Már gyerekként is A kis hableány volt a kedvenc mesém. Mondjuk akkoriban elsősorban a zene varázsolt el, de biztos vagyok benne, hogy a folyamatos elvágyódás és kivancsiság már akkor is dolgozott bennem. Ès minél többet olvastam, minél többet ismertem a világból, annál jobban akartam, hogy még többet lássak.
Egy csomó ideig csak olvastam a világról. Aztán egyszercsak rájöttem, hogy utazni nem csak mamához lehet. Mi sosem jártunk a családdal nyaralni, szóval nekem ez egy egészen egyedülálló tapasztalás volt.
Nem tudom hány éves lehettem, mikor először éreztem azt, hogy ide nekem egy bőröndöt, és én bárhová kész vagyok elmenni. Ès azt sem tudnám pontosan megmondani, hogy mikortól éreztem azt, hogy ha lehetőségem adódna, akkor azonnal pakolnék és mennék külföldre élni. De például ez a poszt is jól mutatja, hogy nagyon is foglalkoztatott engem ez az egész már sok évvel ezelőtt is. Arra is határozottan emlékszem, mikor B. arról panaszkodott, hogy a menyasszonya nem akar vele Csehországba költözni, pedig neki állást ajánlott a Google (ez volt élete álma). Mondtam is neki, hogy én mennék vele, már csomagolnám is a bőröndöt.
Nyilvánvalóan fogalmam se volt róla, hogy a lehetőség megteremtődéséhez igencsak sokat kell saját magunknak is tenni.
Emlékszem, mennyit dilemmáztunk, hogy jöjjünk-e vagy sem. Ha nem lenne L., akkor mondjuk feleennyit se gondolkoztunk volna. De végsősoron az volt az ultimate érvem magam felé, hogy sose bocsátanám meg magamnak, ha nem próbálnám meg. Egész életemben erre vártam és majdnem megfutamodtam. De milyen jó, hogy nem tettem.
