Egyáltalán nem könnyű írni. Gondolkodni sem könnyű. Még érezni sem.
Tegnap, amikor lemondtad a közös programokat, annyira szomorú lettem. Pedig valahol tudtam, hogy így "helyes". Már napok óta nem sírtam. És ezután végre sikerült. És végre sikerült érezni és látni magam. De attól még szomorú voltam.
Már el akartam vele dicsekedni, hogy egész jól működik a parafa tábla és a színes cetlik rendszere. Hogy tényleg öröm levenni és összetépkedni őket. És még motivációs listát is írtam, amit a szekrényajtóra ragasztottam ki belülről. Hogy képes vagyok rá. Egyébként ez tart egyben: hiszem, hogy soha nem késő tanulni és hogy menni fog.
Ma edzettem is. Reggel! Nem hittem, hogy bírni fogom, de bírtam. És még jól is esett, úgyhogy ebből bizony rendszer lesz.
És nem akarom elkiabálni, de lehet, hogy még valami munkaféle is lesz. Nem igazi munkaidővel, itthonról csinálva. Nem nagy dolog, gyakorlatilag pénz nem lesz belőle, de jó lehetőséget adna gyakorolni és talán valamiféle referenciának sem lenne rossz. Arról nem is beszélve, hogy végre korrekt és jófej emberekkel lehetne dolgozni.
Ezekről is akartam írni, de igazából másról is. Már napok óta fogalmazom, de egyszerűen képtelen vagyok értelmesen formába önteni. Talán egy másik nekifutással.
Ez is csak amolyan szokványos szerda este volt. A félhomályos pincében ült körben a hallgatóság és hallgatta a világkék szemű Mesélőt. Semmi extra. Meleg tea a madaras bögrében, színes párnákon üldögélő csöppet sem csendes és áhítatos közönség, grimaszok, nevetés, mese.
- És azt meséltem már, hogy amikor fogadásból elnyertem egy ebédet, akkor... - fogott bele a világkék szemű Mesélő egy újabb történetbe, de lelkes közönségének egyes tagjai egyáltalán nem úgy tűntek, mintha érdekelné őket a sztori és ennek némi hangot is adtak. Vagy legalábbis zajt.
- Ahha. Szóval nem érdekel titeket.
- Dehogynem! - kapott észbe a néhány izgága gyerek. - Meséld el, kérlek!
- Nem. Inkább mesélek mást. Van ugyanis egy tanulságos történetem arról, hogy hogy jár az, aki nem figyel, mikor figyelni kéne.
És a Mesélő belefogott a történetbe...
***
Talán néhányan hallottatok már a legendásról, a mélytengeri kalózok fejedelméről, a teák császáráról, a rettegett macskaegérről, kinek nevét hét tenger minden hajósa ismeri. Róla szól ez a történet, de még azokban az időkben kezdődik, amikor egyszerű hajóslegény volt ő maga is. Persze a bátrabb fajtából. Viszont korántsem volt olyan marcona, mint társai. Hogy ezt ellensúlyozza, időnként elmormolt a fogai között egy "harrr"-t. Mélyről, úgy érzéssel.
Ezt a mi hajósunkat – akkoriban még a legendás jelzők nélkül – egyszerűen csak Sir Mortonnak hívták. Szokatlan név egy alsóközéposztálybeli származású hajóslegénynek. Egy szép és tiszteletet parancsoló hajón szolgált, ami Cédéfű kicsiny országának óriási teaültetvényeiről szállított teát szerte a világba.
én írhatnám,h belehalok, de nem halok bele. ahogy te sem. csak nagyon szomorúvá tesz. nagyon. mintha egy fontos részemet kitépték volna.
olyan érzés, mintha valaki folyamatosan, egyenletesen nagy erővel nyomná a mellkasomat. egy pillanatra sem enyhül. csak akkor tolakodik kevésbé az agyamba, ha beszélünk. de még olyankor is ott van.
érzem a sóvárgással vegyes szemrehányást. hogy nem keresel és várod, hogy keresselek. én meg várom, hogy keress, mert nem érzem magam felhatalmazva, hogy magammal zaklassalak téged. hátha úgy könnyebb. neked.
egyébként nem ezt akartam ma megírni. csak valahogy olyan nehéz elszakadni ettől az érzéshalmaztól.
most kiteregetem a ruhát, mert a hétköznapi teendők legalább másodpercekre elterelik a figyelmem egy részét. aztán agyalok tovább azon, hogy holnap felüljek-e a vonatra és hazamenjek-e a szüleimhez egy hétre. aztán megírom azt a másik bejegyzést, amit pontosan hétfőn reggel kezdtem el és azóta fogalmazok át- és újra magamban.
Esik a hó. Kavarog. Jó nézni az ablakból, úgyhogy elhúztam a függönyöket.
Fáj. És sajnálom. És félek. De nem bánom. Egyetlen percet se. Egyetlen mozdulatot sem. Egy sem volt hazug. Egy sem akart ártani. És megmarad minden kitörölhetetlenül. Ha nem akarod, akkor is. Efelett már senkinek nincs hatalma. Egy részed, egy kicsiny darabkád örökre továbbél bennem. Megőrzöm, ne félj, a legnagyobb becsben és szeretetben.
Egyszer azzal próbáltak vígasztalni, hogy egy fiú miatt nem éri meg sírni. Megpróbáltam nekik elmagyarázni, hogy csak és kizárólag úgy éri meg. Senki és semmi más miatt nem éri meg szenvedni és szomorúnak lenni, csak azokért, akiket szeretünk.
Még mindig esik a hó. Az egyetlen jó dolog a télben. Meg a karácsony.
Hullámzok.
Találtam egy tumblr oldalt. Vannak rajta igazán jó írások. Sírtam rajtuk. Például ez a kettő:
Szerintetek én nem kérek segítséget. Sose. Alkatilag vagyok rá képtelen. De most látom énis,h segítségre lenne szükségem. Az öngyilkosság, önmagunk bántása mindig segélykiáltás. Én nem akarom bántani magam. Én most kiáltok: segítsetek!
De nem tudtok. Senki sem oldhatja meg helyettem. Bezártam magam a problémába és kiejtettem a kulcsot a rácsok között.
Van olyan, hogy már késő? Hogy rájössz a megoldásra, de már nem az a megoldás?
"egy kis mese ahova a valóság elől menekültél és szerintem ő is" ----- Egy kis mese. Megírom ezt a mesét.
Ilyen az életközépi válság? Most szokás mindent felégetni és újrakezdeni? Vagy belesüppedni a megszokottba? Vagy van középút, ahonnan látni a fényt?
Néha arra gondolok, hogy mindentől és mindenkitől távol lenne a legbiztonságosabb. Úgy senkit sem bánthatok. Elfutnék a felelősség elől? Lehet. Mekkora az esély, hogy én mégegyszer ilyen helyzetbe kerülök? Van, aki szerint ebből biztosan tanulok és legközelebb nem csúszok bele. De ehhez erősebb falakat kellene építeni. Ehhez kevésbé kellene kíváncsinak lenni másokra. Ehhez nem lenne szabad ilyen kendőzetlenül belegyalogolni mások életébe. Gátlások nélkül. Félelemtelenül. De ha gátlásokból és félelemből építek falat, akkor nem ugyanúgy elveszítem magam?
Amikor az ilyen kérdésekig jutok, akkor mindig az tolakodik be a fejemben,h kapával a kézben a kemény munka közben pont leszarnám az egészet. Boldogok a lelki szegények, mert övék a mennyeknek országa.
Vígasztalan vagyok.
Van Móra Ferencnek egy regénye, az Aranykoporsó. Még a gimiben olvastam. Abból van ez a néhány sor:
"Az ember nem azt szereti, akit akar, hanem akit tud." "- Azt mondd meg nekem, anyám, van-e nekem lelkem? A császárné szeméből kiszaladt a könny. Ráperdült kis Tit hajára. Minden gondolkozás nélkül felelt. - Ha fáj, kis Tit, akkor van. - Akkor jó, anyám - sóhajtott kis Tit megkönnyebbedve. - Akkor nekem már régen van lelkem, mert régen fáj."
Úgy szeretnék neked egy jó nevet választani. Mert már nem TT. Definiálnom kell téged, hogy lassan megérthessem a helyedet az életemben, amit választottál magadnak, amibe én kényszerítettelek, ami így alakult. SirM. Ez szerintem még talán tetszeni is fog. :)
Elképzeltem milyen szeretnék lenni. Nem csak azt, ha ilyennek látnának az emberek, hanem ha tényleg ilyen is lennék. Szeretnék:
– Erős lenni. Minden értelemben. Elviselni mások bírálatát sírás nélkül. – Hinni magamban. Ismerni a képességeimet és a határaimat, hogy küzdhessek azokért, amiket meg tudok csinálni, de elengedhessem azokat, amikkel hiába próbálkoznék. – Őszinte lenni, de nem bántó. Nem akarom bántani azokat, akiket szeretek. – Bízni. Magamban és másokban is. Elhinni, hogy nem kell egyedül lennem. – Ha figyelnének rám, mert érdemes. – Szeretetre méltó lenni. Nem hálátlanul bántani azokat, akik szeretnek és elfogadnak. – Tehetséges lenni. Kiemelkedni és jól csinálni, hogy megdicsérjenek. Hogy értelmet kapjak. – Az az ember lenni, aki nem a férje/gyereke kontextusában érdekes, hanem önmagáért. – Kitartó lenni. Nem feladni a dolgokat az első lelkesedéshullám elmúltával. – Céltudatosnak lenni. Olyannak, aki tudja, hogy mit akar, és azért meg is tesz mindent. Megmozgatni a hegyeket. – Valami hasznosat tenni. Ami előbbre visz másokat is. – Érdekes lenni. Akire érdemes odafigyelni.
Azt akarom, hogy csillogjon a szemem. Hogy kihúzhassam a derekam. Hogy felemelhessem a fejem és azt gondolhassam, hogy "igen, én megtettem mindent, tiszta a lelkiismeretem, ma sem csinálnám másképp".
Soha nem álltam még olyan távol ettől a képtől, mint mostanában. És ez nagyon ijesztő. Elvesztettem az ösvényt a lábam alól.
Emlékeztek Az arany emberre? Igen, a Jókai regényre. Igen, arra, amelyikben Timár Mihálynak minden sikerül, mindent megkap, minden arannyá változik a keze nyomán. És ő mégis elvágyódik és talál egy helyet, ahol ő senki. Ahol nem léteznek a problémái, ahol nincs felelőssége mások sorsáért, ahol nem kell felelősséget vállalnia önmagáért sem.
Ez a sziget nem azért Senki szigete, mert senkinek nincs olyan tulajdonlevele, amellyel birtokolhatná. Még csak nem is azért, mert itt mindenki személyisége feloldódik valami boldog lebegésbe. Ez a sziget azért Senki szigete, mert ilyen nincs. Nem létezik. Senki számára.
Lehet elvágyódni, lehet menekülni, de erre csak egyetlen út van. A valóságban nincsenek Krisztyán Tódorok, akik felveszik a kabátodat és a Balatonba fulladnak.
A valóságban te veszed fel a kabátot és te fulladsz bele. Nem a Balatonba. A kétségeidbe.
Nyilván levágós, hogy mennyire rémesen érzem magam. És hogy mennyire nem tud segíteni senki. És nem tudom, hogy hogy segítsek magamon. Lehet, hogy tényleg őszintén szembe kell néznem önmagammal. Mindennel. És próbálom is.
"Tedd vagy ne tedd, de ne próbáld."
Nem hiszem, hogy bárki segíteni tud ebben a helyzetben. Néha próbálom azt hinni, hogy végülis mindegy, hogy hogyan döntök, mert pont úgy lesz jó. Mert hoz majd jó dolgokat a rossz mellé. Csak ez a lebegés ilyen nehéz.
"jó megértettem
szar kurvaszar
nincs nyugtod odabent
nincs nyugtod otthon
nincs nyugtod velem
és mindenki basztat hogy semmi se jó
te meg ha belepusztulsz se fogsz mindenkinek megfelelni"
Nyilván ez és így fáj a legjobban. A barátaim elé is képtelen vagyok igazán kiállni. Tudom, hogy ha saját magammal elrendezem a dolgot, akkor mind ott lesznek mellettem és támogatni fognak. Mert még a hibáimmal együtt is szeretnek.
"Respect és kitartás! Mindig hajnal előtt a legsötétebb az éjszaka."
"Őszintén sajnálom, hogy ennyire magad alatt vagy, bármi is áll a hátterében. De soha ne feledd: ez nem szégyen. Az én szememben paradox mód az igazán erős az, aki a gyengeségét is emelt fővel, őszintén felvállalja. Kitartást!"
Az utóbbi hetekben sokat sírtam, de ma gyakorlatilag bármitől sírva tudok fakadni. Például ezektől a soroktól is.
A kontrollon is bepánikoltam, amikor a kedves, de kissé ügyetlen vérvételes hölgyhöz kerültem. Ugyanahhoz, aki a múltkor félóráig próbálta összerakni a kémcsőt, a tűt és az egyéb kellékeket, miközben minden kiesett a kezéből. Ma megszúrt, aztán megpróbálta leragasztani a tűt, de közben vmit elrontott, mert nem jött a vér. Mondtam neki, hogy inkább húzzuk ki akkor a tűt és szúrjon másik vénát. Kihúzta, erre spriccolt a vér. Majdnem elájultam. Meg persze megijedtem, hogy ha a másik karomon is elrontja, akkor micsinálunk. Úgyhogy ültem a székben félig fekve, folyt a könnyem és próbáltam nem totálisan elveszteni a kontrollt. Szegény megijedt és mindenhogy segíteni próbált. Nyugtatott ahogy csak tudott. Amikor fölém hajolt, megérintette a medálomat, elmosolyodott és azt kérdezte: "holdacska?". Megnyugodtam. Tudtam, hogy jó kezekben vagyok.
Egyébként hamar végeztem a kórházban, mert a doki ment vmi előadást tartani, és ahogy mentem a metróhoz, az aluljáróban furulyázott egy férfi. Egy nagyon ismerős darabot játszott. Azt hiszem, mi is játszottuk valamikor régen, sok-sok évvel ezelőtt. Szépen zenélt. És nekem az jutott az eszembe, hogy "én csak a zenészeknek adok". Megálltam, belenyúltam a táskámba a pénztárcámat keresve. Láttam a szemem sarkából, hogy figyel. Volt nálam egy százas, meg egy ötvenes, és némi még apróbb. Elkezdtem kiválogatni a százast meg az ötvenest, de aztán inkább felmarkoltam az egészet és odaadtam neki. Eltartotta a furulyát a szájától, azt mondta "New York?" és kacsintott. Szép napot kívántam neki és tovább mentem. De a lépcső tetején már sírtam. A Lehelen leszálltam és visszafordultam. Visszamentem, hogy leüljek mellé kicsit az aluljáróban.
Nem örült neki, hogy ott ülök, mert rontottam az esélyeit, de azért nem volt goromba vagy ilyesmi. Egy cigi erejére abba is hagyta a zenét és beszélgetett velem. Nem mentünk bele túl személyes témákba. Leginkább sírtam kicsit és hallgattam ahogy kocsmabölcselkedik. Nem akarom őt megítélni az együtt töltött negyedóra alapján, mint ahogy ő sem ítél meg engem. Néhány járókelő furcsán nézett ránk, pénzt senki nem adott amíg ott voltam. Nem bántam meg, hogy odaültem mellé.
A sebezhetőség bátorrá tesz. Ha már mindent elvesztettél, akkor nem tudnak bántani. Senki és semmi.
