

Azért vagyunk itt, mert így egy sóhajjal mondhatom, hogy nem érdekel, hogy hány mobilt vesznek el. Hogy hány Celsius fok van az iskolában. Hogy az elektronikus ebédjegyet kinyomtatva kapják meg a gyerekek. Hogy kirúgják a Madách igazgatóját csak azért, mert élt a jogaival. Hogy Iványi iskoláit gusztustalan módon zárják be.

Ez már nem az én gondom. Nem azt mondom, hogy nem fáj vagy hogy nem bosszant. De legalább azt a terhet letettem, hogy a saját gyerekem miatt betegre aggódjam magam.

Lehet, hogy itt sem lesz tökéletes az iskola. De ha nem jó, akkor megyünk tovább. Már tudjuk, hogy képesek vagyunk rá. Bármire.

Eltelt az első év és idejét érzem valamiféle számvetést adni. Mar csak azért is, hogy a saját magam számára is láthatóvá tegyem az elmúlt idő nehézségeit, örömeit és eredményeit.

Nem könnyű ilyen számvetést csinálni, hiszen ez egyfajta szembenézés is. Azt kaptuk, amit vártunk? Megérte? Jobb lett? Jó egyáltalán?

Nos, én megpróbáltam minél kevesebb elvárással indulni, hogy ezzel megpróbáljam elkerülni a nagy csalódásokat. Rá kellett azonban jönnöm, hogy a csalódásokat nem tudom elkerülni.

Alapvetően két dolog motivált minket. Az egyik a kíváncsiság, hogy milyen lehet máshol. Az érzés, hogy ez egy lehetőség, amit hiba lenne elszalasztani, hiszen haza még ezután is lehet menni.

A másik a Magyarországon lévő siralmas politikai és közéleti helyzet. Nameg persze az egészségügy és az oktatás. Ezek bennem olyan mértékű frusztrációt voltak képesek okozni, ami a mindennapjaimra is rányomta a bélyegét. Az egészségüggyel még csak-csak meg tudtunk birkózni, mert egyrészt voltak orvos ismerősök, másrészt meg tudtuk fizetni a magánellátást. Az oktatásnál viszont sajnos elképesztően drága a magániskola, amit két gyerek részére nem tudtunk nyugodt lelkiismerettel kigazdálkodni.

Ezek a dolgok itt részben megszűntek. Egyrészt azért, mert Muki még nem iskolás, L. pedig nem jött. Másrészt azért, mert itt az egészségügy is máshogy működik.

Majdnem leírtam, hogy ráadásul az egészségügynek még csak nagyon kis szeletét sikerült kipróbálni, de aztán rá kellett jönnöm, hogy ez csak részben igaz. A háziorvosi ellátást és a gyerekorvost természetesen az elsők között kellett intézni. És ez egyáltalán nem volt egyszerű, mert elkepesztően telítettek a praxisok. Magam se gondoltam, hogy hány könyörgő emailt kell majd megírnom már az elején csak azért, hogy Mukinak legyen egy igazolása arról, hogy egészséges és oviba járhat. Amúgy ezek a kezdeti határidős teendők borzasztóan frusztrálóak voltak és erősen próbára tették a stressztűrő képességemet.

Amivel még biztosan lesz egy jó kis köröm, az a hematológia. Sajnos azzal nem boldogultam olyan könnyedén, de ez is annak köszönhető, hogy csak magyar nyelvű papírjaim vannak.

Nyilván nem is én lennek, ha nem kellett volna mar az első évben mentőt hívni hozzám. Szerencsére semmi extra, jól vagyok, és így volt lehetőségünk letesztelni a kórházi ellátást is, ami amúgy teljesen rendben van.

Szóval az egészségügyet illetően én a nyelvi nehézségek leküzdése után azt várom, hogy legalább olyan jó ellátást fogunk kapni, mint otthon a magánban.

Ami az ovit illeti, az eléggé más mint Magyarországon, de ennek ellenére színvonalas és én személy szerint elégedett vagyok vele. Egyedül a zenei nevelés ami egy kicsit hiányzik nekem. (Meg persze a teljesség kedvéért hozzátenném, hogy itt nem kötelező az óvoda, úgyhogy a gyerek magánintézménybe jár, mert ott volt csak szabad hely. Ennek horribilis ára van, de az önkormányzat részben finanszírozza ezt számunkra.)

Innen nézve tehát megérte eljönni.

De van azért az éremnek másik oldala is.

A családunk, elsősorban L., rettenetesen tud hiányozni. Az együtt töltött időt nem tudja pótolni a videotelefonálás, bárhányszor is hívjuk egymást egy héten. Megszenvedjük ezt a helyzetet mindannyian. Az ünnepek, amikor hazautazunk, a közös nyaralás egy kicsit enyhítenek rajta, de valójában mindenki tudja, érzi, hogy ez nem ugyanaz. Ráadásul a szabadnapjaink száma véges, a 30 napunkból alsó hangon nyolcat utazással töltünk, hogy láthassuk egymást. A fennmaradó 22 nap meg olyan kevés. Ráadásul így minden szabadságunk Magyarországon telik. Esélyünk sincs arra, hogy világot lássunk, vagy legalább az új országunkat egy kicsit jobban megismerjük. Az utazásra költött pénzről meg nem is beszelve.

Amikor arra gondolok, hogy mi a legnehezebb itt kint, akkor mindig arra jutok, hogy a jól bejáratott megoldási sémák hiánya a legrosszabb. Mert ez mindent lefed. Lefedi, hogy fogalmam sincs hogyan forduljak szakorvoshoz, hogy nem tudom hogyan találhatnék színvonalas úszásoktatást, hogy nincs fodrászom, nem ismerem a hentest, a péket, a menzán a nénit, hogy nincsenek barátaink, ismerőseink, akikhez fordulhatnánk jó szóért, támogatásért, időt együtt tölteni, bármiért. Valahol az eszem tudja, hogy egy ilyen hálót kiépíteni nem két perc, még csak nem is egy év, és hogy türelmesnek kellene lennem. De megértem, mikor valaki azt mondja, hogy nem akar költözni, mert nem akarja a semmiből újra felépíteni az életét, mert az piszok nehéz.

Tényleg az. És teljesen biztos vagyok benne, hogy nem is fogom tudni felépíteni itt úgy a dolgaimat, mint otthon, mert egyszerűen nem lehet. Egyedül abban bízok, hogy Mukinak viszont már sikerülhet. Én miatta csinálom.

És még egy dolog miatt. Mert ez kaland. Mert lehetőség. Mert esély. Mert tanulás. Valami, amivel én is több leszek.

Ez az egész anyaság számomra sok szinten nehéz. Már eleve az, ahogy belecsöppentem ebbe a szerepbe - vagyis hogy valaki más gyermekének kellet, hogy az anyja legyek, de úgy, hogy közben azért mégse válhatok az anyjává. Egyaránt nehezített pálya volt ez L-nak is és nekem is. Az egész kapcsolatunk hullámhegyek és hullámvölgyek sokasága.

Ebben nyitott egy teljesen új fejezetet az elköltözésünk. Eltelt fél év, és most érkeztem el (azt hiszem) az első nyugvóponthoz ezzel az egész szituációval kapcsolatban. Ugyanis azzal, hogy eljöttünk, én megszűntem még olyan formában is az anyja lenni, ahogy eddig lehettem. És ezt egyáltalán nem volt könnyű sem megélni, sem elfogadni. Most jutottam el lélekben arra a pontra, hogy talán le tudom tenni azt a fajta aggódást és tenni akarást, ami az elmúlt több mint hét évben minden egyes napomat kitöltötte. Ez nem azt jelenti, hogy már nem szeretem őt, vagy hogy nem törődök vele. Inkább azt, hogy igyekszem ezt a törődést és szeretetet úgy transzformálni, hogy beleférjen a jelenlegi kereteinkbe. Mert már nincs napi kapcsolat, nincs esténként meghitt együtt beszélgetés, nincs folyamatos kontroll, ami segít kiszűrni a füllentéseket és az egyéb buktatókat. Nincs ráhatásom arra, hogy hogyan tanul, mennyit tanul, mivel tölti az idejét, kikkel kerül kapcsolatba. Az elmúlt félévben ezt a totális kontrollvesztést baromi nehéz volt megélni. Főleg úgy, hogy L. dolgai nem mindig alakultak jól.

Most viszont beérett a távolság és az idő. Igyekszem egy másfajta szerepet felvenni. Egy távolról is támogató hátteret. Többet úgysem tehetek. És azzal, hogy ezt elfogadom, a saját felelősségem is csökken és ez adhat némi megnyugvást.

Ha elvonatkoztatunk most L.-tól, akkor is azt látom, hogy most jutottam el először arra a pontra, hogy úgy érezzem, már nem húz minden erővel a múltam. A hátrahagyott emberek és lehetőségek. Már nincs visszaút, csak maximum egy másfajta út van. Vihet ez még Magyarországra, de abba az életbe amiből eljöttünk, abba már biztosan nem.

És ennek az egésznek én az elmúlt hónapokban csak a fájdalmát voltam képes megélni. Most először éreztem azt, hogy ez nem csak veszteség, hanem egy új fejezet is egyben. Lehetőségek. Utak, amikre rá lehet lépni. Ajtók, amiket ki lehet nyitni. Egy olyan másfajta élet, ami felszabadít az összehasonlítások alól. Ezt más nem csinálja. Itt és most nekem kell helytállnom, választanom, lépnem.

Nem állítom, hogy most hirtelen rózsaszín vattacukor felhő lett minden és hogy úgy érezném magam, mint 18 évesen, hogy még bármi lehet belőlem. Az életem fele jóformán eltelt. Már egy csomó minden nem lesz belőlem. De attól még megannyi élmény várhat rám. Csak nyitva kell tartanom a szemem.

Legalább mostmár nem a hátam mögé pislogok.

2023 egy kihívásokkal teli, eseménydús, nehéz év volt. Tavaly decemberben már körvonalazódott, hogy mi vár ránk, de egyrészt nem mertem mélységében belegondolni, másrészt elképzelni sem tudtuk, hogy valójában mi lesz.

Január végén aztán SirM elment Münchenbe, én pedig egyedül maradtam a két gyerekkel. A logisztika nagy fegyelmet igényelt mindenkitől, de a gyerekek jelesre vizsgáztak. Pedig szegény Manócnak nem egyszer volt olyan napja, hogy reggel hétkor már a bölcsiben volt és csak négy után tudtam értemenni. Természetesen mindkettőjüket megviselte, hogy nincs jelen az apjuk. Viszont a nehéz helyzetben is nagyon ügyesek voltak és jól lehetett velük együttműködni.

SirM-nek nagyon tetszett Bayern és az új munkahelye, úgyhogy március végére már egyre jobban látszott, hogy ebből bizony relokáció lesz. Húsvétkor aztán meglátogattuk, ami nem egészen úgy sikerült, mint szerettük volna: L. beteg volt és az időjárás is elég cudar volt velünk. Ezek után elég nyilvánvalóvá vált, hogy L. nem akar majd velünk költözni, de azért adtunk egy esélyt neki és olyan lakást béreltünk, amiben neki is jut egy szoba, ha meggondolja magát.

Én amennyire csak lehetett, jegeltem magamban az aggódást, hogy milyen lesz elmenni. Inkább mindig csak az éppen soronkövetkező dologra összpontosítottam, illetve igyekeztem annyi időt a barátaimmal és a családommal tölteni, amennyit csak lehet. A nyár nagyrésze emellett pakolással telt. Jóformán egyedül rámoltam össze minden cuccunkat, ami eszméletlen nagy meló volt. Ha a végén D. és Emi nem segítenek be, akkor tuti nem készülök el mire a költöztetők odaérnek. 

Maga a költözés egész gördülékenyen ment, mivel találtam egy nagyon rendes magyar fickót, aki még Cicut és engem is kihozott a cuccunkon felül. L-t is elhoztuk még a nyár utolsó két hetére, hogy legalább lássa, hogy hova mentünk. Azt hiszem, amúgy még tetszett is neki a város, de azért nem annyira, hogy itt akarjon élni.

A rengeteg adminisztratív teendő aztán nagyon elvitte az egész szeptembert és még az október egy részét is. November óta meg intenzív nyelvtanulás van. Manóc is igyekszik az óvodában, ősz végére már kis barátai is lettek, habár a nyelv még mindig nehezen megy neki. Pedig magyarul gyönyörű összetett mondatokban beszél gazdag szókinccsel. Látszik is rajta, hogy frusztrálja, hogy ugyanez németül nem sikerül.

Egyébként az év végére egész helyrerázódtunk. Már van bejáratott rutinunk, szeretett helyeink, még néhány barátkezdemény is, akikkel kapcsolódni tudunk. Az advent is jól sikerült, még úgy is, hogy fokozottan éreztem a L. hiányát közben. Viszont mostmár Manóc is tudta értékelni a cetlis adventi kalendáriumot, sőt rajzoltam is neki minden zsebbe egy-egy adventi figurát, amit minden reggel hatalmas örömmel vett magához. Azóta is kérdezgeti, hogy ma lesz-e cetli, és nehezen érti meg, hogy advent csak 24 napig van minden évben. :)

Ha a 2023-ra tervezett dolgokat vesszük sorra, akkor ez az idei mérleg:

1. Online tanultam németül Edittől nyárig, ami nagyon jó volt, mert megalapozott egy csomó mindent. Aztán novemberben pedig végre be tudtam iratkozni nyelvsuliba, amit nagyon szeretek. Eva szuper tanár, és még egy kis szociális kapcsolódásra is szert tudtam tenni Özge személyében. :)

2. A lovaglást megtartottuk az utolsó otthon töltött percig. SIrM nélkül is rendületlenül mentem a gyerekekkel, pedig összelogisztikázni, hogy kocsi is legyen, a gyerekülést is lecipeljem és a két gyereket se nagyon hagyjam magára, azért nem volt kis feladat. Itt kint egyelőre nem fér bele a büdzsébe a lovaglás, de ha már nekem is lesz munkám és a mindenféle bevételeink is rendeződnek, akkor nagyon szeretném, ha eljárnánk.

3. Nagyon szerettem volna valami különleges nyaralást, de ez végülis ebben a formában nem valósult meg. Ha viszont azt nézzük, hogy családilag eljutottunk Münchenbe, ahol soha előtte nem járt még egyikünk sem, akkor meg mégis.

4. Nos, ha úgy vesszük, ez is megvalósult. Végre vannak normális, jó minőségű képek négyünkről, ahol a ruházatunk, a frizuránk és a jókedvünk is kifogástalan. Soha rosszabbat! :)

-----------------------------------------------------------

És akkor lássuk, hogy milyen tervekkel lehetne nekimenni a 2024-es esztendőnek.

1. Diéta, de most komolyan. Legalább egy hónapig csinálni szeretném az IF-et. Nem feltétlenül azért, mert olyan rémesen el lennék hízva, de azért némi önfegyelem nem árt. Emellé pedig megcsinálom végre a szétnyílt hasizom tornát, hátha lesz valami szemmel látható eredménye.

2. Nagyon szeretném, ha újra el tudnánk járni lovagolni.

3. Mindenképpen találnom kell munkát. És nagyon jó lenne valami olyat, ahol jól is érzem magam.

4. Ki kell adnunk a pesti lakást, lehetőleg valami normális bérlőnek. Van ezzel kapcsolatban egy elég erős félsz bennem, főleg hogy Noocyval olyan jó dolgunk van.

5. SirM bedobta pár napja, hogy tavasszal elutazhatnánk külföldre hármasban. Ennek annyira tudnék örülni, de azért nagyon nem akarom beleélni magam.

6. Szeretnék évvégére eljutni egy erős felsőfok közeli német szintre, hogy asszertívan tudjam képviselni Manóc érdekeit, mert úgy látom, hogy erre nagy szükségünk lesz.

7. Olyan jó lenne legalább egy jó barátot találni itt kint is. (És nem az otthoniak helyett, mert ők változatlanul nagyon hiányoznak, hanem melléjük, mert amúgy elég magányos vagyok.)

És ennyi. A többit az időre bízom. Aztán egy év múlva ugyanitt majd számot vetek újra. Addig is boldog új évet mindenkinek!